Nem hiszek a szervezett vallásokban, csak hülyítik az embereket, akik nem képesek önállóan talpra állni – hallani gyakran a nem hívők, esetleg „maguk módján vallásosak” érveit. Esetleg hozzáteszik, hogy akinek igazi hite van, azoknak nem kell közvetítő Istenhez. Az elsőre tetszetős szólamok még kiegészülhetnek a képmutató keresztényekre, rossz papokra való hivatkozással, hiszen „ezek sem különbek a többieknél”, akkor meg minek pattognak itt nekünk. Különben is, a személyes hitélmény fontosabb – gondolják sokan, hozzátéve: mindenki imádja úgy az Istent, ahogyan akarja, ahogyan neki a legjobban megfelel.
Mindebben sok igazság, kétségbe nem vonandó tapasztalat, csalódás van. Ki ne hallott volna pedofil papokról, hány ember ismeri rossz embernek plébánosát, és találkozik nem éppen keresztényi módon élő keresztényekkel – vagy még gyakrabban, olyan, mélyen hívőnek tűnő személlyel, akinek igen nagy hibája van, mégha egyébként tényleg hite szerint is él. Ebben a cikkben – ugyan én magam katolikus volnék – nem célom a katolikus egyház igazolása, itt csupán azt szeretném bemutatni, miért fontosak a szervezett, intézményes vallások. Ellenben példáimat leginkább mégis a katolikus egyházból veszem, lévén, hogy ezt a felekezetet ismerem a legjobban.
A felvilágosult, racionalista világképből egyre többen ábrándulnak ki, ezzel párhuzamosan azonban elsősorban nem a hagyományos, bevett egyházak, vallások futnak fel újra, válnak népszerűvé, hanem a do ut des alapján álló, individualista vallási svédasztal, a new age fogásait kóstolgatják egyre többen, mindenből egy kicsit összeválogatva sosemvolt egyéni "vallásokat" kreálván – egy részük talán emellett pedig még csak nem is ábrándult ki a racionalista-materialista világképből, csupán egyszerűen nem veszi észre, hogy a kettő nem éppen erősíti egymást. Feltámadnak olyan babonák, ősi trükkök, mágiák, amik ellen nem csupán a felvilágosodás küzdött, hanem léte kezdete óta a keresztény egyház, egyházak is, amelyek mindig is világosan megkülönböztették egymástól az ésszel belátható dolgok, a tudomány és a hit területét. Szükségünk van valamiféle vallásszerűségre, ellenben annyira mégsem merünk gondolkodni és hinni, hogy egy abszolút transzcendenst fogadjunk el magunk felett – ehelyett evilági mágikus praktikákhoz folyamodunk. Nem tudjuk elfogadni, hogy az emberi élet Istené, nem a mienk, vagy csupán nem jutottunk el ennek a felismeréséig, ezért úgy gondoljuk, mi is megcsinálhatjuk a szerencsénket, önmegváltó praktikákhoz folyamodunk, esetenként súlyos pénzeket fizetve a kuruzslásért. Do ut des, adok, hogy adj, ellenben ha a bevett vallások által megkívánt tanítások betartásáról van szó, azt lusták vagyunk vállalni. Inkább nyakatekert gyakorlatokat végzünk. Vajon melyik a nehezebb? És hát persze örök kíváncsiságunknak szüksége van valami ködös, misztikus dologra, ezért a tiszta, egyértelmű tanítást elvetjük. Megoldom én, befizetek ide meg ide, összeválogatom, ami nekem kell, gyakorlatozom, és tökéletes leszek, esetleg mások felett is hatalmam lesz – emberi önzésünk és kényelmünk miatt nem tudjuk elfogadni a szervezett vallás autoritását, mivel azt korlátozásnak érezzük. Nem szeretjük a hierarchiákat, és ha megmondják, mit gondoljunk.
Na de ki korlátoz jobban? Aki iszonyatos pénzeket kér el önmegváltást ígérő tanfolyamokért, és állandóan szid, ha nem csinálunk valamit jól, és a következő szintért újabb és újabb vagyonokat kér el, vagy egy bevett felekezet? Ki emberibb? Aki tökéletességet, másokon való hatalmat ígér és minden gondunk megoldását, vagy aki bevallja, hogy bűnösök gyülekezetéhez tartozik, és alázattal fordul az Istenhez, mert tudja, Isten megbocsát neki, elfogadja olyannak, amilyen, és feltétel nélkül szereti őt?
