Michael Walzer: Filozófia és demokrácia (…és a bírák) 1.

Egy Wittgenstein-idézettel kezdem, ami úgy tűnik rögvest megoldja a problémát: „A filozófus – írta Wittgenstein – semmilyen eszmeközösségnek sem a polgára. Ez teszi őt filozófussá”. Ez több mint a szokásos értelemben vett eltávolodás megfogalmazása, ugyanis a polgárok bizonyosan képesek néha még a saját ideológiáiktól, gyakorlataiktól és intézményeiktől elszakadva is döntéseket hozni. Wittgenstein egy jóval radikálisabb elszakadást fogalmazott meg. A filozófus kívülálló és annak kell lennie, nem alkalomszerűen (egy ítéletben), hanem rendszeresen (a gondolkodásában) kell elkülönülnie. Nem tudom, hogy a filozófusnak politikai kívülállónak kell-e lennie. Wittgenstein mindenféle közösségről beszél, és az állam (polisz, respublica, commonweath, királyság és egyebek) bizonyosan eszmeközösség. Azok a közösségek, amelyeknek a filozófus leginkább nem tagja, lehetnek az államnál kisebbek vagy nagyobbak. Ez attól függ, miről filozofál. De ha politikafilozófus – nem ez volt Wittgenstein fejében –, akkor az állam a leginkább olyan közösség, amitől el kell szakadnia, nem fizikailag, hanem intellektuálisan, és a morált bizonyos módon értelmezve, morálisan is.

 

Ennek a gyökeres elszakadásnak két formája van, de csak az egyikkel fogok foglalkozni Az egyik forma a szemlélődő és elemző, aki ezt választja, azt nem érdekli azon közösség megváltoztatása, amely eszméit tanulmányozza. „A filozófia mindent úgy hagy, ahogyan talál.” A második forma a hősies. Nem tagadom a szemlélődés és elemzés hősies lehetőségeit. Bárki büszke lehet arra, hogy kitépte magát a közösségi kötelékek közül, ezt nem könnyű megtenni, és sok fontos filozófiai teljesítmény (és a filozófusi arrogancia minden fajtája) ebből az elszakadásból ered. Ezzel szemben a hősies cselekvés egyik, úgy tűnik, ma virágzó hagyományával akarok foglalkozni, amikor is a filozófus elszakítja magát az eszmeközösségtől, hogy újra megtalálja azt – intellektuálisan, majd anyagilag is, ugyanis az eszméknek vannak következményeik, és minden eszmeközösség egy konkrét közösség is. Kilép, majd visszatér. Hasonlatos az ősi legendák törvényhozóihoz, akiknek a munkája kizárta, hogy polgárok legyenek.

 

A politikai gondolkodás hosszú történetében a filozófus elszakadásának alternatívája a szofista, kritikus, publicista és értelmiségi tevékenysége. A Platón által bírált szofisták egy városnak sem voltak a polgárai, vándortanítók voltak, de nem feltétlenül voltak idegenek a görög eszmeközösségben. A tanításaik közös tagságból eredtek, radikálisan azon alapultak. Ebben az értelemben Szókratész szofista volt, noha döntő volt a küldetése, mint kritikus és bögöly, saját értelmezése szerint polgár is: az athéniek kevésbé tartották volna bosszantónak, ha nem egy lett volna közülük. De ezután a polgárok megölték Szókratészt, és ezzel bizonyították, mondják néha, hogy a részvétel és a tagság nem lehetséges annak a számára, aki az igazság keresése iránt elkötelezett. A filozófusok nem lehetnek szofisták. Gyakorlati és intellektuális okok miatt a maguk és a polgártársaik közé helyezett távolságot a társas viszony széttöréséig kell szélesíteni. És ezután, csakis gyakorlati okok miatt, szűkíteni kell megtévesztéssel és titkolódzással. Így tehát a filozófus, mint Descartes az Értekezésben, gondolkodásában szeparatista, a gyakorlatban konformista.

 

