Krisztus előtt 89-ben Aulus Sempronius Asellio praetor egy régi törvény újjáélesztésével próbált lazítani az egész Rómát fojtogató uzsorahitelek szorításán. Nem élt sokáig, sem a törvénye, sem ő maga. Az egyik néptribunus ugyanis, Lucius Cassius a Fórumon adott hangot az uzsorások elégedetlenségének, és felheccelt egy kisebb tömeget – többek között az adósságok általános eltörlésének rémképét lengette meg. A hitelezők csoportja pedig darabokra tépte a szerencsétlen praetort. Az adósságprobléma és a körbetartozások kezeléséig még hátravolt egy zaftos polgárháború és egy-két külső konfliktus is, zsákmánnyal, vagyonelkobzásokkal, proskripciókkal. Az ügyek átmeneti nyugvópontra hozásához nem kisebb formátumú politikus kellett, mint Sulla Felix.
Mi történik most?
Máthé Áron írása
A második Fidesz-kormány tényleg komolyan veszi a fülke-forradalom kifejezést? Az alacsonyan rögzített árfolyamon való visszatérítés ugyanis tényleg forradalmi lépés. Hiába érvelnek sokan azzal, hogy ez csak 2-300 ezer adós számára ad könnyítést, valójában könnyedén ki lehet egészíteni ezt a javaslatot, a forintkamatláb maximálásával, kötelező hitelcserével, államilag támogatott hitelkonstrukciókkal, bármivel. A háttérben pedig ott van a szükség esetén állami irányítás alá vonást engedélyező törvény. Az önkormányzati szféráról pedig mindenki hallgat, pedig az önkormányzatoknak nagy összegű svájci frank alapú hitelei vannak.
A bankszféra természetesen önmagát félti, és önmagán keresztül a gazdaságot. Van ebben valami fenyegető is: ha nem hiteleznek, az elég rossz ómen az álmoskönyv szerint. Konkrétan a gazdasági növekedés akár teljesen le is állhat. Ugyanakkor itt lenne az ideje a hazai hitelezési gyakorlatról is beszélni. A Wikileaks szerint – igaz vagy nem igaz – Simor András kissé tanári stílusban azt mondta a devizahitelekről, hogy nincs ingyen ebéd, meg hogy helyesen kell cselekedni, csak azért mert helyes. Hát kérem, ez így igaz, de vajon kinek volt nagyobb tudása a helyes irányról? A devizahitelt felvevő honpolgárnak vagy a devizahitelt folyósító banknak? Hogy lehet elvárni a reklámözönnel a fogyasztás felé terelt átlagembertől, hogy nagyobb rálátása legyen a frankárfolyam és általában az egész világgazdaság alakulására, mint egy banknak? Ráadásul a saját előre-nemlátásukat a Zemberekkel fizettetik meg. A Index nemrég két cikkben is feszegette, hogy lehetne alacsonyabb is a frankhitelek kamata (kár bűvészkedni, itt valójában thm-ről van szó). A bankoknak kellene a helyes cselekvésről tanulni először.
Jogosnak tűnik az a kérdés is, hogy miért kellene a frankhitellel nem rendelkezőknek segíteni azoknak, akik nem vették fel ezt. Hiszen – az érvelés szerint – előbb utóbb adóforintok kerülnek a segítőcsomagba, vagy így, vagy úgy. Van benne valami, és sokan nem is várják el ezt. Azonban ez a hozzáállás ilyen tömegű embernél már a szolidaritás alapjait feszegeti, ráadásul az ingerült polgárokban az a kérdés fog következőként felmerülni, hogy ha nekik nem segítenek, akkor ők miért fizessenek például mindenféle szociális segélyt, „cigánykölcsönt” (by Polgár Jenő), ráadásul olyanoknak, akik az elemi együttélési szabályokat sem tartják be?
Sőt, akik emlékeznek még a kilencvenes évek első felére, azokban feldereng a bankkonszolidáció kérdése is. A definíció szerint ugyanis ekkor a „vállalkozóknak” fedezet nélkül nyújtott hitelek miatt nehéz helyzetbe került bankokat tőkésítették fel. És kik voltak ezek a vállalkozók? Elvtársak vagy csak haverok, most már majdnem mindegy. A lényeg, hogy a bankárok által nagy tételben elkövetett hűtlen kezelés miatt hihetetlen mennyiségű pénz nyelt el a bankszektor, méghozzá állami pénzt, adóforintokat. Néhány esetben az a meghökkentő érvelés is elhangzott, hogy azért kell feltőkésíteni a bankokat, hogy jobb áron lehessen őket privatizálni… Agyrém, nem?