Hogy az Ószövetségben ábrázolt, lesújtó, haragvó Istenből nem kérünk, az világos - az ateizmus és a magunk módján vallásosság nem csak new age-t jelenthet, hanem számos kritikát a szervezett vallások felé, például ezt. Aki büntet, aki dorgál, aki kíméletlen igazságot tesz – nincs rá szükségünk. Hogy az Ószövetségben miért ilyen Istent ábrázolnak, az a választott nép akkori menthetetlenül téves lelkiismeretével magyarázható a teológia szerint. Ilyenje ma is sokaknak van – ki tudja, akár nekünk is – és azt jelenti, hogy illető lehet, hogy objektíve vétkezik, szubjektíve mégsem követ el bűnt. Ettől persze az még bűnként hat ki rá és környezetére, tehát annyira nem jó emögé menekülni. Az Újszövetség azonban a kegyelmes, szerető, megbocsátó Istent hirdeti, aki leginkább annak beismerését kéri tőlünk, hogy bűnösök vagyunk. „Jöjjetek hozzám, akik megfáradtatok és terheket hordoztok, és én felüdítelek benneteket!” „Az én igám édes, az én terhem könnyű.” A legtöbbeket talán az ószövetségi, büntető Isten képe riasztja el az egyházaktól – vagy épp ezzel magyarázzák. Pedig az egyházak a szerető Istent hirdetik. Ahol szétárad a bűn, ott túlárad a kegyelem.
A történelmi keresztény felekezetek nem elitklubok – nem tökéletes, megvilágosult emberek gyülekezetei. Mostanában sokat vádolják azzal a Szentatyát, hogy elitklubot akar csinálni a katolikus egyházból – ez nem igaz, csupán lenyesegeti a vadhajtásokat, rendet tesz és felmutatja a tanítást a maga tisztaságában. Hogy ha ezzel kevesebb lesz a hívő – Istenem. Az egyházaknak nem feladata, hogy kiszolgálják az embereket, és nem kell mindenáron minél több hívet szerezniük – a tanításukat kell hirdetni, és érthető módon elmagyarázni, valamint életpéldát mutatni. Ha kevesebb a hívő, hát kevesebb a hívő – ti vagytok a föld sója, a világ világossága, jel lesztek, melynek ellene mondanak - mondja az Úr. Azonban az egyházak mindenki előtt nyitva állnak. Nem ajánlással lehet bekerülni, mint a szabadkőműves páholyokba, nem titkosak a szertartásaik, mint a maszonoknak, a templomok kapui nyitva állnak.
A keresztény egyház(ak)at Krisztus alapította. „Ahol ketten, hárman összegyűlnek a nevemben, ott vagyok közöttük”. Meghívta és élre állította a tizenkét apostolt, közülük is kiemelte Pétert. Egyházra, szervezett vallásokra szükség van (egyre legalábbis mindenképpen, de történelmileg úgy alakult, hogy még keresztényből is több van, nem beszélve az összes vallásról), mivel az ember társas lény. A vallás nem csak az élet egy szelete – írja Tuba Iván piarista szerzetes negyedikes gimnazista hittanjegyzetében -, az egész embert igénybe veszi, egész életünkre kihat. Mivel a kereszténység a szeretet vallása, nem hagyható ki belőle a közösségi jelleg. Ez pedig nem merülhet ki a közösségi érzésben, az intim, személyes kapcsolatokban, hanem társadalmilag kell konkretizálódnia.
Ha egy vallás nem emberi találmány – márpedig például a kereszténység, a judaizmus és az iszlám önképük szerint nem azok, hanem az isteni kinyilatkoztatásból következnek -, akkor lényegéhez tartozik a tekintély, és így a hierarchia. A kereszténység (és – tegyük hozzá - a többi szervezett, intézményes vallás) nem az a vallás, amit én csinálok, hanem ami engem igénybe vesz – írja a piarista szerzetes. Isten kezdeményezése pedig konkrétan nem a lelkiismeret mélyéről, hanem az egyház követeléseiben érkezik el hozzám. Ha nem így volna, ki lennénk szolgáltatva saját korlátoltságunknak, ködbe vesző tapogatózásainknak. Több ezer év tapasztalatait, gondolkodóit semmibe venni amúgyis nagyképűség – nem fogunk magunktól hirtelen megoldani ősi problémákat. Hogy kinyilatkoztatás lehetséges, az világos: ha van Isten, aki megteremtette a világot, és benne minket, akkor nyilván keresi az emberrel a kapcsolatot. Azután is, hogy az eredeti, közvetlen kapcsolat a bűnbeesés miatt elhomályosult emberi értelemmel elveszett. Mivel pedig Isten azt szeretné, ha önként, szabadon döntenénk mellette, hiszen szeretetkapcsolat nem lehet oktrojált, ezért csak szellőként fújdogál, és nem kényszeríti rá saját maga elfogadását mindenkire úgy, hogy teljes valójában előlép. A magánykinyilatkoztatások létét a katolikus egyház például nem veti el – az összes jelenés, Lourdes, Medjugorje, stb. ebbe a kategóriába tartozik -, ellenben azok nem köteleznek más híveket, nem kell őket elfogadni.
