A prágai bársonyos forradalom 1989 őszén örömujjongások közepette takarította el a keleti blokk egyik legostobább kommunista rendszerét, és tömegmozgalom vetett véget a bukaresti, valamint a szófiai kommunista vezetés uralmának is. Ezzel szemben a magyar átmenet mögött nem állt milliós taglétszámú szakszervezet vagy százezres tüntetések sorozata. Budapesten nem volt forradalom, se bársonyos, se másmilyen, a legnépszerűbb politikusok 1989-ben és még nagyon sokáig az egykori reformkommunisták maradtak. Párizsban, Rómában és még Berlinben is népünnepély fogadta a választások eredményét, de Budapest néma maradt az első szabad választások idején.
Antall György írása
Sokan leírták már, így lassan közhelyszámba megy: a magyar átmenet legfőbb mozgatóereje nem a szabadság iránti vágy volt, hanem az az elképzelés, hogy hamar, nagyon hamar úgy élhetünk, ahogy Ausztriában vagy Németországban élnek, és mindezért alig kell tennünk valamit. S mivel honfitársaink mindennek a megoldását a kormánytól várták, a feltoluló problémákat könnyű volt a „tanárok kormányának” nyakába varrni. A hivatalba lépő új kormány eleinte értetlenséggel, majd egyre növekvő ellenszenvvel találkozott. A kormányfő olyan volt, mint aki a történelemkönyvekből lépett elő egy, a történelmi folytonosságát elveszített társadalomban; bonyolult és addig sose hallott dolgokról bonyolult módon beszélt. Könnyű volt rásütni, hogy nem a jövővel, hanem a múlttal foglalkozik. A miniszterekre hamar ráfogták, hogy semmihez sem értenek – hiszen a szürkeállomány mind az ellenzékben ült –, míg a parlamentben véget nem érő viták folytak olyan kérdésekről, amelyeket az emberek nem értettek, s főleg az általuk egyedül fontosnak tartott jóléti kérdésekkel láthatóan semmilyen kapcsolatban sem voltak. Így tömegmegmozdulásra sem a kommunisták, hanem az első szabadon választott kormány ellen került sor, 1990 október utolsó napjaiban: ez volt a „taxisblokád”.
Az eseményeket kiváltó közvetlen előzmény a közelgő üzemanyag-áremelés kormányzati tagadása, majd az áremelés kormányzati bejelentése volt. A mai üzemanyagárak mellett felfoghatatlannak tűnik az indulat, amit az akkori áremelés váltott ki. Ezen a hétvégén 350 Ft egy liter 95-ös ólmozatlan benzin, és az üzemanyagok ára folyamatosan változik, az utóbbi időben leginkább csak felfelé. Akkor 65 százalékkal, 36-ról 61 forintra emelkedett az ólommentes ára.
Az alig négy hónapos demokratikus rendszer, s persze az új kormány felett a baljós fellegek már szeptemberben megmutatkoztak. Szeptember utolsó vasárnapján az önkormányzati választások első fordulója érvénytelen lett, mert a választásra jogosultak kevesebb, mint 50 százaléka jelent meg. Vagyis az első szabad, általános és titkos választójog mellett lezajlott, az egész magyar állam területére kiterjedő helyhatósági választásokat érdektelenség, közöny övezte. (Ilyen általános parlamenti választások, igaz a Vörös Hadsereg fegyvereinek árnyékában, 1945 novemberében voltak utoljára, s pár héttel előtte volt Budapesten helyhatósági választás is. Az akkori FKGP mindkettőt megnyerte.) A helyhatósági választások második fordulója (lényegében a megismételt első forduló) már a kormánypártok összeomlását, az SZDSZ határozott fölényét és a Fidesz jelentős megerősödését eredményezte mindazokban az önkormányzatokban, ahol a szavazatokat pártlistákra és pártok egyéni (kerületi) jelöltjeire adták le. (A kistelepüléseken akkor sem igazán léteztek pártok, az ottani képviselők, polgármesterek helyi független emberek voltak, sok esetben, de nyilván nem mindenütt a régi tanácselnökök. A helyzet azóta sem sokat változott.)
Az pedig a már akkor is a lehetetlen magyar viszonyokat mutatta, hogy a választásokon győztes SZDSZ erős emberei épp a választási siker másnapján távolították el frakcióvezetői tisztségéből a kormánnyal és a kormányfővel szemben egy parlamentáris rendszerben szokásos módon kritikus, de nem ellenséges viszonyt ápoló Tölgyessy Pétert.
A taxisblokád oka nyilvánvalóan nem a benzináremelés volt, hanem az új kormánnyal szembeni csalódottság és indulat, meg még valami, amit még ma is csak találgatni lehet. A taxisblokád okainál azonban sokkal fontosabbak annak következményei: a taxisblokád világossá tette, hogy a demokratikus fordulatnak lényegében nem volt társadalmi támogatottsága, s hogy a magyarok alapvetően semmiért, még a szabadságért vagy a jövőbeni jobb életért sem hajlandóak semmiféle áldozatra.
