Mint néhány korábbit, ezt a cikket is annak a kérdésnek szeretném szentelni, hogy a "nagy állam" illetve a "kis állam, éjjeliőr állam" fogalma, és ugyanúgy az "etatizmus", illetve "piacpártiság" fogalma ebben a formában értelmetlen, mert az állam nem egy monolit entitás, hanem különféle funkciói vannak, és abszolút védhetőek azok a kevert álláspontok, amelyek egyikből többet, másikből kevesebbet kívánnának.
Vegyük most a következő egyszerű modellt:
Az állam gazdasági funkciói:
- adóztató-újraelosztó-szolgáltató (szolgáltatások: pl. egészségügy, oktatás)
- szabályozó
- tulajdonosi
Az állam nem-gazdasági funkciói:
- rend-és honvédelem, igazságszolgáltatás (az állam legalapvetőbb, legősibb, legfontosabb funkciója, tulajdonképpen ez adja a létjogosultságát)
- más egyéb (tudományos kutatás, kultúrafinanszírozás stb.)
A más egyebet most hagyjuk, azt pedig, remélem, nem állítja senki komolyan, hogy kevesebb rendvédelemre vagy igazságszolgáltatásra lenne szükségünk (hanem vagy többre, vagy jobbra, de kevesebbre semmiképpen), tehát maradjunk a gazdasági funkcióknál.
Általában elmondható, hogy a klasszikus baloldaliság az állam mindhárom gazdasági funkciójának növelését, a klasszikus liberalizmus (libertarianizmus, nem libertinizmus!) pedig mindhárom funkció csökkentését jelenti. A konzervatívok viszont többnyire az adott helyzethez legjobban alkalmazkodó kevert stratégiákat szokták támogatni. Ritka az a helyzet, amikor mindhárom növelésére, vagy mindhárom csökkentésére van szükség, ezért gyanús, hogy mind a "nagy állam" (mindhárom növelése), mind a "kis állam" (mindhárom csökkentése) alapvetően dogmatikus ideológiai konstrukció, nem a helyzethez alkalmazkodó bölcs stratégia.
Mivel a helyzethez kell alkalmazkodni, ezért nehéz is általánosságban megfogalmazni, hogy mit is tekinthetünk konzervatív gazdaságpolitikának. Ha viszont áttekintjük azt, hogy ma mire van Magyarországon szükség, mire volt gróf Tisza István idejében szükség, vagy mi az angolszász konzervatívok általános tapasztalata és hozzállása, akkor ennek ellenére meglepően hasonló irányban korrelálnak a dolgok. Nagyjából a következően néz ki: a konzervatívok többnyire egyet szoktak érteni a klasszikus liberálisokkal az adóztatás-újraelosztás-szolgáltatás csökkentése területén, ám gyakran vitáik vannak a szabályozás csökkentése és az állami tulajdon privatizációja területén, ezt nem mindig kívánják csökkenteni, sőt, néha növelni. Nézzük részletesen.
Állami tulajdon
Az odáig tökéletesen rendben van, hogy amilyen területeken a hatékonyság fontos és nehezen megvalósítható kérdés, amiben innováció, verseny, és efféle szükséges, annak magánkézben a helye. Ám van egy csomó minden, amiben inkább megőrzésre, karbantartásra, üzemeltetésre van szükség, mint hatékonyságra, ilyen az ivóvíz, ilyen a vasúti sínpálya és így tovább, ezek maradhatnak állami kézben, az állam szokásosan alacsony hatékonysága nem fog sok problémát okozni. Maradhatnak is, de maradjanak-e? Szerintem egyelőre legalábbis igen. Van ugyanis egypár probléma.
Az egyik az, hogy az állam tényleg rossz gazda, de főképpen akkor rossz gazda, amikor eladja azt, amivel gazdálkodik. Igen, amikor valami állami tulajdonban van, akkor többnyire folyamatosan pazarolnak és lopnak. Ugyanakkor amikor meg privatizálják, akkor meg gyakran ellopják egyben az egészet.
A másik probléma, hogy az állam nem hatékony, de gyakran a magántőke sem. Kezdjük ott, hogy miért hatékony a Hunyadi téri piac? Azért, mert ha nem tetszik a Józsi bácsi almája, odébbmegyek egy standdal, és ha ezt többen tesszük, akkor Józsi bácsi azonnali és erőteljes ösztönzést kap arra, hogy jobb almát szerezzen be, mert amikor a nap végén összeszámolja az eredményt és menne cipőt venni belőle, nem fog tetszeni neki a végösszeg.