Hogy többféle transzcendenciában hiszünk, az nem jelenti azt, hogy Isten nem egyféle. Vagy senkinek nincs igaza, vagy egyikünknek igaza kell legyen – az azonban, hogy annak is igaza van, aki több Istenben hisz, meg annak is, aki egyben, nem lehetséges –ahogy az egyéb változatok is kizárják egymást. Ha van Isten, aki megszólítja az embert, nem fog elfogadni akármilyen hódolatot – nem örülhet egyszerre emberáldozatnak, rothadt gyümölcsnek és egészséges báránynak, és nem mindegy neki, hogyan szólítják meg. Azaz nem igaz az a tétel, hogy mindegy, hogyan, csak szeresd az Istent. Amúgyis: azok, akik ezt hangoztatják, általában gyakorlati ateistaként élik az életüket, és sehogysem imádnak semmiféle transzcendenst.
Jézus a testvéri szeretet parancsát tette egyháza alaptörvényévé. Szent jog nélkül az egyház nem Isten népe lenne, hanem - megint csak Tuba Iván Sch. P. kifejezésével élve – vallási individualisták összefüggéstelen konglomerátuma. Igaz ez a többi vallásra is. Egy közösségnek pedig vannak normái, amelyeket a tagok elfogadnak. A konkrét, gyakorlati életben pedig szükség van az egyes tagok cselekedeteinek összehangolására, a közösségi funkciók meghatározására. Az egyén bizonytalan abban, mi szükséges a közösség javára, ezért a törvényhozó a közös cselekvéshez szükséges egységet parancsok révén teremti meg. A jog nem helyettesíti a szeretetet, viszont olyan rendet biztosít, amely megkönnyíti az adott egyház küldetésének teljesítését. Ezért például a katolikus egyházban nincs demokrácia – és sok más felekezetben, szervezett vallásban is csak módjával. Mindez nem zárja ki sem a személyességet, sem azt, hogy konkrét, helyi kisközösségekben, például a különböző lelkiségi mozgalmakban szabadon éljünk és hozzunk közösségi döntéseket.
Voltak a történelemben olyan karizmatikus személyek, akik önmagukban is tekintélyt sugároztak – azonban ezek kivételes esetek, ezért szükséges van az intézmények tekintélyére is. A maguk módján vallásosok többsége egyszerűen nem él vallási életet – természetes következménye ez az emberi lustaságnak és közösségigénynek. Egy követelményeket támasztó és utat mutató közösségben, ahol világos hierarchia van – még akkor is, ha például az a katolikus egyház, a világ talán leglaposabb hierarchiája – azonban könnyebbé válik mindez. Mivel az ember lusta, önző és bűnös, rugdosni kell és ösztönözni. Sokan vagyunk – feltételezem, hogy a többség – akik nem tudnak maguktól nyelveket tanulni. Hogy elsajátítsunk rendesen egy nyelvet, ahhoz bizony be kell iratkoznunk egy nyelviskolába, és órára kell járnunk. Így van ez a hittel is. Hitünket igazán megélni csak követelményeket támasztó és megtartó közösségben lehet. Érdekes módon a legnagyobb, Istennel közvetlen kapcsolatot ápoló szent misztikusok nem vetették el a hierarchiát, és akkor is engedelmeskedtek az egyházi tekintélynek, ha nem értettek egyet azzal – utaljunk csak a számos lovag- és szerzetesrend (például a templomosok és a jezsuiták, esetleg a piaristák) megalapításakori hercehurcákra, feloszlatásukra és újraindulásukra.
Igen, a szervezett vallás megtartó erő tud lenni, biztonságot tud nyújtani – de jelenti-e ez az önállóságunk és szabadságunk feladását? Nem hiszem. Ezek mindenekelőtt alapvető emberi igények, lesajnálásuk csak beképzelt, pszichologista maszlag. Másrészt rosszul értelmezett szabadságunkat őrizgetve, mindenféle elköteleződéstől mentesen leginkább semmittevéssel tölthetjük az életünket. Létezik persze egészségtelen vallásba menekülés – azonban szerintem ez ma nem igazán jellemző. Azt sem tudom elítélni, akinek hite nem él, döcög, kifáradt, és azt mondják rá: minek vagy tagja az (avagy egy) egyháznak, ha nem éled a hitedet? Persze, jobb volna, ha élné, de egy töredékes, döcögő hit is több, mint nem hinni. Nem mindenkinek adatik meg a hit élményszerűsége. Az európai részegyházak híveinek nagy része sajnos nem túl lelkes a hitét illetően, nem éli meg igazán – de legalább valamennyi van neki. Mindenesetre több, mint a maguk módján vallásosoknak.
