Ha a politikailag aktív fiatalság állítólag úgyis konzervatívként lázad a fönnálló ellen, bizonyosan nem csodálkozunk, ha a nosztalgia olyannyira konzervatív érzése is eluralkodik egyes képviselőiken.
Van itt, kérem, egy generáció, amely még a kommunizmusban született, de már a kapitalizmusban nevelkedett – és éppen ezért családilag beoltott a kommunizmussal szemben, miközben sem olvasmány-, sem egyéb élményei nem ahhoz a korszakhoz, hanem a kritikára tán szintén megérett globális kapitalizmushoz kapcsolódnak. A ma huszonévesek nemzedékéről van szó. A rendszerváltás gyermekeiről. Mert ez a réteg – és e sorok írója is idetartozik – gyerekként élte át a rendszerváltást.
Techet Péter írása
És bizony öregszünk. Az idei választásokon olyanok szavaztak már, akik 1992-ben születtek. Akiknek Orbán Viktor első kormánya halvány emlék, és akiknek 2002 felizzott tavasza legföljebb valami általános iskolás szerelmi kalandot sejtethet. Őnekik nincs emlékük ellenzéki tüntetésekről, Király Zoltánról, Gorbacsov „leveses” fejéről, médiaháborúról, Csurka István „irodalmi munkásságáról”, taxisblokádról, megszakadt Walt Disney-délutánról, kultikus Mariahilfestrasséról. Őnekik már nem jut semmi sem eszükbe a Listen To Your Heart hallatán. (Lengyel Zsolt: Your Little Piece of Heaven) Őnekik a Nyugat Barcelonában kezdődik. A mi nemzedékünk viszont még ott volt – még ha nem is mindig tudatosan, s pláne nem éretten – azon időkben, amikor a határ előtt tizenöt kilométerrel már előkészítették a szülők az útlevelet, és áhítatos csendben közelítették meg A HATÁRT. (Gerőcs Péter: Elgurult tízforintos, 1993) A mi nemzedékünk még emlékezhet szakállas bácsikra, akik a tüntetéseken transzparenst tartottak, s akik szüleinknek is odaköszöntek. A mi nemzedékünk emlékezhet kiürült vasárnap délutánokra, amikor a Kacsamesék miatt néptelenedtek el játszóterek. (Jekel András: Befejezetlen történet) És emlékezhet arra, amikor „megszakították a Kacsameséket, és helyette egy hóbagoly kinézetű fickó mesélt tovább…” (Jekel András: op. cit.)
A közös emléktöredékek, amelyek tán nem egy országot, de egy jól behatárolható pesti s budai, középosztálybeli, ellenzéki, félellenzéki családi hátterű ifjúságot kötnek össze, olvashatók újra az Ex Symposion folyóirat most megjelent számában. A szintén ellenzéki, értelmiségi családból jött Pályi Sándor Márk szerkesztette lapszámban egykori ellenzékiek gyermekei – főleg inkább az „eszdéeszes” galeriből persze – meg néhány „szülő” (Kőszeg Ferenc és Szilágyi Ákos) mesélik el, miként élték át azt az igen kevéske pár évet, ami a rendszerváltást jelentette. Pontosabban: azt a pár évet, amíg jelentett valamit – és főképp valami reménykeltőt – a rendszerváltás. Mert aztán veszekedés, szakadás, erőlködés, lökdösődés, ernyőnyitogatás, félelemkeltés és félés, ordibálás, csakazértis lett belőle. Hogy idénre a Nemzeti Együttműködési Rendszerévé szelídüljön a jövő.
A mi nemzedékünk azonban még megélte a polgárháborút, amikor a politikában tényleg barátok és ellenségek álltak egymással szemben. Barátok és ellenségek, akik azért mégis tudtak egymásba szerelmesek lenni, egymással fröccsözni – és ugyanígy ordibálni, s egymás ellen petíciózni. Mi nemcsak a rendszerváltás, de a polgárháború gyermekei is vagyunk. Mindannyian, e sorok szerzője és az Ex Symposion „gyermekei” is, másutt állhattak 2002-ben, és ezt a másságukat bizonyosan nagyon fontosnak is tarthatták. Csak mostanra fáradtunk el annyira, hogy elhiggyük – és akarjuk –: lehet más a politika.