Az állam meg ugye úgy működik, hogy a négyévenkénti választáson tudok talán-talán ösztönözni rá egy pártot, hogy olyan vezetőt nevezzen ki az X hivatal élére, és úgy ösztönözze, hogy utána a vezető úgy ösztönözze az osztályvezetőt, aki utána úgy ösztönözze az ügyintézőt, hogy ne legyen bunkó velem. Ez körülbelül úgy működik, mint megtanítani egy dinoszauruszt apportírozni úgy, hogy négyévente lehet neki eldobni a labdát. Azaz: sehogy.
Na jó, de akkor vegyük azt az opciót is, hogy százezer amerikai nyugger azáltal, hogy hova fekteti a nyugdíját, próbál ösztönözni egy alapkezelőt arra, hogy a multihoz, amelynek az alap nagyrészvényese, olyan board-ot nevezzen ki és úgy ösztönözze, hogy azok olyan magyarországi vezetőt nevezzenek ki és úgy ösztönözzék, hogy az olyan ügyfélszolgálati vezetőt nevezzen ki és úgy ösztönözze, hogy az olyan ügyfélszolgálatosokat vegyen fel és úgy ösztönözze őket, hogy az ügyfélszolgálatos ne legyen velem bunkó, mert ha bunkó velem és sok másik emberrel, akkor előbb-utóbb, de inkább utóbb, mint előbb, nekik kevesebb lesz a nyugdíjuk. Mit mondjak, ez sem működik olyan jól.
Ez is dinoszaurusz-idomítás. Jobban működik, mint az állam, pláne, akkor működhetne jobban, ha a másik állam (az amerikai) a leghülyébb dinoszauruszokat hagyná végre a jól megérdemelt csődbe menni, hogy a kicsit jobban működő dinoszauruszok átvehessék a helyét, de messze alatta marad a Hunyadi téri piac hatékonyságának.
A harmadik probléma, hogy nem mindig a hatékonyság a legfontosabb tényező. Az ivóvízszolgáltatás meg a sínpálya-karbantartás nem rocket science, alapvetően favágómunka. Ilyen területeken szerintem a biztonság - hogy az a dolog megmaradjon, rendelkezésünkre álljon 50 év múlva is - fontosabb.
Szerintem például a brit államvasutak egy jó modell. Állami tulajdonú sínpályákon versengő magántársaságok küldik fel-alá a vonatokat. Az olyasmiben, mint a menetrend pontos betartása (Miért Állunk Vazzeg?), a kocsik takarítása és társaik tényleg fontos a hatékonyság, tehát a verseny, tehát a magántulajdon. A sínek üzemeltetésében viszont nem. Ideális kevert megoldás, szerintem. Hasonlóan, az állomásbüféket megtartották állami tulajdonban, de kiadták bérbe magánvállalkozóknak. Szintén ideális kevert megoldás: ha maradna állami üzemeltetésben, jó eséllyel mocskos lenne és folyton meleg lenne az ásványvíz, ha meg eladnák, előbb-utóbb valami barom nekiállna szépségszalont nyitni ott büfé helyett. Megszívná, persze, de sokáig tartana, amíg belebukik, és addig az utasok is szívnának. Tehát szerintem pont ez a kevert megoldás a legjobb.
Ez rávilágít egy további problémára: röviden, a piaci mechanizmus hatékony működésének, azon belül is az externáliák állami beavatkozás nélküli internalizálásának a feltétele a tranzakciós költségek alacsony volta. (Coase-tétel.) Tranzakciós költség alatt alatt sok mindent érthetünk, de most leginkább a hibák kijavításának költségét értem alatta, a rossz döntések költségét. Elindít a magánbefektető egy vonatot hat kocsival, rájön, hogy három kell csak és ezentúl csak annyi lesz, akkor azon az egyszeri járaton a plusz három kocsin nem bukott sokat. Sokkal nagyobb balhé Makkoshotykára síneket vinni, aztán kiderül, hogy nem kell, vagy a meglévő síneket megszüntetni, aztán kiderül, hogy kell. Nagy a tranzakciós költsége, tehát nem piacot igényel, hanem központi tervezést. Természetesen egy új TESCO megnyitásának is nagy a tranzakciós költsége, de annak kevés a negatív externáliája, azt csak a befektető szívja meg, ha kiderül, hogy nincs rá szükség. A sínpálya megszüntetésének - ha hibás döntés - viszont nagy a negatív externáliája.
