„Az utóbbi évek legkomolyabb magyar irodalmi sikere Nádas Péter Párhuzamos történetek című óriásmunkájának egészen elképesztő külföldi fogadtatása: az hagyján, hogy szeretik a könyvet, de Nobel-díjra esélyesnek is tartják. Az író február 3. óta francia és német turnén van, interjúkat ad és felolvas. A nemzetközi figyelem olyan jelentős, hogy jelen pillanatban nem tűnik túlzásnak a Nobel-díj sem. Erről persze senki nem beszélt az asztalnál, finom utalások voltak, de kitért Nádas a válaszadás elől” – írja a Könyvesblog. (És íme itt a legfrissebb jóslat.)
Letterforce írása
tovább
Az igazi mérsékelt konzervatív figyel rá, hogy nézetei ne legyenek ellenszenvesek a párbeszédváró publicisták számára, akik rajta élik ki watchdog hajlamaikat.Az igazi mérsékelt konzervatív egyrészt nem általánosít és elítéli a kollektív bűnösség elképzelését, másrészt viszont általában bűnösnek tartja a „többségi társadalmat”. A „többségi társadalom” – amelyhez valószínűleg ő is tartozik – történelmi és mai bűnei miatt állandóan szégyenérzet gyötri.
tovább
Aron M
I 2012.04.24. 07:30
Aki ma alacsonyabbnak születik, annak az esélye arra, hogy kosárlabdában jó legyen, jóval kisebb, mint magas társaié. Aki ma soványabbnak születik, annak az esélye elhanyagolható abban a tekintetben, hogy szumóbajnok legyen. Aki ma szegény családból származik az egész világon, annak az esélye, hogy továbbtanulhasson, jelentősen kisebb, mint szerencsésebb társaié.
tovább
Frank Karsten - Karel Beckman: Beyond Democracy című művéről.
A demokráciát az emberek túlnyomó többsége a lehető legjobb politikai rendszernek tartja. Nem túlzás azt állítani, hogy a demokrácia egyfajta világi vallássá, a Föld legnagyobb politikai hitévé vált. Könnyen a civilizált társadalom ellenségének nyilváníthatják azt, aki kritizálja a demokráciát.
Azonban mégis ez az a feladat, amire Karel Beckman és Frank Karsten vállalkozott. Rendkívül olvasmányos, provokatív könyvükben vitába szállnak az utolsó fennmaradt politikai tabuval, miszerint üdvösségünk kulcsa a demokrácia.
tovább
Mirkóczki Ádám szociológus, a Jobbik parlamenti képviselőjének törvényjavaslata és a rendőrségnek a Meleg Méltóság Menetét elutasító határozata kapcsán, mint minden évben, újra előtérbe került a homoszexualitás témája. Sokat gondolkodom a homoszexualitásról: többek között egy barátom, Csongor kapcsán, aki meleg. Ő azt mondja, ez vele született adottság, és nem azért lett meleg huszonhárom évesen, mert nem sikerültek a lányokkal a párkapcsolatai, és nagy szerelme sose vette komolyan, valamint az sem igaz, hogy egyik csoporttársa csábította volna el, ő mindig is meleg volt. Így született. Ezen egy kicsit vitatkozni szoktunk, aztán mindig oda lyukadunk ki, hogy egy csomóan voltak homoszexuálisak a „nagy” emberek közül, és ez a normális. Csongor meggyőződése, hogy a homoszexualitás „adottság”, a melegmozgalom sikereinek alapját is jelenti, hiszen így a homoszexualitás megtámadhatatlan, vitatkozni felesleges róla. A minap kezembe akadt a katolikus Andreas Laun a témában írt kis könyve (Homoszexualitás katolikus szemmel), és ez alapján úgy tűnik, Csongornak nincs teljesen igaza. Eddig nem tudták bizonyítani, hogy a homoszexualitás örökletes lenne.
