1968, akárcsak a tüntetésein felvonulók plakátjain Che, Ho-Shi Minh és Mao sematikus, warholizált képei, ikonikus jellegű, önmagánál többet jelentő valami. Valójában 1968 nem más volt, mint az 1789-cel induló forradalmi folyamat újabb állomása, s lehet, hogy a végállomása.
Vagyis 1968 szimbolikus dátum, amely nem csak a Quarter Latinra, vagy Párizsra, sőt Franciaországra, hanem az egész világra vonatkoztatható. A balos hullám ’45 utáni diadalát kiteljesítő ’60-as évek minden erjedését egy eksztatikus pillanatba foglalta össze, majd hordalékával elöntötte a későbbi évtizedeket is (napjainkat is elborítja). Így, ennek nyomán és ezzel együtt kezelendő a tanzániai ujama-kísérlet, a II. vatikáni zsinat és a kínai kulturális forradalom a ’60-as évek közepén–végén, a vietnami háború és Che bolíviai kísérlete (1967), a portugál rendszer összeomlása (szegfűs forradalom) és a Vörös Khmerek hatalomra jutása Kambodzsában (mindkettő 1974–75-ben!), az utolsó gyarmatok elszakadása a ’70-es évek közepén, a Szovjetunió újrafegyverkezése ugyanekkor, a harmadik világ marxista forradalmai, a nyugati intelligencia egyre mélyebbre merülése az újabb és újabb balos idiotizmusokba.
1968-ban nem más történt, mint az utolsó, a hagyományos életrendhez tartozó fészkek kifüstölése, azaz a kultúra, az életmód és a társadalom közösség-szerűségének lerombolása. A Berkeley-i diáklázadás 1964–65-ben, majd az azt követő nyugati megmozdulások 1967–68-ban a posztmodernitás radikális áttörését jelentették, és a modernitás által még meg nem semmisített maradványok dühös eltávolításával jártak. Ahogyan az amerikai neokonok (Kristol, Bell, Lipset) megjegyezték: 1968-ban a II. világháború utáni baloldali radikalizmusok tovább erősödtek és egy minden tekintélyt elutasító erőszakos progressziós kísérletbe (aminek neve: forradalom) sűrűsödtek. Ezt a „fejlődést” előzte meg a jobboldal hosszú ideig tartó karanténba zárása, a frankfurti iskola felforgató tevékenysége, amit Marcuse Egydimenziós embere (1963) jelzett – amelyben a neomarxista szerző a forradalom elitjévé a harmadik világot, a fiatalokat és lumpeneket teszi –, Sartre marxista egzisztencializmusa, a feminizmus megerősödése, Fanon és a szovjet-barát antikolonializmus baloldali imádata, Lukács és Trockij nyugati felfedezése, fordítása stb.
1968 tehát röviden nem mást akart, mint az ember tökéletesítését és felszabadítását, amely újabb állomás volna a forradalmi progresszió profán üdvtörténetében. Ennek nyomán járt vele együtt a maoista kísérlet, az afrikai dekolonizáció, a trockizmus és az anarchizmus újabb és újabb dél-európai mutációi, a vallás technológiai helyettesítésére való törekvés és a korlátok nélküli élvezet tömeges biztosításának lehetőségei. Észre kell venni tehát, hogy ’68 kapcsán Trockij, Marcuse és Mao, illetve Morrison, Ginsberg és Warhol ugyanannak az éremnek a két oldalát alkotják.
1968 nevetséges kísérletei, azok, amelyek a nemek közötti kölcsönös (!) természetes egyenlőtlenséget akarták eltörölni, azok, amelyek révén a házfoglalásokat gyújtogatások követték, azok, amelyek során nyugaton marxista félórákat tartottak a prágai bevonulás előestéjén, azok, amelyek miatt később a szexuális devianciák normalitássá nyilvánítása megtörtént; nos, ezek mind oda vezettek, hogy megszületett egy olyan társadalmi relativizmus, amely ugyan koherens ideológiává nem nagyon vált, viszont minden korábbi többszázéves koherens társadalmi elvet és értéket meggyalázott. További – nem elhanyagolható – következményként kell megemlíteni a new left kialakulását, a szovjet térnyerést a világ számos pontján (Afganisztán, Angola, Etiópia, Kambodzsa, Laosz, Mozambik, Tanzánia, Vietnam) és a szélsőbaloldali terrorizmus megjelenését, hiszen Baaderék Frankfurt am Mainban már Dutschke 1968 áprilisi halála után létrehozták a RAF-ot, a Vörös Brigádokat pedig volt ’68-asok szervezték meg 1971-ben.
Pompidou francia miniszterelnök azt mondta 1968 májusában, hogy „semmi sem maradhat ugyanúgy, mint régen.” Vagyis forradalom történt, amely azonban ezúttal a modernitást haladta meg balról, amely a jóléti, vagy szocdem-típusú baloldalt is le akarta cserélni, amely sokkal szélsőségesebb és erőszakosabb volt, mint egy egyszerű diáktüntetés. A ’68-asok ugyanis nem csak a hármas forradalmi jelszó tökéletes érvényesítését akarták, hanem egy olyan maoista–trockista–trimondialista kísérlet kierőszakolását, amely a szabadság (szükségtelen) kiszélesítésének álarca alatt egy totalitárius társadalmi utópiában kulminált – volna. A visszahatás ugyanis nem késett soká: Kaliforniában Reagan kormányzó, Amerikában Nixon, Franciaországban ismét de Gaulle nyert és tapasztalható volt egyfajta konzervatív visszaépítkezés is.
Mindez viszont kevésnek bizonyult. A forradalom után soha nem lehet ugyanoda visszatérni, ahol a dolgok megszakadtak. Négy évtizeddel a ’68-as felfordulás után számos akkor aktív szélsőbaloldali lett az európai establishment része, a forradalom kulturális „eredményeit” pedig senki sem próbálta visszacsinálni, jóllehet nem is igen lehetett. A negyven évvel ezelőtti eseményekre a hazai és európai baloldali–liberális mainstream értelmiség nosztalgikusan emlékezik unalmas konferenciák és fárasztó állófogadások közepette, ahol évődve gondolnak vissza az akkori nyúlott pulcsis–zsíros hajú forradalomra, a vörös zászlókra és a nemektől függetlenített szexuális kapcsolatok gyors egymásutánjára. Konzervatívként – ha komolyan gondoljuk azt, amit ez jelent: konzervatívnak lenni – nincs dolgunk ’68-cal. Jól öltözünk, dolgozni járunk, kocsira gyűjtünk és fix nőnk van. Megvetjük a slampos dologtalanságot, a löttyedt nemi identitást, a harmadik világ ingyenéléséből erkölcsi kérdést fabrikálókat és tüntetésből (is) járunk templomba. Fiatal konzervatívként egyetlen lehetőségünk van ’68-cal szemben: lázadást indítani a lázadás ellen! Le a forradalommal, éljen a rend lázadása!
/kép: NÉGYmadár/
/Shadai írása a témában/
/ergé kapcsolódó írása/