Kórházakat és iskolákat sem kell privatizálni szerintem, egyszerűen csak hagyni kell, hogy nyissanak új, zöldmezős magániskolákat és magánkórházakat (persze úgy, hogy az ottani kezelést is támogatja a TB, addig az összegig, ameddig az államit, a többit zsebből, az iskolák esetében meg voucher-rendszert, ld. később), legfeljebb adókedvezményekkel, effélékkel segíteni, és majd ha ezekből annyi lesz, hogy az állami iskolák és kórházak iránti kereslet komolyan lecsökken és egyik-másik folyton félházzal üzemel, na majd akkor lehet összevonni és a felszabaduló épületet privatizálni.
Ennek is az az oka, hogy fontos az oktatásban és az egészségügyi ellátásban a hatékonyság, de ugyanúgy fontos a biztonság is: fontos, hogy minél innovatívabb legyen, fejlettebb, és kevésbé pazarló de még fontosabb, hogy egyáltalán legyen, ezért a biztonság fenntartása mellett kell lassan átvezetni egy hatékonyabb, versengőbb rendszerbe.
Egy szó mint száz, a fentiek miatt egyáltalán nem törvényszerű, hogy minél több állami tulajdonnak kellene mindig és mindenáron átkerülnie magántulajdonba, a kérdés mindig az, hogy milyen jellegű tevékenységről van szó, mi a fontosabb, a hatékonyság, vagy pedig a biztonság, illetve ezek milyen aránya.
Hogyan lehetne ezt jól megfogalmazni? Valahogy úgy, hogy a gazdaságnak van egy központi része, ami arról szól, hogy az emberek kölcsönös megelégedésre árukat, szolgáltatásokat cserélnek egymással. Ide nem való az állami tulajdon, mert nem lehet az államot kellően motiválni arra, hogy az emberek kölcsönös megelégedésére ne tegyen magasról. Ugyanakkor a gazdaságnak van egy periférikus része, amit talán úgy lehetne megfogalmazni, hogy a cél nem annyira a kölcsönös elégedettség maximalizálása, hanem a nagy elégedetlenségek minimalizálása. Ez a keret, ez a periféria teremti meg egyáltalán a lehetőségét, az esélyét a gazdasági centrum kölcsönös elégedettségre irányuló működésének. Ha kirabolnak, leég a házad, nagyon elégedetlen leszel, és nem ez nem ugyanaz a dolog, mint a lehető legjobb cipőt megvenni a lehető legjobb áron. Akkor valószínűleg nem fog megvigasztalni a cipő sem. Akkor sem, ha el sem tudsz jutni a boltba, mert egyetlen magánbefektetőnek sem állt érdekében utat építeni. Szóval valahol lehetne ilyen határokat húzni, hogy az informatikus-képzés a gazdasági centrum része (tehát magánúton kellene intézni, hogy ne elavult technológiákkal szórakoztassák a szerencsétlen diákokat), a szorzótábla meg az írás-olvasás a gazdasági periféria része, a keretrendszer része, amely az előbbi alapját teremti meg és ezért jó helyen van az államnál. Igaz, ez már inkább a szolgáltatási téma, ami egy kicsit később jön. Maradjunk inkább az előbbi példánál: a vonat maga a gazdasági centrum része, tehát legyen magán, a sínpálya a gazdasági periféria része, ami a keretet és a feltételt adja meg az előbbi számára, tehát legyen állami.
Ezzel együtt a pazarlás és a lopás továbbra sem jó dolgok. (Ja, és ami a főosztály szintjén pazarlás, az az alosztály szintjén szerintem többnyire valójában lopás. Valahol valaki rábólint egy irreálisan drága számlára. Vajon miért teszi?...) És nem csak hatékonysági, gazdálkodási probléma, hanem morális és pszichológiai is. Jó társadalom az, amelyik jó embereket termel ki, az erényeket fejleszti, a jellemhibákat visszafogja, mert az emberi psziché egészséges működése nem csak gazdaságossági kérdés. Ha bármilyen intézmény lustaságra, trehányságra vagy simlisségre ösztönöz, az nem jó intézmény, mert nem jó embereket termel ki. Ráadásul ezek a jellemhibák másokban is jellemhibákat indukálnak: a lopásból vett X5-ösök irigységet keltenek, ami szinten elég rossz lelki tulajdonság. Valamit tehát csinálni kell - de az a valami nem az, hogy egyszerűen csak mindent eladni.