Sokszor mondja nekem egy barátom, hogy a hierarchia és az, hogy megmondják, miben higgy, nem vonzó ma már. Erre szoktam azt mondani, nem kötelező katolikusnak, reformátusnak, evangélikusnak, muszlimnak, buddhistának, egyáltalán, semminek sem lenni. Nincs rád oktrojálva. Persze ő mindezt arra érti, hogy hadd határozza meg valaki magát katolikusnak, reformátusnak, stb, stb, és vethesse el egyháza tanításait, legalábbis némelyiket. Hiába, egy egyház tagjának lenni per definitionem azt is jelenti, hogy elfogadom a tanítását, és nem kreálok újat helyette. Kételyeim lehetnek – ezek tisztázására azonban megvannak az eszközök. Az is lehet, hogy de jure az egyház tagja vagyok, de facto azonban nem, ilyenkor azonban ne akarjak például szentáldozáshoz, úrvacsorához járulni, és ne morogjak azért, mert annak konkrét követelményei, feltételei vannak. Az engedelmesség úgyis olyankor nyeri el értelmét, amikor nem értek valamivel egyet, mégis elfogadom.
Az egyházak hierarchiái első ránézésre lehetnek személytelenek – azonban úgy vélem, a személyesség vagy személytelenség nem hierarchiafüggő. Egyrészt nem csak én várhatom el, hanem odalépjenek és személyesen megszólítsanak engem, hanem én is léphetek. Ha az ember közösségben éli a hitét, akkor úgyis lesznek személyes kapcsolatai, és tudni fogja, hogy a papok sem csak prédikálnak, ők is vágynak a személyes kapcsolatra, hogy ne csak papnak, hanem embernek fogadják el őket. A legnagyobb vallás- és egyházellenesek rendszerint semmit nem tudnak az adott vallásról és egyházról. Személyes hitem megéléséhez pedig rengetegféle, különböző stílusú, más hangsúlyokat adó, más mértékben kötött és engem igénybe vevő lelkiségek, közösségek közül választhatok. A személyes vallásosságot, a hit személyes megélését, élményszerűségét, illetve a kételyekkel való megküzdést tehát inkább segíti a szervezett vallás - miközben a hitükkel hadilábon állóknak is támaszt tud nyújtani.
Jogos kritika az egyházak tagjai által elkövetett bűnök felemlegetése – kereszteshadjáratok, inkvizíció és a pápaság mélypontja, VI. Sándor időszakának említése szokott az első lenni. Habár a kereszteshadjáratokat én máshogy ítélem meg, és az inkvizíció sem volt annyira szörnyű, mint ma tanítjuk, mindenki felidézheti, hogy a katolikusok esetében II. János Pál többször is bocsánatot kért az egyház tagjai által elkövetett bűnökért – és megbocsátott ez ellenük vétkezőknek. VI. Sándor pápasága mellé pedig oda lehet tenni számtalan szentéletű pápát, az inkvizíció mellé az egyház szociális, karitatív tevékenységét (mindezt nehéz volna megtenni például a kommunizmus nevű, evilági üdvözülést hirdető kvázivallás esetében). Az esetenkénti felesleges pompa mellé a szerzetesrendek önként vállalt szegénységét. A pedofil papok (ne csodálkozzunk a pedofil papok létén, amikor az egyházaktól megkövetelné a világ a homoszexuálisok és más „társadalmi nemek” képviselőinek felvételét a szemináriumba, és félelmetes szexuális szabadosságot hirdet) és hiteltelen klerikusok mellé számtalan szentet, életét áldozó papot és laikust – mondj egy szerinted hiteltelen papot, mondok helyette kettő hiteleset. Ha városban laksz, főleg ha Budapesten, könnyen találhatsz olyan templomot, ahol kedvedre való a pap.
