Gabrilo
I 2008.10.23. 14:03
„…hosszú idő óta az a legjobb, ami Magyarországon történik. Úgy látom, még mindig nincs vége, és akárhogyan alakuljon is, ez a szabadság egyértelmű győzelme."
(Hannah Arendt)
Mi volt 1956? Baloldali forradalom? Jobboldali ellenforradalom? Szocialista forradalom? Antikommunista vagy csak anti-szovjet? Figyelem, kicsit érzelgős írás következik. És gondolatkísérlet.
Az 1956-os forradalom leverése után még váratott magára a rendszer bukása - sokáig. Az azonban biztos, hogy az 1956-ban harcoló magyar szabadságharcosok (ez talán a legjobb kifejezés) sokkal járultak hozzá a kommunizmus bukásához. Az én megoldási javaslatom a fent föltett kérdésekre a következő: ez egy "doktrínák nélküli" forradalom volt - ahogy azt Kolnai Aurél és Hannah Arendt is állították.
Nem volt sem igazi "reakciós" felkelés (még akkor sem, ha Mindszenty bíboros emblematikus figurája volt és maradt 56-nak), sem szimplán "antimoszkovita" vagy "titóista". Nem voltak feltétlenül konzekvensen artikulált "programpontjai", és néhány liberális-demokrata követeléstől eltekintve nem volt liberális-demokrata forradalom sem. Nem volt szükségképpen baloldali, sem jobboldali. Egy viszont biztos: antikommunista volt, valami, ami a lényeget érintette.
Nem volt továbbá tisztán "oroszellenes" sem. Történetileg igazolható ugyan, hogy a magyaroknak nem kedves az orosz beavatkozás, ám '56 nem az oroszellenességről szólt. Ahogyan az sem igaz, hogy a szovjet vörös rezsim pusztán a "cárizmus folytatása", vagy a "keleti despotizmusok" új formája volt. Nem. A kommunizmus lényegileg különbözött mindenféle cárizmustól és abszolutizmustól. Elnyomásában, hazugságában, módszereiben, és riasztó utópiájában, minden ízében különbözött minden korábbitól. A kommunizmus zsarnokság a legjavából. Nem fogható működési mechanizmusa sem az "orosz néplélekre", sem semmi hasonlóra. Ehhez a borzalomhoz ideológiai megszállottak kellettek - és voltak is. Az antikommunista küzdelemnek volt viszont köze a magyar néplélekhez. A "liberalizmusnál is régebbi szabadságvágy", és az "úrias" karakter, melyet sokszor fölrónak a magyaroknak, és amely a gyakorlatban bizonyos kifinomultságot, ízlésességet jelentett, mind zsigerileg irtózott minden nagy átalakító utópiától. Ahogy Kolnai mondja: A felkelés az "egyszerű és mindennapi ember" lázadása volt az utópikus zsarnokság rémálma ellen.
Az '56-ban harcolóknak nem volt rivális "utópiájuk" a kommunizmussal szemben. Nem állítottak föl egy másik "délibábot", amit követni kellene - az '56-osok küzdelme a normalitás jegyében folyt az utópista őrültséggel szemben. Így '56 igazolta a kommunizmus alapvető hazugságait. Hazugság volt az, hogy a társadalmi osztályok léte szükségszerűen elnyomást és kizsákmányolást jelent (ahogyan az is, hogy létezhet társadalom osztályok nélkül), hazugság volt Leninnek az "állam elhalásáról" szóló tana, hazugság volt a marxizmus alap-felépítmény felosztása, és az osztályharc ostoba dogmatizmusa. Az orosz tankok vérbe fojthatták a magyar antikommunista küzdelmet, de nem akadályozhatták meg a kommunizmus romlottságának, tévességének és erőszakosságának leleplezését.
Nem sikerült '56-ig kiirtani a hagyományos gondolkodásmódot, bármilyen indoktrinációval és erőszakkal párosult is, nem sikerült a "múltat végképp eltörölni". A vörös rezsimet erőszakkal és csakis erőszakkal lehetett fönntartani. Ahogy az lenni szokott, ez a hazugság igazi eszköze.
'56 jelentősége több annál, hogy "levert forradalomként" emlékezzünk rá. Így fejezi be Kolnai Aurél 1956-ról írt esszéjét:"1956 baljós őszén a magyarok visszavonhatatlan és tévedhetetlen döntést hoztak, melyet véres pecséttel az antikommunista nemzet el nem múló jelvényeként tűztek ki magukra."
Így amellett, hogy Oli bácsi kérdésén elmélázunk, miszerint meg mernénk-e tenni, tegyük fel John Kekes kérdését: megérte-e?
A mi válaszunk egyértelmű.
Igen.