Nem lehetne-e egyszerűen kirakni minden állami szervezet összes befogadott szállítói számláját a netre, és azt mondani, hogy bármelyik adófizető indíthat polgári pert, ha korrupciót gyanít, és ha megnyeri, a megítélt pénzbüntetés fele az övé? Biztosan sok ügyvéd rácuppanna a dologra. Vagy bármi ilyesmit kitalálni, hogy a négyévenkénti választásnál hatékonyabb eszközeink is legyenek a korrupció kordában tartására?
Végezetül, még egy érvem volna: miért, a magyarországi privatizáció eddig olyan nagy sikertörténetnek néz ki? Nem pedig inkább a rablás csimborasszójának? Az a minimum, szerintem, hogy addig leállítani, amíg egy okos közgazdász ki nem találja, hogy hogyan lehet úgy privatizálni, hogy ne rablás legyen belőle, hanem a természetesen módon kialakult magántulajdont szimulálja valahogy a dolog.
Szabályozás
Egyfelől, nehéz határt húzni a gazdasági szabályozás és a rendfenntartás között, ami utóbbi pedig az állam alapvető funkciója. Ha a csalást az államnak üldöznie kell, akkor védhető az is, hogy próbálja megelőzni, számviteli törvénnyel, Sarbanes-Oxleyval, különféle átláthatósági szabályozásokkal. Vagy például az élelmiszerbiztonsági szabályozás nem a csalás megakadályozásának egyik formája? Hiszen a csalás nem más, mint a hiszékenység kihasználása. Amikor valaki megvesz egy élelmiszert, azt hiszi, hogy az rendben van, mert vagy nem ér rá, vagy nem ért hozzá, vagy túl buta hozzá, vagy tesz rá magasról, hogy utánanézzen, hogy mi van benne, és az neki jó-e. Egészségre ártalmas élelmiszert kitenni a polcra tekinthető úgy, mint ráutaló magatartással elkövetett csalás. Azt akarom ebből kihozni, hogy a gazdasági szabályozás bizonyos szintig nem más, mint az állam rendfenntartó tevékenységének logikus továbbgondolása. A rend nem csak azt jelenti, hogy ne vágjanak kupán az utcán, hanem egy általános, hát, normalitás fenntartását.
Ugyanakkor sok rossz szabályozás is van. Ide tartozik minden, ami túl bürokraktikus, ami túlbonyolított, sok papírmunkát, engedélyt és aktatologatást igényel. Ide tartoznak a nettó hülyeségek, mint az esélyegyenlőségi szabályozgatás. Ide tartozik minden olyan, ami tök jó dolog, de a kisvállalkozók életét aránytalanul megnehezíti (akadálymentesítés, munkavédelem, HAACP, efféle).
Ide tartozik minden, ami külön felügyeleti, szabályozó szervezetet igényel. A szabályozás ugyanis elvileg arról kellene, hogy szóljon, hogy milyen határokat nem szabad átlépni, és nem "kézivezérlésről". Az ilyen, túl részletes szabályozásnak problémáinak komoly irodalma van, pl.
regulatory capture (leegyszerűsítve: megveszi a multi a hivatalnokokat kilóra),
regulatory arbitrage (leegyszerűsítve: amikor nem a vevői elégedettség, hanem a hivatali emberek elégedettsége a versenyelőny, mert nagyobb a hivatalnok hatalma, mint a keresleté, a versenyé), vagy amikor a túlszabályozás megfojtja az innovációt, vagy amikor elegük lesz az egészből, felpakolnak és elmennek egy másik országba, és így tovább. További balhé, amikor a szabályozó nincs tisztában a közgazdaságtan alapvető törvényeivel és pl. egy hiányból következő áremelkedést ármaximálással reagál le, ami persze csak fokozza a hiányt és így tovább.
