Egység a sokféleségben– szól az EU egyik jelszava. Kicsit közelebbről megtekintve a gyakorlatot azonban mindez mintha inkább uniformizálást jelentene. Amikor 2007 szeptemberében a lengyelországi Lublinban voltam egy egyhónapos Erasmus-előkészítő nyelvtanfolyamon, az első alkalommal mindenkinek be kellett mutatnia a saját országát. Minden flottul ment mindaddig, amíg egy holland hölgy nem következett sorra, aki előadásában fontos helyet szánt a hollandiai melegfelvonulásnak. Még ez sem lett volna akkora probléma– azonban gyorsan ellentétbe állította mindezt a varsói Gay Parade-ek körüli bonyodalmakkal, beszűkült, antitoleráns és mucsai bandának beállítva a lengyel államot és a lengyeleket. A szervező koordinátor persze emelt hangon kelt ki magából, kifejtve, hogy Lengyelország 95 százalékban katolikus, kissé tradicionálisabb környék Hollandiánál, és talán ő is megtisztelhetné annyira az őt vendégül látó országot, hogy nem figurázza ki azt- egy olyan feladatban, ahol a saját országát kellene bemutatnia. Azaz: lehetne a holland is toleráns.
Az EU-ban és az ENSZ-ben persze nagy hangon reklámozzák a pluralitást és a multikulturalizmust. Minden erővel támogatják például a szexuális kisebbségeket, és ahol betiltják a melegparádét, vagy meg sem rendezik, az nem is civilizált ország. Terjed a gender-elmélet, most már nem csak csillagot, hanem nemet is választhatunk magunknak. S ha ez nem tetszik, akkor könnyen lehet, hogy rasszistának fogunk minősülni az ENSZ és Európai Parlament egyes határozatai szerint (lásd még itt).
Ugyancsak divat a különböző kultúrák tisztelete. A „szegény, kizsákmányolt bevándorlók” humanitárius okokra hivatkozó beengedése is ebbe a sorba illeszthető.
Aki vett már részt ifjúsági csereprogramon - amire úgy a legkönnyebb pénzt szerezni, ha a rasszizmus, esélyegyenlőség, multikulti a témája -, tudja, milyen lapos és közhelyes beszélgetések képesek ott születni. A résztvevők hosszan tudnak áradozni arról, mennyire is tisztelik az idegen kultúrákat, és extázissal felérő élmény számukra például Lengyelországban betérni a nagy nehezen megtalált „Lengyel sörözőbe”. Persze nagy szemeket meresztenek, amikor mi kinn maradunk, mondván, a többi sörözőben is lengyel sör van, egy nemzet csak a turisták számára nevez el sörözőt saját magáról.
A szexuális devianciák képviselői például minden (esély)egyenlőségelvű és szabadságelvű érvelést felhasználnak emberi – azaz élvezeti – jogaik kiterjesztésére, és ezzel együtt sokan az alternatív életformák (pl. élettársi kapcsolat) minél szélesebb törvényi elismertetésére törekednek.
Az egyik ember szabadsága addig terjed, ahol a másiké kezdődik– szól a semmitmondó liberális lufi. A határt megtalálni igen nehéz lehet, mert mostanában elszaporodtak az EU-ban az olyan intézkedések, amelyek mintha átlépték volna ezt a saját maguk által hangoztatott határt (hiába, Schengen biztos a lelkekben is hat).
Az egyenlőség és szabadság összeegyeztethetetlensége régi közhely, mégis gyakran szembesülünk vele. Például a franciáknál és a briteknél. A franciák mintapéldái az EU halovány kisebbségpolitikájának, ott az egyenlőség nevében nem léteznek kisebbségek, legalábbis hivatalosan. Az EU persze szóban imádja a nemzeti és etnikai kisebbségeket és a regionalizmust, azonban a gyakorlatban a tagországok igen eltérő véleménye és a nagyobbak – Nagy-Britannia, Spanyolország, Franciaország – valamint a francia modellen nevelkedő közép-európai „nemzetállamok” ellenállása miatt mégsem látszik felkarolni a kisebbségeket. Ahol kiharcolták a maguk igazát, ott jó nekik, ahol nem, ott nem annyira. A regionalizmus pedig inkább gazdasági szólam (persze sokszor hasznos és építő megoldásokhoz jutó irány is), ami az ilyen hagyományokkal nem rendelkező országokra ráerőltetve az államhatalom felesleges gyengítését idézheti elő.