Konformista, legalábbis addig, amíg nem kerül olyan helyzetbe, hogy a gyakorlatot átalakítva közelebb hozza azt a saját gondolati igazságához. Nem vehet részt a város durva és zavaros politikájában, de lehet alapító vagy törvényhozó, király, tanácsadó vagy bíró, vagy még inkább, mindezek tanácsadója, aki a hatalom fölégbe sugdos. Mivel a filozófiai tevékenység alapvető természete alakította, nem hajlamos az alkudozásra vagy kölcsönös alkalmazkodásra. Mivel az igazság, amit ismer vagy amiről azt állítja, hogy ismeri, egyetlen, hajlamos azt hinni, hogy a politikának is hasonlónak kell lennie: egy koherens elképzelés rendíthetetlen végrehajtásának. A filozófiában, miként az építészetben és a politikában – írta Descartes – amit lépésenként raktak össze különféle mesterek, kevésbé tökéletes, mint amit egyetlen kéz alkotott. Így „azok a régi városok, amelyek eleinte kicsiny mezővárosok és csak az idők folyamán lettek nagyvárosokká, rendszerint rosszul elrendezettek azokhoz a szabályos helyekhez képest, amelyeket valamely mérnök a saját akarata szerint megtervez”. Descartes maga elutasította az ilyen politikai célkitűzést – talán mert azt hitte, a saját tudata az egyetlen hely ahol főhatalommal uralkodhat. De mindig lehetséges a filozófiai tekintély és a politikai hatalom összekapcsolása. E lehetőségre reflektálva a filozófus, mint Hobbes, remélheti, hogy „az írása előbb-utóbb valamelyik uralkodó kezébe kerül… aki teljhatalmának gyakorlásával ezeket az elméleti igazságokat… hasznos gyakorlatba ülteti át”. A döntő kifejezés Descartes és Hobbes idézetében az „akarat szerint megtervez” és a „teljhatalmával”. A filozófiai megalapozás autoriter tevékenység.

 

3, 

De a politika filozófusok által felfedezett és kidogozott igazságokat át lehet ültetni a gyakorlatba. Könnyedén alkalmasak a jogi megfogalmazásra. Ezek a természet törvényei? Becikkelyezni. Ez az elosztás igazságos rendszere? Intézményesíteni. Alapvető emberi jog? Kikényszeríteni. Mi másért akarna valaki tudni ezekről a dolgokról? Az eszményi város, felteszem, a szemlélődés teljesen alkalmas tárgya, és meglehet, hogy „akár létezett, vagy létezni fog valahol, nem számít” – azaz, mindez nincs befolyással a vízió igazságára. De bizonyosan jobb lenne, ha a vízió valósággá válna. Platón azon állítását, hogy az eszményi város „az egyetlen politikai közösség, aminek a politikájában a filozófus valaha részt vehet”, cáfolja a saját kísérlete, hogy beavatkozzon a szirakuzai politikába amint erre lehetősége nyílt, vagy ahogyan gondolta, filozófiai reformok végrehajtásáért. Platón természetesen sosem szándékozott a megreformálni remélt város polgára lenni.

 

A filozófus igénye az ilyen esetben az, hogy ismeri „az égi modellt”. Tudja, mit kellene tenni. Maga azonban nem képes megtenni, ezért politikai eszközt kell keresnie. Nyilvánvaló gyakorlatias okok miatt egy könnyen befolyásolható fejedelem a lehető legjobb eszköz. De elvileg bármilyen eszköz megteszi – az arisztokrácia, az élcsapat, a közhivatalnokok, sőt még a nép is, amennyiben a tagjai elkötelezettek a filozófiai igazság mellett és főhatalommal bírnak. De nyilvánvalóan a nép jelenti a legnagyobb nehézséget. Ha nem is ezerfejű szörny, legalábbis sok feje van, nehéz nevelni őket és valószínűleg nem értenek egyet egymással. A nép többsége sem lehet filozófiai eszköz, ugyanis a többség minden igazi demokráciában ideiglenes, változó, ingatag. Az igazság egy, de az embereknek sok véleménye van; az igazság örök, de az emberek folyton változtatják a véleményüket. Legegyszerűbb formájában innen ered a filozófia és a demokrácia közti feszültség.

 

A népuralom igénye nem az igazság ismeretén alapul (noha, mint az utilitárius gondolkodás szerint, sok kisebb igazság ismeretén alapulhat: azon, hogy csak ők képesek a fájdalmukat és élvezetüket összevetni). Úgy tűnik számomra, az igényt a legmeggyőzőbben nem az alapján fogalmazzák meg, amit a nép tud, hanem az alapján, hogy kik ők. Ők a törvény alá vannak vetve, és ha a törvény kötelezni akarja őket szabad emberekként és asszonyokként, akkor a törvény alkotóinak is kell lenniük. Ez Rousseau érvelése. Nem szándékozom ezt megvédeni itt, csak ennek néhány következményére utalok. Az érvelésnek az a hatása, hogy a törvényalkotást a népakarat feladatává tette az ész helyett, ahogyan azt eddig értettem, azaz a bölcsek és bírák esze helyett. Az isteneket és abszolút uralkodókat a nép követte, és nem a filozófusok. Talán nem tudják, mi a helyes teendő, de jogot igényelnek, hogy azt tegyék, amit helyesnek gondolnak (pontosabban, ami a kedvükre van). 

