A márkás és menő cuccokért vívott forradalom már megért a Konzervatóriumon egy posztot, amely fontos kérdésekre irányította rá a figyelmet, talán leginkább a fogyasztói világ legaljaként vagy végállomásaként mutatva be az „agyatlan forradalmat”. Van egy-két pont, amit érdemes újra megemlíteni, és van néhány olyan kérdés is, amely talán eddig nem kapott figyelmet. Gondolom, mindenki ismeri azt a viccet, amelynek a végén a királylány megvetően kérdezi a királyfitól: Ez fütyi? Na a sárkányé, az volt a fütyi!
Máthé Áron írása
2006 őszét követően a baloldali véleménymegmondók szinte kéjesen gyurmázták azt a néhány felgyújtott kukát a fél város szétverésévé. Pedig az alig egy évvel volt a nagy párizsi zendülés után. Ott nem az egy szem Baló György autóját gyújtották fel, hanem esténként több százat. Most pedig ismét láthattuk, hogy milyen, amikor tényleg szétvernek egy fél várost. Méghozzá nem szélsőjobboldali „fasiszta huligánok” – ahogy a Kádár-rendszerből áthozott gondolati séma diktálná –, hanem „közönséges bűnözők”, akiknek ez esetben semmi közül az előbbiekhez. Így először is a hazai baloldal valóságértelmezését kell kritikával illetni, visszamenőlegesen is.
A következő kérdés, hogy hol marad a TGM és elvbarátainak meaculpázó terjedelmes írása arról, hogy nem azt akarják, ami Angliában történt. De attól félek, ők pontosan ezt akarják. A neomarxisták és neobal-akármik sokadik dackorszakukban minden mellé oda tudnak állni, ami nem a Hagyományos Európa vagy Amerika. Valamiért az utópia kergetéséből csak a Protest maradt. Ne felejtsük el: annak idején Marx is csak kritizált. A „tőkés” gazdaságot elemezte kötetszámra, de hogy milyen lenne pontosan a kommunizmus világa, arról nem igazán nyilatkozott, csak úgy, általánosságban. Lehet állandóan uszítani mindenféle létező rendszer ellen, de az eredmény nem az lesz, hogy a jóindulatú népek leülnek megvitatni a dolgokat az ideológiailag képzett élcsapat vezetésével, hanem a tohuvabohu, az ököljog uralma. Eudaimonia az utcán biztosan nem fog megszületni.
A populáris kultúra képviselőinek felelőssége is vita tárgyává tehető. A 2005-ös párizsi összecsapások után már felmerült a hip-hop avagy rap előadók felelőssége erőszakra való felbujtás- és rasszizmus szításának tekintetében. A dolog végül is elsikkadt, de nem lenne baj kicsit a bulvár világát megvizsgálni, hogy mely celebek milyen üzeneteket, milyen magatartásmintákat közvetítenek. Az erőszak és a szex megkerülhetetlen témák, és ezekre vonatkozóan mindig is létezett egyfajta nyilvános igény, de ezek mai kiárusítása a gyors haszon reményében nagyon rossz hatással van a „tömegekre”. Álságos az a hivatkozás, hogy „erre van igény”, hiszen az élet utánozza a művészetet (még ha ez a művészet idézőjeles is), azaz az igényeket nem olyan nehéz mesterségesen megteremteni vagy csak növelni.
A szociális és ifjúsági programok értelme is kérdésessé vált. Az angol baloldali vezérfórumok egyike, a Guardian című lap olyan véleményeket közvetített, amelyek szerint a zavargások egyik oka a kormány megszorító politikája volt. Ennek keretében csökkentették a különböző szociális programokra szánt pénzeket, és így a fiatalok kikerültek az ifjúsági klubokból az utcára és ez vezetett ahhoz, hogy úgymond tevékenység és felügyelet nélkül maradva bandázni kezdtek és végül szétverték a bodegát. Szerintem azonban ez a vélekedés meg oda vezet, hogy a különböző szociális juttatásokat intézményesült védelmi pénzként értelmezzük. Hazai politikusaink között furcsa módon elrettentő példa a 2005-ös kelet-szlovákiai roma „éhséglázadás”, amely a szociális segélyek felére csökkentése miatt tört ki, és szinte rettegnek egy hasonló megmozdulástól. Kelet-Szlovákiában néhány nap alatt helyreállt a rend, és a költségvetés kiadási oldala is jelentősen csökkent, ráadásul senki sem halt éhen.
