Kevesen tudják, hogy a szeptember milyen fontos hónapja volt a magyar történelemnek: egy korszakot zárt le. 160 évvel a most megfilmesített mohácsi vész után, 1686. szeptember 2-án az egyesült keresztény seregek bevették Budát. A végső roham a késő délutáni órákra törte meg a törökök ellenállását. Az utolsó budai pasa, a 70 éves „Abdi” Abdurrahman, az Arnauta, vitéz férfiként karddal a kezében esett el. Síremléke ma a várfal egy elhagyott sétányán áll. A felirat olyan, amit csak a győztes nagylelkűsége engedhet meg magának: „Hős ellenfél volt, békesség vele!” (Vajon Isztambulban van-e ilyen emlékhelye Palailogosz Konstatinnak?)
Máthé Áron írása
A végső roham során a korábban kuruc Petneházy hajdúi és az európai önkéntesek hatoltak be először a várba. Buda ostroma egy olyan esemény volt, amelyen egész Európa képviseltette magát, a német birodalmi és a magyar erőkön kívül. A skála a néhány angol főúri önkéntestől a több száz barcelonai „átlagpolgárig” terjedt. Jó lenne a helyén értékelnünk az akkori országimázst és az európai összetartozás-tudatot. Buda visszafoglalása minden borzalmával együtt azt jelentette, hogy a magyar nemzet létére és életformájára törő idegeneknek kicsöngettek.
Szeptember egyébként olyan hónap volt, amely ebben a háborúban nem hozott szerencsét az iszlám fegyvereinek. A nemzetközi irodalomban a „Nagy Török Háború” néven közismert felszabadító küzdelem Bécs felmentésével kezdődött. 1683. szeptember 12-én a Bécs melletti Kahlenberg lejtőjén Sobieski János lengyel király parancsnoksága alatt álló szövetségesek egész napos csatában verték szét az ostromló török sereget. A nap végén a Sobieski által személyesen vezetett gyilkos lovasroham szétzúzta a nagyvezír erőit. A rohamot a szárnyas huszárok, a lengyel lovasság elit alakulatai vezették. A „husariát” több mint száz évvel korábban Báthory István reformjai keretében hozták létre.
Ami szeptemberben kezdődött, szeptemberben is fejeződött be. 1697. szeptember 11-én Zenta mellett a Savoyai Jenő herceg parancsnoksága alatt álló birodalmi erők a szultán által személyesen vezetett török sereget mészárolták le. Az, hogy egy, a szultán által vezetett sereget megfutamítsanak, hallatlan volt - ilyen összesen kétszer fordult elő az oszmán történelemben, és ez az eset volt a második. Soha többet nem állt személyesen a szultán a török sereg élére, és soha többé nem kellett Magyarország területén a török ellen döntő csatát vívni.
1697 más szempontból is fontos év volt. Ekkor tört ki a hegyaljai felkelés, a Habsburg-kormányzat nem éppen bölcs politikája miatt. A hegyaljai felkelés már a Rákóczi-szabadságharc előzményét jelentette. Szimbolikus év: a török kor vége és a Habsburg-házzal folytatott iszapbirkózás új minőségének kezdete.
Legvégül a magyar történeti irodalomban meghonosodott „felszabadító háború” kifejezést kell górcső alá vennünk, amelynek Buda visszavétele az egyik központi eseménye volt. A korabeli európai közvélemény annak tartotta, bár a Habsburg-ház mindent elkövetett, hogy valójában ne legyen az. De mégis az lett, nem kis részben köszönhetően a bő évtizeddel később aláírt, kisebbfajta győzelemmel is felérő szatmári békének, melynek idén volt a 300. évfordulója. Akkoriban még mind a két oldalon a hazájukat szerető politikusok álltak. Az biztos, hogy sokkal inkább volt ez felszabadítás, mint amit egyszer később átéltünk – az utóbbi ugyanis semennyire sem volt az.
Buda visszavétele után végül is a magyarságnak pedig ismét lehetősége nyílt birtokba venni kipusztított életterét. Az, hogy ez a következő évszázadban nem volt maradéktalan sikertörtént, a külső erők mellett elsősorban a korabeli elit felelőssége.
Kövesd a Konzervatóriumot a Facebookon is!