Az egyházaknak pedig számos társadalmi feladata van, vagy fogalmazhatunk úgy is, hogy számos módon járultak hozzá a közjóhoz. Azon túl, hogy függetlenül attól, hajlandó-e fölsorolni a kereszténységet az EU "alkotmányában" az öreg kontinens kulturális alapjai között még ott van. Ora et labora, mondták a bencések. Nekik köszönhetjük az ókori műveltség átmentését, számos újítást, találmányt. A tudományellenes egyház(ak) hiedelmével szemben az egyház volt a tudomány egyik élharcosa, kórházakat, iskolákat tartott fenn - többet, mint az államok. Ma is felülreprezentáltak az egyházi iskolák az elitintézmények között, egyrészt - másrészt - mint arra felhívta a figyelmet Forrai Tamás jezsuita, a miskolci Fényi Gyula Jezsuita Gimnázium és Kollégium igazgatója a rend A Szív című magazinjának szeptemberi számában - az egyházi iskolákban sokkal több a szegény, esetleg nem is értelmiségi családból származó diák. Ezt jelezte eddig a "hozzáadott pedagógiai érték" kimagasló mutatója az egyházi iskolák esetében, mígnem annyira elkezdte zavarni a minisztériumot, hogy kihagyták ezt az adatot a statisztikákból. Vegyük csak a piaristákat, akik Gödön kiváló szakmunkásképzőt működtetnek. De említhetjük a cigánypasztorációt is.
Sokszor hallani, én ezt a valós egyházat nem fogadom el, mert ilyennek, ilyennek és ilyennek kellene lennie. No igen – azonban csak ez a konkrét egyház van, ezek a vallások vannak, úgy, ahogy. Felekezetünket, vallásunkat konkrétságában, hibáival, néha téves fejleményeivel kell elfogadnunk – egyébiránt mindezek az emberi gyöngeség és bűn következményei. Mondhatnánk, az dobja bármely egyházra, vallásra az első követ, aki még sosem vétkezett. A kereszténység sosem akart megszabadulni bűnös tagjaitól, inkább vissza akarta őket vezetni a szentségre. Attól még, hogy van pár kellemetlen osztálytársunk, szerethetjük az osztályunkat. Hogy nem megy minden flottul a családban, szeretjük a családunkat.
Persze paradox módon a relativisták, bűnösségüket tagadók azt kérik számon a bűnösségüket, tökéletlenségüket bevalló keresztényektől, amin ők maguk jót röhögnek, és sosem szeretnék követni. Alázat, aszkézis, engedelmesség, megbocsátás, ilyesmi… röhögnek a mondáson, hogy ha megdobnak kővel dobd vissza kenyérrel, de ha egy keresztény nem ezt teszi, akkor nagy hévvel kérik rajta számon mindezt.
A maguk módján vallásosak többsége a bevett felekezetek, vallások felé számos jogos - és jogtalan - kritikát fogalmaz meg, amelyekből fent szemezgettem. Anélkül, hogy lebecsülném bárki világnézetét, érveit, meglátásait, egyéni hitét, azt kell mondjam, a maguk módján vallásosak többsége úgy "vallásos", hogy szerinte van valamiféle Isten – és ennyi. Ez nem vallás, nem hit, ez semmi. Agnosztikus megállapítás, esetleg deista. A gép forog, az alkotó pihen. Legtöbbjük nem vonja le a következtetést, hogy ha van Isten, akkor Neki igénye is van az ember felé, őfeléje is. Hogy mindennek konkrét kihatása kell legyen a világra, és személyesen őrá is. Csak követel Istentől, mint valami bürokratikus népjóléti hivataltól. A maga módján vallásosság elképzelése a legtöbbek esetében tunyaságra vall, nem pedig arra, hogy egyénileg ne igényelnék senkinek a közvetítését, mert annyira fantasztikus istenkapcsolatuk van és olyan egyéni a hitük. Inkább nem érdekli őket az egész. A magunk módján vallásosság inkább tespedtség, félelem a nagy kérdések feltételétől, a halasztás, az eléldegélés, a valahogy boldogulás útja. Persze, mindez valahol érthető – nehéz keresni, utánajárni, újragondolni és végül gyökeresen átvariálni életünket, nehezebb, mint intellektuálisan belátni bárminek is az igazságát. Mindenki beleszületik egy családba, bizalommal fogadja szűk környezete hagyományait, világnézetét, senki sem kezd az abszolút nulla pontról. Azt azonban talán el lehet várni, hogy mielőtt bármilyen okból is elítéli valaki az intézményes vallásokat, tájékozódjon.
Mindemellett - legalábbis a keresztények szerint - a hit kegyelem is. Sok mindent meg lehet belőle magyarázni, de az egészét nem. Akkor már nem hit volna, hanem kényszerítő erejű tudomány. Bármilyen hitet bárkire rákényszeríteni pedig az emberi méltóság ellen való. Egyet lépni egymás felé azonban mindenki tud.