Enfield, az egyik borough, amely a zavargások kiindulópontjai között volt, a legkülönfélébb civil tevékenységek valóságos tárháza volt. Cserkészek, karizmatikus gyülekezet, légisport egyesületek, amatőr és profi színház – minden. Ehhez képest az itteniek éppúgy boldogan fuvarozták haza a plazmatévéket, mint a többi helyen. Vonzóbbnak bizonyult a rendnél a nyers erő kultusza. Megkockáztatjuk a kérdést: a „világnézetileg semleges” állam és társadalom egyáltalán képes-e betölteni feladatát? A multikulturalizmus egyértelműen kultúramentes kereteket jelent, illetve értékmentes és éppen ezért az erősebbhez csatlakozó fogyasztókat. Furcsa módon ez az értékvesztés valahogy leginkább az őslakos európai közösségekre vált jellemzővé, az úgynevezett xenophobia veszélye csak rájuk volt érvényes. Identitásuk kilúgozódott, de legalábbis erősen meggyengült a különböző bevándorló közösségekhez képest.
Ehhez kapcsolódik az hatalmas felzúdulást kiváltó megjegyzés, amelyet David Starkley történész tett a BBC-n a zavargások kapcsán. Azt állította: egy hatalmas kulturális változás zajlott le, s ennek keretében a fehérek feketékké váltak. Azonnal rasszizmussal vádolták meg, pedig megjegyzésének talán mégis lehet valamennyi alapja. A törzsies, nem-munka központú, az erőszakot és bandakultúrát előnyben részesítő csoportok váltak „menővé” nem utolsósorban az állandó tematizálás és a populáris kultúra egyes sztárjai miatt is. Mégiscsak szembeötlő az, hogy miközben Anglia, leginkább pedig London a munkát kereső bevándorlók millióit vonzotta az elmúlt egy-két évtizedben, a helyben élő harmad-negyed generációs, főként fekete bőrű karibi és nyugat-afrikai közösségeket ez a trend elkerülte. Az ilyen közösségek számára lehet bármiféle programot kidolgozni, de ha az nem érinti hagyományrendszerük magját, akkor teljesen felesleges, kidobott pénz az egész.
Az etnikai szál kapcsán meg kell említeni az önvédelmi csoportok kérdését is. A főként fekete bőrű,de soraik közt rengeteg originál britet is felvonultató fosztogatókkal szemben egyes helyeken a török és kurd boltosok hoztak létre őrségeket, sőt, összecsapások is voltak közöttük. Annyi bizonyos: számos helyen sikerrel védték meg tulajdonukat. A helyzet akkor kezdett bonyolódni, amikor az English Defense League – a helyi Gárda, amely egyébként az iszlám terjedése miatt jött létre – egységei is bekapcsolódtak az önkéntes rendfenntartásba, s ennek keretében nyomban összecsaptak a rendőrséggel. A hazai párhuzamok itt is kézenfekvőnek tűnnek, annyi különbséggel, hogy nálunk talán a kínai büfések és tornacipőárusok hoznák létre az őrségeket. A Magyar Gárda jelensége által megzavart „állampolgárok” sajnos valószínűleg nem.
Végül, de nem utolsósorban általában leszögezhetjük: az itthoni haladó értelmiség és külföldi elvbarátaik által etalonnak állított „fejlett” vagy „érett” demokráciák olyan problémahalmazt gyűjtöttek maguknak össze, amelyhez képest egyes itthoni „fejletlen”, sőt „mucsai” viszonyok néha már-már idillinek számítanak. Az hogy ennek ellenére állandó kioktatásban van részünk, mindössze erő kérdése.
Kövesd a Konzervatóriumot a Facebookon is!