 

Rousseau visszalépett ettől az igénytől, és a legtöbb kortárs demokrata is így tenne. Háromféle módját tudom elképzelni annak, ahogyan vissza lehet lépni és korlátozni lehet a Rousseau alapján meghozott demokratikus döntéseket, amelyeket a részletes elemzésük megkísérlése nélkül röviden leírok. Először, a népakarat fölé formális korlátozást lehet helyezni: a népnek általánosan kell akarnia. A közhivatalra választást leszámítva nem választhatnak ki egy egyént vagy néhányat maguk közül, hogy különlegesen bánjanak vele. Ez nem akadályozza meg a – mondjuk – betegek vagy öregek felé irányuló segélyprogramokat, mivel mindannyian lehetünk betegek és reméljük, hogy megöregszünk.

 

Ennek az a célja, hogy tiltsa egyének vagy, hogy úgy mondjam, sajátos névvel bíró csoportok diszkriminációját. Másodszor, ragaszkodhatnak a népakarat elidegeníthetetlen voltához és azon intézmények és tevékenységek felszámolhatatlanságához, amelyek biztosítják a népakarat demokratikus voltát: gyűlések, viták, választások, stb. A nép ma nem utasíthatja el, hogy akarjon a jövőben (vagy legalábbis, semmi ilyen elutasítás nem lehet legitim vagy erkölcsileg kötelező). És meg sem tagadhatja bizonyos csoporttól, akár van sajátos neve, akár nincs, a jogot, hogy részt vegyen a jövőben az akaratképzésben.

 

Nyilvánvalóan ez az első két korlátozás megnyitja az utat a népi döntéshozatal valamiféle felülvizsgálata felé, a megkülönböztetés-ellenesség és demokratikus harc bizonyos fajta kényszere felé a néppel szemben, ha szükséges. Bárki, aki belefog ebbe a felülvizsgálatba vagy kényszerítésbe, ítéletet kell, hogy hozzon a törvényhozás egyes elemeinek megkülönböztető jellegéről és a szabad beszéd, gyülekezés és hasonlók sajátos korlátozásának demokratikus értelméről. De ezek az ítéletek, bár nem szeretném alábecsülni sem a jelentőségüket, sem a nehézségüket, viszonylag korlátozott hatásúak lesznek a harmadik fajta korlátozás követelményeihez képest. És ezzel a harmadik fajta korlátozással akarok foglalkozni, ugyanis nem hiszem, hogy a hősies hagyományt követő filozófusokat kielégítené az első kettő. Harmadszor, tehát, a népnek azt kell akarnia, ami a helyes.  Rousseau azt mondja, a közös jót kell akarni, továbbá azt állítja, hogy a nép a közjót fogja akarni, ha tényleg nép, egy közösség, és nem pusztán egoista egyének és bezárkózó csoportok puszta halmaza. Úgy tűnik, itt arra gondolnak, hogy létezik a helyes és igaz törvények egy egyedi kupaca – noha nem feltétlenül kimerítő ez a kupac –, amit sem az összegyűlt emberek, sem a szavazók, sem a képviselőik talán fel sem képesek fogni. Eléggé gyakran félreértik, és akkor egy törvényhozó vezetésére vagy egy bíró korlátozásaira szorulnak rá. Rousseau törvényhozója a hősies jelmezbe öltözött filozófus, és bár Rousseau tagadja a jogát arra, hogy kényszerítse a népet, ragaszkodik azon jogához, hogy megtévessze őket. A törvényhozó Isten, és nem a filozófia nevében beszél. Az ember ezzel párhuzamos megtévesztést kereshet a mai bírák közt. Mindenesetre, ez a harmadik korlátozás veti fel a legkomolyabb kérdéseket Rousseau alapvető érvelésével szemben, mely szerint a politikai legitimációnak az akaraton (konszenzuson) és nem az értelmen (a helyességen) kell alapulnia.

 

5, 

Az Egyesült Államokban manapság nyilvánvaló, hogy a Legfelső Bíróság kilenc bírája valami hasonló szereppel ruházza fel magát. Ez a felhatalmazást legvilágosabban a mai jogász professzorok egy csoportja fogalmazza meg, akik mindegyike filozófus is vagy legalábbis erősen a politikai filozófia hatása alatt áll. Valójában a politikai filozófia újjászületésének legdrámaibb hatását a jogi iskolákban fejtette ki, aminek okát nem nehéz megadni. Egy berendezkedett demokráciában, ahol nincs kilátásban forradalom, a bírák a filozófiareformálás legalkalmasabb eszközei. Természetesen a Legfelső Bíróság bíráinak konvencionális szerepei nem terjednek túl az írott alkotmány betartatásán, ami önmaga demokratikus egyetértésen alapul és demokratikus kiegészítések tárgya. És még amikor a bírók oly módon cselekszenek, ami túlmegy az alkotmány szövegszerű egységének fenntartásán, még akkor sem igénylik maguknak az igazság és jóság különleges ismeretét, hanem ehelyett történeti precedensekre, régóta érvényben lévő jogelvekre vagy közös értékekre hivatkoznak. Mindazonáltal, a helyük és a hatalmuk lehetővé teszi számukra, hogy filozófiai korlátokat helyezzenek a demokratikus választás fölé. És könnyen elérhetőek (szemben a néppel) e korlátozások természetére vonatkozó filozófiai útmutatás számára. Csak annyiban foglalkozom itt a bírákkal, amennyiben valóban útmutatást kapnak – és inkább a filozófusokkal foglalkozom a bírák helyett, mivel számos filozófus olyannyira hajlamos az ilyen útmutatásra. A bírói felülvizsgálat és a demokrácia feszültsége párhuzamos a filozófia és a demokrácia feszültségével. De a második mélyebb feszültség, mivel a bírák valószínűleg csak akkor terjesztik ki az alkotmányos jogaikat vagy támogatják a kiterjesztés programját, ha egy filozófiai tan markában vannak.