Jogosan kérdezi a jól fizető adós: vele ugyan miért fizettetik meg a bedőlt hiteleken elmaradt hasznot, csak mert a bank rosszul kalibrálta be valaki fizetési képességét? Fizesse ki az, aki aláírta a hitel folyósítását a banknál! Ha a svájci jegybank alapkamata a nulla körül kering, akkor a devizahitelek kamatai (thm-jei…) miért vannak akár 8 százalék körül? Miért lehet egyoldalúan szerződést módosítani? Miért keresnek a bankszféra alkalmazottai lényegesen magasabb pénzeket, mint bárki más? Hogy van az, hogy a válság eddigi legsötétebb évében is szép nyereséggel zártak a bankok? Mi az, hogy „jelzáloglevél” meg a többi származtatott pénzügyi eszköz? Hogy lehet sokkal nagyobb a kihelyezett hitelállomány, mint a betétek összege? Véget kell vetni a piramisjátéknak. Túl nagyra nőtt a bankszféra. Ha a bankok nem viselkedtek volna uzsorásként, nem került volna sor erre a lépésre. Ebben a játékban nincs god mode, nem lehet minden kockázatot a hitelfelvevőre áthárítani. Vagy ha igen, akkor egy idő után közösen merül alá a bank, az adófizetők, az állam, mindenki.
Az a helyzet, hogy valamilyen radikális lépésre szükség volt. Ha ugyanis így megy tovább, az amúgy is pangó lakáspiac az összeomlás határára került volna. Erről már korábban is szó esett. Nagyon sok rossz hitel van, és mögöttük nagyon sok értékét vesztő ingatlanfedezet. És ha a tartozás összege felfelé megy az árfolyammal együtt, az ingatlanok ára pedig lefelé, akkor egy idő után a bank felszólítja az adóst, hogy adjon még ingatlanfedezetet, csakhogy hiába. Ekkor felmondják a szerződést, a jelzálogot elárverezik, ettől pedig még lejjebb mennek az ingatlanárak. Ördögi kör. Úgy tűnik, ezt jelen esetben csak egy „lefejező” csapással lehet megoldani. Az építőipar ugyanis nemhogy stagnál, hanem hanyatlik.
Lehet, hogy jobb lett volna más megoldást találni. Ki lehetett volna mutatni a devizahitelekről egy tekintélyes ad hoc bizottság véleménye alapján, hogy jogellenesek. Utána pedig jó hosszú perek indulhattak volna. Meg lehetett volna kérni a bankokat, hogy ugyan kicsit rendezzék át kiadás-bevétel táblázatukat. Vagy hogy csökkentsék a hitelek kamatát (bocsánat, thm-jét). Viselkedhettek volna máshogy a bankok is, nem oroszlánszerződéseket kötve. Nem kellett volna kockáztatniuk, úgyis forintban folyósították a hitelt, képezhettek volna a deviza-ellenértéket. Az MNB javaslatcsomagja is későn jött. Ha az ezek közül csak a nyilvánosságra került pontokat évekkel ezelőtt magukévá tették volna a bankok, nem lenne ilyen nagy a córesz. De nem tették. A bepalizott népség meg engedelmesen tódult a pénzvályúkhoz. Sikerült zérus összegű játszmát kialakítani.
Az iszlám kamatmentes bankjairól szóló mesét nem szabad lenyelni, a nyugati típusú bankrendszer, ha visszanyesik a vadhajtásait a gazdaság motorja, a verseny egyik lényeges eleme. A hazai bankszféra azonban külföldi kézben van, akiket a csak és kizárólag a rövid távú haszon érdekel. Úgy tűnik, nem hallottak egy szintén nem hazai központú vállalkozás vezetőjének régen elhangzott szavairól, miszerint etetni is kell a juhot, ha nyírni akarjuk. Ehelyett a külföldi vállrándítás mellé az itthon sajnos nagyon régi gyökerekkel rendelkező „kibaszás” kultúrája társult. Emiatt van most córesz a bankoknál is. Legalább ebben osztoznak a „lakossággal”.
A legnagyobb baj azonban az egész történetben a voluntarizmus, az egyeztetések hiánya. Egy ilyen horderejű lépésnél az egyeztetések fontosságát hasonló jellegű, a devizaadósság forinthitelekké való konvertálásáról szóló tervében Surányi György is felvetette. Ennek elmaradása kifejezetten ellenséges hangulatot teremt meghatározó fontosságú bel- és külföldi szereplőknél. Az elkeseredett pénzpiaci szereplők pedig, akár a római hitelezők, sok mindenre készek lehetnek, hogy elveszített pénzüket visszaszerezzék - hogy törlesszenek.
Kövesd a Konzervatóriumot a Facebookon is!