Ja igen, és egy nagyon fontos morális és pszichológiai probléma: egy német-skandináv típusú "milliméterdemokrata" modellben, ahol minden, ami helytelen lehet, az tilos is - vajon mi a szerepe az egyéni lelkismeretnek? Hiszen a lelkismeret, erkölcsi felelősségérzet pontosan azt jelenti, hogy vannak dolgok, amiket megtehetnék, de nem teszem meg, mert szerintem nem helyesek. Ha minden, ami nem helyes, egyben tilos is, nem tehető meg, akkor hogyan és honnan tanuljanak az emberek erkölcsi felelősségérzetet, lelkiismeretet? Milyen pszichéje, lelkiállapota, jelleme alakul ki annak az embernek, aki megszokta, hogy nem kell erkölcsi problémákon töprengenie, mert ami nem helyes, az mind elő is van írva, hogy nem szabad, tehát bármikor bármit nyugodtan megtehet, amire nincs ráírva, hogy nem szabad? Ezt eléggé súlyos problémának érzem.
Szóval, mind a szabályozás, mind annak hiánya veszélyes. Mi tehát az ésszerű középút?
Én arrafele tendálnék, hogy szabályozni kell, de törvényi szinten csak, tehát röviden, egyszerűen, általános kereteket kijelölve, banktörvény, médiatörvény, kémiai biztonsági törvény, effélék, nem pedig a minisztériumok vagy egyéb felügyeleti szervek által hozott hosszú, részletes rendeletek, szabályok révén, mert utóbbi már inkább emlékeztet a papíron magángazdaság állami kézivezérlésére, mint határok kijelölésére.
De mindenesetre szabályozni kell, csak ésszel és visszafogottan kell csinálni. Itt tehát megint eltérést látunk a klasszikus liberális állásponttól.
Itt is volna még egy érvem. Azt az egészen elképesztő mértékű pofátlanságot, bepróbálkozást, átverést és simlisséget, ami a magyarországi üzleti életben 2009-re sajnos teljesen eluralkodott, jó ötlet lenne-e vajon még jobban szabadjára ereszteni? Persze, a bürokrácián, adminisztrációs terheken, a vízfej-testületeken, a sok száz oldalas kézivezérlős szabályokon bőven volna mit csökkenteni, ez tiszta sor. És abban is egyetértünk a klasszikus liberálisokkal, hogy esélyegyenlősítő szabályokra, affirmative actionökre semmi szükség nincs. De nem volna-e itt az ideje hozni egy-két rövid, egyszerű és szigorú törvényt, és azokat keményen betartatni, hogy valahogy kissé visszább terelődjön az üzleti élet az alapvető tisztesség útjára?
Adóztatás, újraelosztás, szolgáltatás
A háromból ez az egy az a terület, ahol szerintem a konzervatív és a klasszikus liberális álláspont igen közel van egymáshoz: sokkal kevesebb kell belőle. Itt igazából át is adom a mikrofont a klasszikus liberálisoknak, mert ezt szerintem nagyon jól megfogalmazták. Milton Friedman például ezt mondta (nagyjából, nem szó szerinti fordítás):
"Pénz elkölteni négyféleképpen lehet.
- Saját pénzemet saját magamra: ekkor erősen figyelni fogok az árra is, a minőségre is.
- Saját pénzemet másvalakire: ekkor az árra erősen figyelni fogok, a minőségre kevésbé.
- Másvalaki pénzét magamra: ekkor a minőségre fogok figyelni, az árra nem.
- Másvalaki pénzét másvalakire: ekkor pedig sem az árra, sem a minőségre sem fogok figyelni.
Az állam másvalaki pénzét költi másvalakire, ezért sem az ár, sem a minőség nem érdekli."
Ezen a ponton kénytelen vagyok visszavenni a mikrofont, mert ez bizony nagy igazság, de ebben a megfogalmazásban az individualizmus és a mechanikus racionalizmus csúnya lólába eléggé kilóg. (A klasszikus liberálisoknak van jó pár jó meglátásuk, de folyton tolmács kell hozzájuk.) Szóval: "pénzt költeni saját magamra" helyett: pénz költeni magamra, családomra, szeretteimre, számomra fontos emberekre, számomra fontos egyéb élőlényekre (ld. kutyamenhely), számomra fontos és helyesnek tartott célokra. Kettő, ez csak akkor lenne törvényszerűség, ha mindenki és mindig önző lenne, de ez nem igaz, mert az emberek nem mindig és mindenkivel önzőek, hanem inkább úgy mondhatjuk, hogy nem mindenki, de a legtöbben, számukra idegen, közömbös, nemhaver emberekkel szemben többnyire, de legalábbis gyakran önzőek. Tehát a fenti szentencia sem törvényszerűségnek tekinthető, hanem tendenciának.