Konkoly Edit írása
tovább
Előadásom három részből állna, ám ebből – idő hiányában – csak két pontra tudok sort keríteni. Először egy esetet ismertetek: 2005-ben, a londoni terrortámadások után, brit muszlim vezetők azzal a javaslattal álltak elő, hogy a 2004-ben hivatalosan bevezetett holokauszt-emléknapot helyettesítsék egy általános, minden népirtásról megemlékező gyásznappal. Indoklásuk szerint a holokauszt-emléknap egyedül a zsidó áldozatok emlékét őrzi, ezért diszkriminatív, túl kellene rajta lépni.
Az alábbiakban ismertetem a vita menetét 2006 januárjáig, majd kritikai észrevételeket fűzök a vitában elhangzott érvekhez. Kérdéseim az alábbiak: Elfogadható-e ez a javaslat, illetve a mögötte meghúzódó felfogás? Van-e antiszemita éle? Megengedhető-e – az adott esettől függetlenül, illetve azon túlmenően –, hogy egy állam a népirtás bizonyos esetét kiemelje, külön kezelje? Nem jelent-e ez valóban diszkriminációt – legalábbis szimbolikus értelemben – más népekkel szemben, amelyek szintén népirtás áldozatai voltak? Milyen alapon lehet amellett érvelni, hogy a zsidók ellen elkövetett népirtás különös figyelmet érdemel?
tovább
6,
Nézzük a „jogok” esetét. Eszményi képviselőink a filozófiai magányban előállnak a minden egyes embert megillető jogok listájával. Tételezzük fel, hogy ez a lista, ahogyan az lenni szokott a mai filozófusok közt, alaposan végig van gondolva és komoly. A felsorolt jogok egy koherens egészt alkotnak, azt sugallva, hogy mit is jelenthet elismerni egy másik férfiban vagy nőben az erkölcsi cselekvőképesség és személyiség sajátosságait. A filozófus-lista eltér attól, amit a törvény éppen intézményesít, de részben lefedi a törvényt és a törvény környezetét, azt a vélemény- és értékhalmazt és hagyományt, amihez fordulunk, ha tudunk, amikor a törvény belső körét szűknek találjuk. Na most, a filozófus – és még mindig a hős filozófusra gondolok, a filozófusra mint alapítóra – a bírót jobban megszervezettebb szökésre invitálja a törvényből, annak környezetén keresztül, az azon túl elterülő eszményi közösségbe. Ez az invitálás mindennél sürgetőbb, ha a jogok a tét. Ugyanis a jogoknak sajátos tulajdonságuk van: a megsértésük azonnali orvoslást és kárpótlást igényel.
A filozófus a bírók számára lényegében az eszményi közösség döntéshozási eljárása alapján ajánl egy döntéshozási eljárást. Ez részben hízelgés, de részben van valós ésszerű indoka is. Ugyanis a bírók egymás közti vitái valóban jobban hasonlítanak a (filozófus gondolkodásában létező) eszményi közösségben elhangzó érvekhez, mint amilyen a demokratikus vita valaha is lehet. S úgy tűnik hihető azt mondani, hogy a jogokat valószínűleg jobban megvédi a kevesek töprengése, mint a sokak szavazata. Ezért a filozófus arra kéri a bírót, hogy a hivatalában emlékezzen arra az érvelésre, amit a magányos visszavonultságában kidolgozott, és ezután a „gyakorlatban hasznosítsa” az érvelést először azzal, hogy belehelyezi a törvénybe vagy az azt körülvevő hagyományba és értékekbe, majd ezután ez alapján döntsön az egyes esetekben. Ha szükséges, a bírónak meg kell akadályoznia vagy érvénytelenítenie kell a törvényhozói döntéseket. Ez a döntő pont, ugyanis itt ölt kézzelfogható formát a filozófia és demokrácia közti feszültség.