Az Ex Symposion egyszerű vállalkozásra tett kísérletet: emlékeket gyűjtött össze. Megkért néhány „Andit” és „Juliskát”, „Ateszt” és „Simeszt”, „Zsófit” és Vikit”, hogy immár felülnézetből tekintsen vissza önmagára, arra az időszakra, amikor alulnézetből látta a világot. Mindenki volt gyerek, így mindenkor eljátszható ez a játék. Csak hát a mai nemzedék egy igen érdekes, történelmi kort figyelhetett alulnézetből. Hogy tudatos szerkesztői instrukció vagy csak az önreflektív képesség sekélyessége okán, de a folyóirat szerzői többségében elsődleges percepcióikat írták le a rendszerváltásról. Az akkori gyermek szólal meg, és teljesen kívül reked a mai fiatal. A folyóirat szerzői gyermekként írják le élményeiket – avval a gyermeki reflektálatlansággal, amiként minden gyermek szembesül a valósággal.
Így is jó, mégis van hiányérzetünk.
Hogy kortársaim mit éltek át, nem volt meglepő – elvégre én sem éltem másként és mást át. A rendszerváltást megelőző egy-két év, 1988 és 1989 persze Damaszkuszban ért, ahol csak apám próbálta a Szabad Európát befogni, én egy hatalmas asztalon üldögélve a jordán televízióban néztem angolul vagy arabul a Tom és Jerryt. Azt, hogy otthon ilyen nincs, sőt otthon semmi színes sincs, már korábban is tudtam. Például amikor megelőzően német rokonainktól kéz formátumú, felfelé mutató ujjú fagylaltot kaptam, tán Frankfurtban. És mivel vészesen nyugatos szüleim voltak (s vannak), mind a fagylalt, mind a Tom és Jerry kontextusát is megtudhattam. Hogy itt miért van ilyen, s otthon miért nincsen.
Amikor Pozsgay 1956-ot „népfelkelésnek” nevezte, még mindig Szíriában voltunk. Valamiért emlékszem erre a névre, valamiért mulatságosnak találtam, talán a zsé miatt, talán a „pozs” előtag miatt. (A kiváló Zsille Zoltán a hajdani államminisztert, mai alkotmányozót Potykai Pitykének nevezte a rendszerváltás után is csak szamizdatban megjelenhető könyvében.) Szüleim semmi rendkívülit nem találtak Pozsgay nyilatkozatában. Utóbb én sem találok semmi történelmit abban, ha egy kommunista a rendszer összeomlása előtt pár perccel észreveszi, hogy egész élete hazugságra épült. A szüleim bizonyosan attól félhettek – ami mind az MDF, mind az SZDSZ különböző attrakciói folytán bekövetkezett –, hogy a kommunisták szépen itt maradnak nekünk rendszerváltóknak.