Aként viszont nagyon is megállja a helyét, és következik belőle, hogy törekedni kell rá, hogy lehetőleg az emberek minél inkább maguk költhessék el a pénzüket, az elvonások minél kisebbek legyenek, mert ez a legjobb módja annak, hogy az a pénz jól legyen elköltve.
Az adóztatással, újraelosztással és állami szolgáltatásokkal annyi probléma van, hogy inkább neki sem állok felsorolni őket, pláne nem elmagyarázni, vastag könyveket írtak már mások már erről. Csak címszavakban az a pár dolog, ami eszembe jut hirtelen: tökéletesen rossz ösztönzőket ad ki: csökkenti például a házasság fontosságát. Megszünteti a felelősséget egymás iránt, mert majd az állam segít. Megszünteti az egymásrautaltságot, a közösségi életet, mert nem szorulunk egymás segítségére. Visszafogja a tőkebefektetést. Csökkenti a hajlamot a munkára, tanulásra. Jelenorientáltságra ösztönöz. Passzívvá és lustává tesz. Csökkenti az egyéni felelősséget. Alapvetően igazságtalan, mert nem érdemek szerint oszt, hanem szükségletek szerint. Uniformizál (ld. közoktatás). Konfliktusokat teremt: a torta elosztása fölötti marakodásra ösztönöz, nem a torta növelésére.
Magasan legrosszabb hatásának a közösségi élet megszüntetését tartom. Ha a bajban egymásra vagyunk utalva, mint ahogy a történelemben régebben mindig is így volt, akkor az szükségszerűen szoros közösségi kötelékeket hoz létre. A közösségből kitaszított vagy magát kitaszító ember előbb-utóbb bajba került, és a bajban nem volt, akire számítson, tehát mindenkinek elemi érdeke volt a közösségbe tartozás, annak kultúrájának, játékszabályainak, életstílusának betartása. Ha az állam ott van, hogy segítsen, akkor nem szorulunk rá mások segítségére, tehát nincs motiváció a közösségbe tartozásra, a közösség normáinak betartására. Az ember elszigetelődött individuummá válik, másoktól való kölcsönös függősége megszűnik, egyedül az államtól függ.
Paradox módon a pénzügyi kollektivizmus hozza létre az életmód-individualizmust. A liberalizmus és baloldaliság azért olvadt össze (Rawls, Giddens stb.), és azért kellett a klasszikus liberálisoknak átnevezni magukat libertáriusoknak ("A kollektivisták lenyúlták a liberális címkét!" - hallani a panaszt időnként tőlük), mert a ballibik felismerték, hogy az egyén autonómiája csak akkor maximalizálható, ha nem csak az erőszak nem fenyegeti autonómiája kiélését, hanem a közösségi életmód-normák sem, amik alapja nem az erőszak (mint az államé), hanem az egymásrautaltság, a kölcsönös segítség, tehát az államnak át kell vennie a segítségnyújtó szerepét. Adóból. Kényszerből. (Kölcsönös önkéntes közösségi segítség helyett kényszerre, erőszakra alapuló rendszer: szevasz, civilizáció! Jó volt ismerni téged! Viszlát, és kösz a halakat!) Segély, tanácsi lakás, különféle állami szolgáltatások, tébé, nyugdíj, ezt finanszírozandó magas adók és járulékok, ami belefér.
