Allogenes
I 2008.06.09. 15:03
vendégszerzőnk írásaA drogtilalom gurujai szerint a drogokkal szükségszerűen együttjár a bűnözés, ezért a legjobb módszer az, ha növeljük a rendészeti kiadásokat és a törvények szigorát a drogfogyasztókkal és a terjesztőkkel szemben. A valóságban azonban a helyzet az, hogy nem a drogok, hanem a drogtilalom az, ami generálja a bűnözést, több módon is:
1) az illegális drogok ára drága, ezért a fogyasztók ún. beszerzési bűncselekmények elkövetésére kényszerülnek, ha meg akarják venni a napi adagot. Ezek többnyire nem erőszakos bűncselekmények, azonban mégis nagy kárt okoznak (lopás, betörés stb.);
2) a piac elosztásáért rivalizáló bűnszervezetek számára nincsenek legális konfliktusmegoldó csatornák, kizárólag az erőszak. A drogokkal kapcsolatos erőszakos halálesetek nagy része ebbe a csoportba tartozik. Az alkoholtilalom idején se a részegek géppuskázták le egymást, hanem a részegeknek szeszt eladó maffiózók.
Ha megnézzük a The Wire c. amerikai tévésorozatot, meglehetősen reális képet kaphatunk arról, hogy miért nem működik a drogellenes háború: a rendőrség sziszifuszi küzdelemmel csak tiszavirág-életű sikereket érhet el, hiszen amint lekapcsolják az egyik bandát, azonnal a helyére áll a másik. Hiszen a profit óriási, a kereslet állandó, a büntető törvények pedig nem vetekedhetnek a kereslet és a kínálat törvényeivel. Hozhatsz bármilyen szigorú törvényt, vezényelhetsz bármennyi rendőrt az utcára, mindig lesz olyan, aki akár a szabadságát és életét kockáztatva eladja a drogot, vagy megveszi a drogot. De eközben egész közösségek életét teszi tönkre az erőszak, családok szakadnak szét, a börtönbe zárt apák fiait pedig az utca neveli fel.
Konzervatívok a legalizáció pártján
Sokak szerint a legalizáció batikolt pólós, bozontos hajú hippik rögeszméje, akiknek elvette az eszét a sok szívás. Ez azonban egyáltalán nincs így. A legalizáció nem liberális világjobbító elképzelés. Ha a drogtilalmi eszme gyökereit megvizsgáljuk, valójában arra sokkal inkább illik ez a leírás. A drogtilalom kritikusai között olyan közgazdászokat, politikusokat, rendőröket és egyéb közszereplőket is találunk, akik egyébként hagyományosan konzervatívnak számítanak az USA-ban: Milton Friedmant például, akinek a Kapitalizmus és szabadság c. könyvének (1962) puszta említésétől is kiütést kaptak a hippik. Friedman egész életében következetesen ellenezte a drogtilalmat, mivel azt a kommunizmussal rokon utópiának tartotta, amely tagadja az emberek reális szükségleteit és a piac törvényeit. Az idén elhunyt William F. Buckley, aki a modern amerikai konzervativizmus egyik letéteményeseként ismert, szintén a legalizáció pártján állt. A republikánus elnökjelöltként induló, a liberálisok által nem igazán kedvelt Ron Paul szintén a szövetségi drogtörvény visszavonását és az illegális drogok legális szabályozásának kialakítását szorgalmazza.
Az Interneten is megnézhető egy interjúfilm, amelyben a drogellenes háborúban évtizedekig derekasan küzdő amerikai rendőrtisztek mondják el, miért kellene szigorú legális szabályozást kialakítani a mostani feketepiaci anarchia helyett. Ezek az emberek nem junkiek, hanem olyan polgárok, akik gyűlölik a drogokat, az egész életüket tették fel arra, hogy kiirtsák őket, de mivel nem őrültek, ezért látják, hogy a jelenlegi módon ez nem megy. “Ha elkapsz egy gyilkost, akkor nem kell attól tartanod, hogy azonnal a helyébe lép egy másik,” jelentette ki egy volt drogzsaru. “Ha azonban elkapsz egy dílert, biztos lehetsz benne, hogy hamarosan két másik veszi át a helyét.” Bár gyilkosságok előfordulnak, gyilkosság iránti keresletről nem beszélhetünk hasonló módon, mint drogok iránti keresletről. Ha még a szuperbiztonságos, kutyákkal, szkennerekkel, spiclikkel, drogtesztekkel, fegyveres őrökkel védett börtönökbe is bejut a drog, akkor hogyan várjuk el azt, hogy az egész társadalmat drogmentessé tegyük ugyanezen eszközökkel? Vajon nem lenne-e észerűbb, ha az állam venné a kezébe a drogok előállítását és elosztását? A konzervatív ember bízik a piacban, akár a szabad, akár az államilag szabályozott piacban, és bízik a demokratikus államban és annak polgári intézményeiben. Ez különbözteti meg a kommunistától vagy az anarchistától.
Szabályozott, állami drogpiac
Természetesen csak kevesen mondják azt, hogy a drogok elosztását teljesen a szabadpiacra kell bízni. Sokan mutatnak az alkohol és a cigaretta példájára: lám, hová vezet a teljes legalizáció. A legalizációnak azonban nem kizárólag a szupermarket-modell az egyetlen változata. A dohányzás nem azért tudott ennyi kárt okozni, mert legális, hanem mert az agresszív marketingjének semmi nem állt az útjában, nem létezett fogyasztóvédelem és prevenció sem. Erre bizonyíték az is, hogy milyen sikeresen tudták visszaszorítani a világ boldogabbik felében a dohányzást az elmúlt évtizedekben azzal, hogy korlátozták a reklámozást, a fogyasztási helyeket és a forgalmazást. Amerikában drámaian csökkent a dohányosok száma egy olyan időszakban, amikor az illegális drogok fogyasztási trendjeinek csökkentése álom maradt.