A franciáknál a bevándorlók miatt újabban az iskolában tilos a vallási jelképek viselése. Londonban is akad példa a kereszt viselésének betiltására is, egyesek pedig be akarják tiltani a felekezeti iskolákat, kötelezően multikulturális, azaz soknemzetiségű (értsd: bevándorlókkal kevert) osztályokat szeretnének létrehozni, hogy a gyerek szokja a toleranciát: „Minden gyermeknek meg kell adni a jogot és a lehetőséget, hogy találkozzon és együtt tanuljon más vallású kortársaikkal”. Pedig arra is joga van, hogy ne tanuljon együtt velük, joga van ott tanulni, ahol ő, illetve a szülei akarják, hogy tanuljon.
Szélsőséges szekularizmus dúl Londonban, de már itthon is megesik, hogy nem engedik vallási hirdetések, keresztény plakátok megjelenését középületekben, köztereken. Az észak-londoni Camden városrész önkormányzata nem járult hozzá, hogy a plébániai szervezőcsoport középületekben és könyvtárakban reklámozza környezetvédelmi rendezvényét, csak akkor, ha a szövegből kihúzzák az „Isten” és a „keresztény” szavakat. Valamint a brit állam kötelezi a felekezeteket a szexuális kisebbségekhez tartozók alkalmazására intézményeikben.
Míg a szexuális kisebbségek szabadon hirdethetik alternatív életformáikat, szabadosságaikat és devianciáikat, a különböző vallások képviselői mindezt nem tehetik meg. Kissé válogatós pluralizmus az, ahol a szülő nem választhatja meg, hova adja a gyerekét, vagy ahol kötelező a toleranciatanulás. Mintha az egyenlőség újfent kezdene a szabadság fejére nőni, mint a francia forradalom idején, egyesek az egyenlőség és szabadság nevében annyi jogot kapnak, hogy azzal már régen átlépték a másik szabadságának határát. Hogy van az, hogy egy felekezet nem döntheti el maga, hogy kiket alkalmaz? Vagy a vallásokra csak egyenlőség vonatkozik, szabadság nem? Az én genderellenes álláspontomat ki tolerálja?
És eközben irracionális méreteket ölt a pedofília miatti hisztéria, például Angliában. Polanski persze nem bűnös, mert előre megbűnhődte, amit tett, és különben is meg lett neki bocsátva, meg régen volt és nagy rendező. Daniel Cohn-Bendit sem az, de azért ha egy családapa megsimogatja az uszodában a csemetéje kobakját, vagy egy nagymama az unokáját szeretné lefotózni, az már pedofilgyanús, a papokról nem is beszélve. Hogy a szexuális egyenlőség és nyitottság esetleg segíti a pedofília terjedését is, arra senki nem gondol. Pedig vannak, akik az ilyesmit is legalizálnák.
Persze ha egy közép-európai munkavállaló felbukkan nyugaton, akkor őt lenézik. Kioktatják antinacionalizmusból és jószomszédi viszonyból a szerintük sovén közép-európai államokat, de azért ők is ugyanúgy utálják a saját szomszédjukat: a holland válogatott vicceket mesél a németről a repülőn, a spanyol fasírtban van a franciával, a francia ugyancsak a némettel, Belgium meg majd szétrobban, nem éppen a toleranciától. Cigánygyűlölőnek gondolnak minket, holott náluk sem éppen jobb a romák helyzete. Könnyű tolerálni a világ sosem látott másik felét, és toleranciára oktatni messzi nemzeteket.
Az egyes felekezetek álláspontját, szabadságát ki fogja tisztelni, tolerálni a sokszínűség nevében? A tradicionális nemzetek, államok szokásait ki fogja tolerálni, a nemzeti kisebbségeket ki fogja ténylegesen felkarolni? Meglehetősen egyoldalú az EU toleranciája és pluralizmus-képe. Úgy tűnik, semmiféle pluralitás nincs itt, csupán uniformizálás és toleranciadiktatúra. Fordított numerus clausus ante portas.