Konzervatív szemszögből viszont ez a maximalizált autonómia abszolút nem jó dolog, mert egy nagyon rossz pszichés állapotot hoz létre, a "belső zsarnok", a mindenkiben benne élő egó (önszeretet, hiúság, ilyenek) korlátlan uralmát pszichénk jobbik része fölött. Következménye a frusztráció, boldogtalanság, elmagányosodás, az élet értelmének, céljának elveszítése (ld. egzisztencializmus), az üres, méltóság és cél nélküli, nyomorúságos élet. Nagyon-nagyon rossz úgy élni, hogy az ember életének középpontja önmaga, korlátokra nem azért van szükségünk, mert lényünk egészét kell korlátozni, hanem azért, mert lényünk rosszabbik részét, az egót kell, éppen azért, hogy lényünk jobbik, igazi része - alázat, szolgálat, valami nálunk nagyobbért élni, spontán életöröm, szeretet, hűség családhoz, közösséghez, együttérzés, céltudatosság, szorgalom, építő cselekvés, humor, bátorság, a szép és a fenséges értékelése, katarzis, önzésen és elvárásokon túli, valódi, igazi szerelem és más egyebek - kiszabaduljon az egó zsarnoksága alól és korlátlanabbul kiteljesedhessen. És ennek a belső küzdelemnek, drámának és önmagunk felett aratott kis győzelmeknek színtere a közösség és egyik fontos külső segítője a közösségi életmód-norma. Egyedül nem megy, pár laza haverral, sorban váltott szexpartnerekkel sem. Az autonómia maximalizálása tehát tévút, szörnyű tévút.
Tudom, hogy a klasszikus liberálisok, libertáriusok teljesen máshogy közelítik meg a dolgot, teljesen más okok miatt nem kedvelik a magas adókat, nagyfokú újraelosztást, de úgy vélem, e területen céljaink mégis közösek. A másik kettőben egyelőre úgy néz ki, hogy jóval kevésbé.
A cselekvés iránya
Még egy megjegyzés, visszautalva a cikk elején leírt terminológiai problémára. A "kis állam", "nagy állam" alapvetően fordítások amerikai angolból. Abból sem valami jók, a jenkik nem state-ről, hanem governmentről szoktak beszélni: big government, small government. Ott konzervatívok és libertáriusok egyaránt használják ezt a kifejezést, és többnyire mindkét csoport a small government pártján van. Ez a kifejezés viszont nem az állam mindhárom funkciójára vonatkozik, hanem csak az adóztató-újraelosztó funkcióra, a small government elsősorban nem privatizációt jelent, és nem is deregulációt jelent, hanem adócsökkentést. A "government size" nem azt jelenti, hogy mennyi az állami tulajdon aránya, és nem is azt, hogy mennyi a szabályozás, hanem körülbelül azt, hogy a GDP hány százalékát szedi be és költi el az állam. A government mérete nem az állam "erejét" jelenti, tehát annak csökkentése sem az állam "erejének" csökkentését, hanem kb. a központi költségvetés főösszegét, és annak csökkentését. És ez jó, mert ez azt jelenti, hogy a small government kérdésében nagyjából közös az utunk. Megcélozhatnánk úgy a GDP 25%-át, persze nem azonnal.
Magyarországon viszont az a furcsa helyzet van, hogy gyakran éppen a nemzetiek szokták vádolni a ballibeket államtalanítással és piaci fundamentalizmussal. De furán hangzó dolog ez. Talán túl kevés adót fizetünk? Szeretne valaki többet? Költse el a magyar állam a GDP háromnegyedét? Nem. Abszolút nem erről van szó, hanem arról van szó, hogy az állam szerepéről folytatott vita Magyarországon másra fókuszál, mint Amerikában, nálunk elsősorban az állami tulajdonról van szó (privatizáció), másodsorban szabályozásról, és csak körülbelül hatodsorban adózásról és közkiadásokról. Amikor a magyar ballib a piacpártiság szerepében tetszeleg, akkor nem adót csökkent, hanem privatizál és dereguralizál. És amikor például a Magyar Nemzet egyik-másik szerzője piaci fundamentalizmussal és "államtalanítással" vádolja őket, akkor nem több adót szeretne fizetni, hanem kevesebb privatizációt és több vagy jobb szabályozást szeretne.
A piacszkeptikus, kapitalizmus-szkeptikus megnyilatkozások ellenére a magyar nemzetiek adó-és közkiadáscsökkentésre mégis nyitottabbak, mint a magyar ballib. Piacszkeptikusok, de mégis small government-pártiak. Ezt nem szabad elfelejteni, mert itt megnyílik egy út konzervatívok, klasszikus liberálisok és nemzetiek együttműködése előtt: privatizáció és dereguláció nélküli adó- és közkiadáscsökkentésre, tehát hogy az állam a GDP kisebb százalékát költse el, azaz "államtalanítás" nélküli "small governmentre".