Szüleim bizonyosan nem akarhatták ezt. 1989 végétől, mikor már itthon voltunk, ezért jártak velem együtt a radikálisabb SZDSZ és Fidesz gyűléseire. Ahol jófejű, jóképű, nyugatos, modern fiatalok, polgárok, farmerdzsekis értelmiségiek, s nem megsavanyodott öregurak, nem szürkeöltönyös, nem rövidre kötött nyakkendőjű népiek aggódtak a nemzetért. Szüleim valószínűleg nem harmadik utat, hanem nyugati Magyarországot akarhattak. Ennyiben közös oldalra kerültünk azok szüleivel, akiknek gyerekei emlékeznek az Ex Symposionban. Egy oldalra – de nem voltunk velük azonosak. Ettől még emlékszem, hogy az óvodában Vásárhelyi Miklós unokájával voltam a legjobba – tán szerelmes is voltam, nem tudom –; hogy apám nyakából hallgattam – és igen nagy érdeklődéssel hallgattam – az eszdéeszes tüntetéseket; hogy Tamás Gáspár Miklós aláírta az SZDSZ-zászlómat – ami a mai napig megvan –; hogy Deutsch Tamás Fidesz-kitűzőt adott, amit aztán elvesztettem, s így a nagymamámmal mentem el újat kérni a Kosztolányi Dezső téri alagsori Fidesz-irodába. Politikai eszmélésem, ami e generációnál – amint például Turi Tímea cikkéből is kiderül (Turi Timea: Én itt csupa segget látok) – felettébb korán kezdődött, s liberális volt. Én már az óvodába is SZDSZ-kitűzővel jártam – pedig azt hiszem, a hegyvidéki ovi inkább MDF-s meg MSZP-s volt, de Vásárhelyi Miklós unokájával mi kitartottunk a „pártunk” mellett.
Az, hogy a politika érdekelni kezdett a későbbiekben, bizonyosan ezen évek rontó hatásának tudható be. Hogy játszótér helyett szívesebben mentem tüntetésre. Mert volt valami izgalmas az egészben. A felnőttek gyerekek lettek, s a gyerekek felnőttek. Együtt játszottunk – nem is sejtve, hogy mások játszanak mi velünk. De ez már nem akkori emlék, hanem mai kritika – olyan kritika, amit a mai liberálisok ma sem mondanának ki nyíltan. Nekik ugyanis 1989 szent maradt, és az Ex Symposion cikkeiből is a múlt csak érdekes, tán még szép is – de semmiképpen sem álságos. A folyóirat szerzői szüleik lelkesedését nem blöffnek, hanem naiv idealizmusnak tartják. Kőszeg Áron néha korrigáló közbevetései kivételével kevés apaellenes lázadás érezhető a cikkekben.
„Teljes értetlenséggel álltam az előtt, hogy a szüleim valami olyat mondanak, méghozzá láthatóan nagy hévvel, amiről azt sem tudják, micsoda”, írja viszont Győri Hanna. (Győri Hanna: Anekdóták) Bizonyosan baloldali szülei lehetnek Hannának – a baloldalra jellemző az ilyen lelkesedés. Az én szüleim bár SZDSZ-szavazók voltak akkor, de már pár nappal a választások után csak legyintést tapasztaltam náluk. Az általános iskolában már én sem hordtam SZDSZ-kitűzőt – igaz, tán a bátorságom sem volt meg ehhez egy katolikus iskolában.
Ám mivel gyermekkénti élményeink közösek, a folyóirat legtöbb cikkét ismerősként olvastam. Valamennyi íróját ismerhettem volna, történetét magam is tán elmondhattam volna.
Jobban érdekelt azonban a régmúlt, a magyar hatvannyolcasok bohókás világa – az, amiből Kőszeg Ferenc ad családtörténeti pillanatokat. (Meg Vajda Júlia – stilárisan nem mindig csiszolt – beszámolókat.) Kőszeg a három gyermekének – Áronnak, Surinak és Fanninak – margináliáival meséli el az ő ellenzékiségét. A K. történeteiből megszokott belpesti, elegáns, ironikus stílusban.
Melankolikus rendszerváltás-kritika is innen fogalmazódik meg leginkább, Kőszeg Fannitól: „A baloldal korrupciója és gyávasága lehangoló, de ma már nem mondanék igent Orbán Viktornak sem, ha esetleg táncba hívna.”
A liberális, belpesti, szamizdatos, rendszerváltó elit ma ugyanolyan kicsi és földalatti, mint amikor elindult. A baloldal pedig ugyanolyan gyáva és korrupt, mint akkor volt.
Orbán Viktor pedig már másokkal táncol.
Fölnőttünk.