tovább
Most, hogy Magyarország köztársasági elnöke a plágium-botrány következtében lemondott, érdekes momentumot láthattunk a magyar parlamentben: a szocialisták vezetője Sólyom Lászlót jelölné köztársasági elnöknek – ami mulatságos, hiszen a szocialisták kormányzásuk idején nem ápoltak éppen baráti viszonyt a volt államfővel. Sólyom azonban mítosszá nőtte ki magát. Híveit, követőit megtaláljuk a bal- és a jobboldalon egyaránt. Már-már úgy tűnhet, Sólyom valóban az egyetlen ember, aki képes a nemzet egységét megjeleníteni, de legalább is képes betemetni néhány helyen az árkokat. Minek köszönheti ezt a majdhogynem konszenzusos elismerést a volt államfő? A magyarázat szerint Sólyom feddhetetlen, független figurája a magyar közéletnek: nem érdeklik az ideológiai határok, ő mindig és mindenkor az alkotmányos normákat és az alkotmányosságot magát képviselte, nem törődve a pillanatnyi érdekekkel. Az őrzők őrzője volt. Ezzel a mítosszal kívánunk foglalkozni az alábbi írásban.
Molnár Attila Károly és Megadja Gábor írása
tovább
Mindig terveztem vele egy interjút. Többen mondták, tudnak hozzá kontaktot, beszéljek vele. Halogattam a dolgot, nem éreztem magam elég felkészültnek. Így egyedül maradtam ezzel a cikkel.
Pár napja hazafelé autóztam, az egyik új rádióadón Kormos Anett, az egyetlen női humorista volt a riportalany. Kiderült róla, hogy házasságban él egy jó ideje. A riporter megkérdezte, hogy milyen a házassága. Anett azt válaszolta, hogy egyelőre jó. Nem tudja meddig, de még jó. És persze, ha már nem lesz az, akkor elválnak majd a férjével. A riporter nagyon helyeselt hallva ezt az őszinteséget és megalkuvás nélküli határozottságot. Mert micsoda hülyeség is, hogy a pap előtt azt kell mondani, hogy „mindörökre”. Hát honnan is lehetne tudni, hogy meddig tart egy kapcsolat? Bizonyára maga a pap sem hiszi el, amit mond – így a riporter.
„Hun házasodunk hun meg elválunk /különb féle jerekekkel /gyerekekkel, a szerk./ kísérletezünk” – ahogy Weöres Sándor írta még a hatvanas években. Nem új a jelenség, de az, hogy lassan maguk a házasuló fiatal párok is deklarálják: a kapcsolatuk nem fog örökké tartani, aggodalommal tölt el. Szeretem az illúziókat. Ha már elmennek a paphoz, legalább akkor és ott higgyenek is benne, hogy életre szóló kapcsolatot kötnek.
Kóczián Mária írása
tovább
Nincsen pótolhatatlan ember. A képességek szerencsére igen jól oszlanak meg a politikai közösség tagjai között ahhoz, hogy lehetővé tegyék a zökkenőmentes utódlást és folytatást. Miért kell mégis minden lemondást itthon egy hosszú és kínos agóniának megelőznie? Tényleg Schmitt Pál volt a második Gyurcsány Ferenc? Érdemes volt azután is folytatni a harcot, mikor már kilőtték alólunk a lovat?
tovább
Szűkszavúak leszünk, mert ez ügyben szinte már mindent leírtak: a köztársasági elnöknek le kell mondania. Schmitt Pált kiváló sportemberként, olimpiai bajnokként tiszteljük. Sportdiplomáciai eredményei is elismerést érdemelnek.
Csakhogy Schmitt Pál nem csak egy sportember és sportdiplomata, hanem a magyar köztársaság elnöke. Ez az intézmény elsődlegesen szimbolikus jelentőséggel bír a magyar politikai rendszerben: egyesek szemében a nemzet egységét, mások szemében a tisztességet és a becsületességet is szimbolizálja. A Schmitt Pállal szembeni tisztelet azonban szinte megválasztása óta csak korlátozott értelemben érvényesült: igaztalan vádak és jogos kritikák érték őt, aminek következtében az elnöki funkció betöltéséhez szükséges tekintély szinte teljes mértékben erodálódott.
tovább
Horn Gyula volt miniszterelnökről nem sokkal az 1994-es, első ügynöktörvény elfogadása után kiderült (illetve szélesebb körben ismertté vált), hogy 1956-ban pufajkás volt. Azokra vadászott, akik felkeltek Magyarország elnyomása ellen, akikhez mérhető hősei hazánknak azóta sem voltak. Azokat védte, akik kiszolgálták az elnyomó hatalmat, akik később – a forradalom leverése után – tönkretették az országot morálisan és gazdaságilag, megnyomorították, lelkileg összetörték, vagy kivégezték 1956 hőseinek nagy részét. Amikor Horn Gyulát szembesítették múltjával, cinikusan azt felelte: „Igen, pufajkás voltam. Na és?”
