Hosszú évek óta visszatérő panasz (már-már toposznak mondható), hogy a magyar politika túlságosan megosztott. Szekértáborok alakultak ki, amelyek között mély, átjárhatatlan árkok húzódnak, állandósult a gyűlölködés, nincs meg a minimális egyetértés. Nagy a kísértés, hogy ezt egy cinikus kézlegyintéssel intézzük el: egy demokráciában természetes a szembenállás, az érdekek és a különböző világlátások ütközése. Aki ezt nem hajlandó belátni, az nem érti a parlamentáris rendszerek lényegét. Különben is, ez csak a manapság divatos
PC-szemlélet egyik rossz beidegződése: nem kell minden konfliktus láttán rémülten sikoltozva, kezünket tördelve elszaladni, hagyjuk az álszent
szeressük egymást, gyerekek-tempókat.
Nem ilyen egyszerű ez.
Ha szemügyre vesszük a magyar politikai élet elmúlt éveit, azt láthatjuk, hogy a szembenállás valóban túllépte már azt a mértéket, amelyet az egészséges pártverseny indokolna. Számtalan példát lehetne hozni, legyen elég csak egy merőben szimbolikus, de - vagy éppen ezért - annál fontosabb terület: a nemzeti ünnepeink, egészen konkrétan '56 ügye. Mégiscsak vicces - vagy inkább tragikomikus -, hogy egy nemzeti ünnep kapcsán ennyire végletes a megosztottság: a rendelkezésre álló álláspontok
Havas Szófiától egészen
Wittner Máriáig terjednek. Persze ez a két végpont, de tapasztalataim szerint jól kifejezik, hogy a két tábor (a bal- és a jobboldal) közönsége lényegében mit gondol az '56-os forradalomról. Amely elvileg köztársaságunk eszmei alapzataként funkcionál, de legalábbis egy nemzeti ünnep.
Az a helyzet tehát, hogy a magyar közélet nagy konfliktusai nem észérvek alapján, józan belátás folytán kialakult álláspontok körül zajlanak, hanem szinte kizárólag érzelmi alapon. Végletes szenvedélyek, zsigeri alapon működő rokon- és ellenszenvek mozgatják a szereplőket, ideértve nemcsak a politikai elitet, hanem magát a közönséget is, a magyar népet. Ez nagymértékben megnehezíti, már-már lehetetlenné teszi a racionális vitákat, legyen szó bármilyen közpolitikai kérdésről. Ha például az egészségügyi reform kérdését nézzük, a többség nyilván nem gondol bele, hogy lenne-e értelme mondjuk egy alaposan előkészített, átgondoltan végrehajtott vizitdíjnak, vagy a magánbefektetők rendszerbe történő beengedésének. Hitviták vannak, egyik oldalon a népnyúzó, az országot kiárusítani igyekvő kormányzattal, másik oldalon a haladás etatista ellenségeivel, vagyis az ellenzékkel.
Nem új keletű dolog ez: a magyar történelemre az ilyesfajta esztelen "pártviszály" mindig is jellemző volt. Ilyen szembenállás alakult ki a Habsburg-uralom évszázadai alatt az ún.
közjogi kérdés körül. Ez lényegében az Ausztria és Magyarország közötti államközi viszony körül forgott: függetlenek vagyunk-e, ha igen, akkor miben áll ez a függetlenség, tiszteletben tartja-e Bécs a történeti alkotmány sérthetetlenségét, a vármegyéket stb. Ez a vita különösen a dualizmus belpolitikai vitáiban vált látványossá, amikor a kiegyzés után a magyar Parlamentnek konkrét kérdésekben kellett döntenie: milyen mértékben járulunk hozzá a közös ügyek intézéséhez, mennyi pénzt biztosítunk erre a költségvetésben, mennyire ragaszkodunk a 48-49-es forradalom függetlenedési törekvéseihez stb. Itt hitbeli meggyőződések csaptak össze: a felek osztrákbarátsággal, hazaárulással, a másik oldalon viszont kalandor függetlenségpárti handabandázással vádolták egymást.
A lényeg viszont elsikkadt, hogy akkor most tulajdonképpen mi is legyen pl. a közös hadsereg ügyével, tényleg szükség van-e önálló magyar véderőre, ha már így össze vagyunk zárva Ausztriával. Ami viszont a kirakatban zajlott: heves, néha erőszakká fajuló viták, alacsony színvonalú politikai sajtó, ami gyakran csak szította az ellentéteket, obstrukció (vö. "kétharmados törvények").
Pont ez a példa teszi nyilvánvalóvá, miért nagyon veszélyes a politikai szenvedélyek korlátlan dühöngése (azon túlmenően persze, hogy nem lehet értelmes vitákat folytatni). Ha ugyanis az ország működéséhez szükséges minimális egyetértés sem bír kialakulni fontos kérdésekben, akkor törékennyé válik a belső egyensúly. Ezzel nincs különösebb gond, ha a külső egyensúly adott. Ha azonban az országot támadás éri, vagy egyszerűen csak ingataggá válik a minket körülvevő világ helyzete, akkor komoly gondok lehetnek. Az I. világháború, valamint az azt követő felfordulás - őszirózsás forradalom, Tanácsköztársaság és végül Trianon - azért tudott olyan nagy pusztítást véghezvinni, mert az ország normális védekezési mechanizmusai, a társadalom reflexei rosszul működtek. Az irracionális szembenállás miatt pedig nem sikerült rendezni, vagy legalább őszintén kibeszélni az ún. kérdéseket (pl. földkérdés, zsidókérdés, nemzetiségi kérdés), amelyeket így megoldatlanul-megemésztetlenül kellett továbbhurcolni. Ez pedig az első adandó alkalommal megbosszulta magát.
A jelenlegi helyzetre vonatkoztatva mindezt: úgy tűnik, nincs miért aggódni. Egyelőre. Mert azért vannak nyugtalanító jelek, amelyek arra utalnak, hogy Európa, illetve maga a globális rend azért nem olyan stabil, mint első látásra. Ott van például a terrorizmus, amely az utóbbi időben látványosan nem ismer határokat. Vagy a tömeges bevándorlás, valamint ezzel összefüggésben az európai identitás problémái (már ha van ilyen egyáltalán).
Jó lenne kicsit összekapnunk magunkat, végül is bármikor beüthet a ménkű. Itt a közelünkben, vagy egyenesen nálunk.
(A kép forrása: Magyar Elektronikus Könyvtár)