A füvet vagy a kokaint sem szabadna szupermarketek polcain árulni: valószínűleg egy államilag korlátozott piacról lehet csak szó, amely tudatos egészségfejlesztő, prevenciós politikával társul. A kannabisz esetében a holland coffee shopok példája megfelelő lehet, ahol szigorúan betartják a korhatárt, a más drogok árusításának tilalmát, a napi eladási limiteket és a reklámozás tilalmát. Bár Hollandiában a füvet a felnőttek kvázi-legálisan megvehetik, mégis kevesebb középiskolás szív, mint jó pár európai országban. Amikor egy holland pszichiáter ezzel a kényelmetlen igazsággal szembesítette az ENSZ drogügyi igazgatóját,
kis hijján a biztonsági őrökkel vitették el.
A heroin szabályozására megfelelő példát szolgáltathatnak azok az orvosi felíró programok, amelyek például Svájcban már 14 éve sikeresen működnek. A heroinfüggőknek először leszokó programokat ajánlanak fel, majd akiknél ez nem működik, azoknak állami klinikákon orvosok heroint írnak fel, amit helyben lőhetnek be maguknak. A program előnyei nyilvánvalóak: a fogyasztónak nem kell beszerzési bűncselekményeket elkövetnie, hogy bűnszervezeteknek biztosítson adómentes jövedelmet. A heroin minősége állandó, így a mérgezések és túladagolások kockázata minimális, a steril felszerelés miatt pedig a fertőzéseké is. A svájci orvosok meglepve tapasztalták, hogy a programban részt vevő heroinfogyasztók jelentős része néhány év múlva teljesen leáll a szerről – mivel elveszik a drogfogyasztás romantikus, lázadó atmoszférája, a heroinfogyasztó pedig nem a drog után kajtat egész nap, hanem van ideje elgondolkodni az életéről, munkát keresni és rendezni családi életét. Nem csoda, hogy Svájcban az elmúlt évtizedben jelentősen csökkent a HIV fertőzések, a bűncselekmények és túladagolásos halálesetek száma, mindeközben összességében nem nőtt, hanem csökkent a heroint újonnan kipróbálók száma is, méghozzá több mint 80%-al! (Aki nem hiszi,
olvassa el a The Lancet-ben megjelent cikket.) Ad absurdum Svájc a maga merész legalizálós heroinpolitikájával nagyobb lépést tett a drogmentes társadalom felé, mint a drogháborúzó USA.
A helyzet Magyarországon
Sajnos Magyarországon mind a politika, mind a közélet szintjén hiányik a színvonalas, értelmes vita a drogpolitikáról. A magát “korszerű” konzervatívnak mondó MDF részéről Pettkó András a parlamentben olyan butaságokat beszél, hogy majdnem rászakad a mennyezet (pl. hogy a drogokat az különbözteti meg egymástól, hogy más a THC tartalmuk). Nyomába sem ér azoknak a valóban korszerű konzervatív politikai gondolkodóknak, akik Nyugaton akár pro, akár kontra valóban letettek már valamit az asztalra. A tutyumutyi kormányunk az egyéb reformokhoz hasonlóan ezt a kérdést is annak rendje és módja szerint elkúrta. A legalizációra sajnos esélyünk sincsen jelenleg, de a büntetőjogi szabályozás anomáliáinak kiküszöbölésére legalább sort kéne keríteni.
Sokan háborognak, hogy miért kellene az adófizetők pénzéből kezelni a heroinistát, hiszen maga tehet róla, hogy ott van, ahol van. Kevesebben háborognak azonban azért, amiért az állam teljesen értelmetlenül arra költi a pénzüket, hogy költséges büntetőeljárásokat folytasson füvező gimnazista kölkök ellen. Jelenleg az állam évente 8 milliárd forintot költ az adófizetők pénzéből arra, hogy ezrével vegzálja rendőrségileg a fűfogyasztó gyerkőcöket, miközben összesen 2 milliárd jut megelőzésre, kezelésre és ártalomcsökkentésre! A fogyasztók nem kerülnek börtönbe persze, hanem el kell végezniük egy 6 hónapos elterelő programot (vajon mitől terel el? senki se tudja…), amelynek keretében - szintén az adófizetők pénzéből – 90%-ban alkalmi fűfogyasztókat kényszerkezelnek. Egy budapesti drogambulancia adatai szerint a 2001 és 2005 között kezelt “betegek” több mint felének nem volt olyan problémája, ami miatt kezelni kellett volna – egyszerűen elkapták a rendőrök és elküldték elterelésre. Eközben a heroinfüggőknek akár hónapokat kell várniuk arra, hogy akár a legalapabb kezelési programba bejussanak (ami egyébként garantálhatná, hogy ne törjék fel az autónkat holnap). Mert a közhiedelemmel ellentétben a probléma jelenleg nem az, hogy a fránya herkás nem akar kezelésbe menni, hanem az, hogy ha akar, se tud.
Pedig sokkal értelmesebb lenne az adófizetők pénzét arra fordítani, aminek még értelme is van (lásd Svájc), mint arra, aminek az ég világon semmi értelme, és még ráadásul többe is kerül (lásd USA).
Érdemes megnézni azt a kampányfilmet, amelyben magyar rendőrök, pszichiáterek, kriminológusok mondják el, hogy miért is kellene megreformálni a drogjogi szabályozást. Ez egyszerűen nem más, mint common sense.
Kapcsolódó írások: Drogtilalom vs. common sense I.