Horn Gyula cinizmusát – tekintettel a volt miniszterelnök jelenlegi egészségi állapotára – nem boncolgatjuk tovább. Beszéljünk inkább általánosságban. Azért is, mert ez a fajta cinizmus azóta is, egyre erősebben jelen van a közéletben, pedig 1994 óta – leírni is is furcsa – 18 év telt el. 18. Aki nem sokkal Horn Gyula emlékezetes mondatai után született, az már idén választókorú polgára a hazának.
Mi, a Konzervatórium szerkesztői, azt hisszük, hogy egy ország vezetőinek példát kell mutatniuk. Messze nem gondoljuk, hogy a politikusok szent emberek: hivatásuk a hatalom megszerzése, ami, mióta világ a világ csellel, ármánnyal, kisebb-nagyobb csalásokkal történik. Minden politikus hoz rossz döntéseket. Csak a legeslegkiválóbbak – akikből nem sok adatik – képesek kevéssé meghasonulni magukkal, kevés hibával irányítani egy országot. Ezért mi nem várunk el hipokrita módon tökéletes viselkedést egy politikustól.
Vannak azonban olyan pillanatok, amikor bele kell nézni a választók szemébe, bocsánatot kell kérni tőlük és meg kell nekik ígérni, hogy most, legalább egy kis időre, én, a megbukott politikus, távol maradok a közélettől. Kell, hogy a politikus időnként férfiasan beismerje, hogy vétkezett és lemondjon. Ezt tette Nixon, amikor kirobbant a Watergate-botrány. Ezt kellett volna tennie Horn Gyulának, amikor kiderült karhatalmista múltja. Ezt kellett volna tennie Medgyessy Péternek, amikor kiderült róla, hogy besúgó volt. Ezt kellett volna tennie Gyurcsány Ferencnek és kormányának, amikor kiderült, hogy megtévesztették és becsapták a választókat. Férfiasan, szalonképes stílusban kiállni a választók elé, bocsánatot kérni és eltűnni. Nem akkor, amikor a gyanú felmerül és nem is akkor, amikor már túl késő. Hanem, amikor a gyanú bebizonyosodik.
tovább
1,
Manapság igen nagy a politikai filozófia becsülete. Amit nem tett sokáig, irányítja a közügyek alakításához legszorosabban kapcsolódó diplomás csoportok, a közgazdászok és jogászok gondolkodását. Új és ellenállhatatlan erővel igényli a politikai vezetők, hivatalnokok és bírák, főleg a bírák figyelmét. Az irányítás és igény nem annyira abból a tényből fakad, hogy a filozófusok alkotó munkát végeznek, hanem abból, hogy egy sajátos kreatív munkát végeznek, amely hosszú szünet után ismét lehetőséget ad az objektív igazságok, az „igazi értelem”, a „helyes válaszok”, a „bölcsek köve” és hasonlók megtalálására. El akarom fogadni ezt a lehetőséget (anélkül, hogy túl sokat mondanék róla), és azután azt kérdem: mit jelent ez a demokratikus politika számára? Mi a filozófus helyzete egy demokratikus társadalomban? Ez egy ősi kérdés: az igazság és vélemény, az értelem és akarat, az érték és elfogultság, az egy és a sok közötti ősi feszültségek működnek itt. Ezek az ellentétpárok különböznek egymástól, és egyik sem felel meg teljesen a „filozófia és demokrácia” ellentétnek. De összefüggenek, egy központi problémára utalnak. A filozófusok a következtetéseik számára bizonyos fajta tekintélyt kívánnak meg; az emberek pedig másféle tekintélyt kívánnak meg a döntéseik számára. Milyen viszonyban áll a kettő?
tovább