A reformközgazdász szakma és az akkori liberális ellenzék (SZDSZ, Fidesz) fő megmondóemberei az egyetemi közgazdasági tankönyvek aktuális fejezeteit olvasták a kormány fejére. Már az első száz napban a lengyel mintájú sokkterápiát, radikális privatizációt, a minél teljesebb piacosítást és az állam radikális leépítését kérték számon az új kormánytól, etatizmusról, a magyar középrétegek megengedhetetlen támogatásáról és még száz egyéb „galádságról” szónokoltak, míg ezzel szemben az MSZP épp a „szocializmus vívmányainak” leépítésével, a mérhetetlen szegénység eltűrésével és szociálisan érzéketlen kormányzással riogatták a nagyérdeműt. Hetente jelentek meg az ÚJCSAKŐ (Újpesti Családsegítő Központ) létminimum-számításai, s mindenért természetesen a múltba néző, reakciós és hozzá nem értő kormánypártok voltak a felelősek. Hogy a sokkterápia még nagyobb szegénységet, még több ember reménytelen leszakadását okozta volna, az láthatólag senkit sem érdekelt.
„Nem ellenzék, ellenfél.” Ezt a kiváló mondatot Kis János, az SZDSZ akkori elnöke ugyan nem akkor, hanem néhány héttel a taxisblokád után fogalmazta meg, hozzátéve, hogy „kérlelhetetlenül fognak harcolni a kormány ellen”, de a párt események alatti viselkedéséből már a blokád napjaiban is világos lett, hogy a legnagyobb ellenzéki párt meghatározó személyiségei mennyire nem voltak lojálisak a rendszerhez, s mennyire nem képesek elfogadni a parlamenti választások eredményét, ha nem ők nyernek. („Mucsa és félelem - vagy szabad demokrata többség. Nincs harmadik út”, ezek voltak Tamás Gáspár Miklós emlékezetes cikkének záró sorai már 1990 tavaszán.) Az SZDSZ-t belülről jól ismerők mesélték később, hogy Jean Jacques Kis akkor már egy ideje a kormányt elsöprő népharagról elmélkedett, s a taxisblokád idején meg is jelent egy, a kormányt távozásra felszólító forradalmi kiáltvány, amit végül sietve visszavontak. Az SZDSZ meghatározó erejű alakjai azonban rendszeresen feltűntek a barikádokon, s ellenállásra buzdították a Népet. 1968 májusának Párizsát képzelték a pesti utcákra. Vagy talán az 1919-es Tanácsköztársaság kikiáltását?
Árpi bácsi. Nehéz a dolgot szépíteni: a Magyar Köztársaság elnöke a közrend és a legitim kormány ellenében, az ország közlekedését megbénító magánfuvaros blokád mellé állt. Nem igaz, hogy a nyilatkozataival és határozott kiállásával visszatartotta a kormányt a katonai erő bevetésétől, mert ilyen szándék nem volt. De az sem az államfőn múlt, hogy a kormány a rendőrséget használja a rend helyreállítására, mert a rendőrség vezetői jó előre kilátásba helyezték a parancsok megtagadását. Azonban az államfőnek egyetlen szava sem volt a kormány, csak a blokádozók mellett, a műtétből lábadozó kormányfőnek pedig barátságosan a lemondást ajánlotta. A két régi barát és 56-os harcostárs, az államfő és a kormányfő kapcsolatában azokban a napokban valami véglegesen megszakadt.
A taxisblokád idején nem merült fel a karhatalom bevetése az első útakadályok létrehozói ellen, de Barna Sándor, a főváros akkori rendőrfőkapitánya mégis jónak látta idejében közölni, hogy ha erőszak bevetésére kapna parancsot, megtagadná, s ehhez megerősítésért az államelnökhöz futott.
A rendszerváltozás első kormányával szemben megfogalmazott utólagos jobboldali kritika épp a kemény kezet hiányolja, a radikális átalakítást, akár a demokratikus játékszabályok felfüggesztését is a kommunisták és a kommunista rendszer maradékának eltakarításával kapcsolatban. Csakhogy a kemény kéz, az erő alkalmazásához erőszakszervezetek is kellenek, a taxisblokád eseményei pedig épp azt mutatták meg, hogy miben és mennyire nem engedelmeskedtek a rendfenntartó szervek az új rendszernek. Az már csak hab a tortán, hogy egy mai sztárügyvéd, az akkori XIII. kerületi vezető ügyész is a barikádokon ágállt. Na, nem a XIII. kerületben, hanem a Szent István körút másik oldalán, az V. kerületben.
Akkoriban sokan, nemcsak magyarok, hanem itt élő vagy idelátogató külföldiek is feltették azt a kérdést, hogy ki szervezte a taxisblokádot. Az akkori szóbeszéd az elbocsájtott állambiztonsági tiszteket, a hátrahagyott szovjet-orosz ügynököket sejtette a valóban katonai szakszerűséggel végrehajtott útlezárások szervezői mögött, s az új kormánynak szánt figyelmeztetésként értékelte az eseményeket. A jobboldalon egyesek az SZDSZ mesterkedését látták az események mögött, azzal a céllal, hogy a vágyott nagykoalíciót kikényszeríthessék vagy leváltsák a kormányt. Tudomásom szerint soha nem vizsgálták, hogy kik és honnan irányították rádiótelefonnal az útelzárásokat, s hogy a nemzetbiztonságiak miért nem jelezték előre, hogy valami készül. Pedig ezt talán még fontosabb lett volna megtudni.
Akár az elbocsátott légió küldött figyelmeztetést a rendszernek, akár „spontán népmozgalom” volt, a taxisblokád elérte a valódi célját: világossá tette, hogy a kormány semmilyen mélyebb reformhoz nem rendelkezik megfelelő társadalmi támogatottsággal, válsághelyzetben pedig még csak a politikai rendszer többi résztvevőjének lojalitására sem számíthat.
Kövesd a Konzervatóriumot a Facebookon is!