 

Na most, a filozófusok és a bírák (zömmel) különbözőek. El lehet képzelni egy filozófus bírót, de a kettő egybeesése nem jellemző. A bírók igen fontos értelemben a politikai közösség tagjai. A legtöbbjük karriert futott be hivatalnokkánt, vagy politikusként vagy ilyen-olyan közpolitikai jogászként. A küzdőtérben működtek, vitákon vettek részt. Amikor kérdezték őket a meghallgatásuk során, akkor feltételezték róluk, hogy nagyjából ugyanaz a véleményük, mint a kérdezőiké – közhelyes vélemények legtöbbször, különben nem lettek volna jelölve. És amint megerősítették őket, biztosan eltávolodtak a köznapi politikától; a demokráciában betöltött különleges helyzetük megkíván bizonyos eltávolodást és gondosságot. A taláros bölcsesség professzorai, és a taláron alapul a filozófiai kísértés: jobban szeretik a bölcsességet, mint a törvényt. De a bírák feltételezhetően az egyik jogi hagyomány szerint bölcsek, amelyet a régi szakmai és politikai kollégáikkal együtt bírnak.

 

A filozófus hozzáállása nagyon eltérő. Az igazság, amit keres, egyetemes és örök, és valószínűtlen, hogy valamely valós és történeti közösségen belül megtalálhatja azt. Innen ered a filozófus visszavonulása: el kell utasítani a közhelyes bizonyosságokat. (Nem kell, hogy megerősítsék.) Miféle helyre vonul el akkor? Manapság, a leggyakrabban barkácsol magának (mivel, szemben Platónnal, nem képes felfedezni) egy eszményi közösséget, amit olyan lények népesítenek be, akiket nem jellemeznek sem a korábbi állampolgár társai sajátos tulajdonságai, sem azok véleményei vagy elkötelezettségei. Elképzel egy tökéletes összejövetelt az „eredeti állapotban” vagy egy „ideális beszédhelyzetben”, amelyben a jelenlévő férfiak és asszonyok mentesek a saját ideológiáiktól vagy az univerzáló diskurzus-szabályok alá vannak vetve. És ezek után megkérdi: milyen alapelveket, szabályokat, alkotmányos berendezkedést választanának ezek az emberek, ha nekiállnának egy politikai rendet alkotni? Ezek az emberek a mi filozófiai képviselőink és a számunkra hoznak törvényt. A filozófus maga azonban az eszményi közösség egyedüli valós lakója, a tökéletes összejövetel egyedüli részvevője. Így az általa megfogalmazott alapelvek, szabályok, alkotmányok a saját gondolkodásának a termékei, „akarata szerint vannak elrendezve” és csak olyan korlátozások alá vannak vetve, amiket ő maga helyezett önmagára. Nincs szükség semmilyen más résztvevőre sem, még akkor sem, ha az eszményi közösség döntéshozatali eljárását konszenzusosnak vagy egyhangúnak gondolja el.  Ugyanis, ha más személy is ott lenne, akkor vagy azonos lenne a filozófussal, ugyanazon kényszer alá vetve és ugyanazt kellene mondania és ugyanazon következtetésre kellene jutnia, vagy egy történeti eredetű tulajdonságokkal és véleményekkel bíró sajátos személy lenne, és a jelenléte aláásná az érvelés egyetemes voltát. 

 

A filozófus a visszavonultságából olyan következtetésekkel tér vissza, ami különbözik bármely valós demokratikus vita konklúzióitól. Legalábbis más a státusa, vagy más státust igényel a maga számára. A helyeset testesíti meg, amiről elég azt mondanunk a jelen téma szempontjáról, hogy a helyes az, amiben megegyezett néhány eszményi képviselővel. Míg a demokratikus vitában elért következtetésben csak az emberek egyeztek meg vagy az aktuális képviselőik. Ezután, a néptől vagy képviselőitől elvárhatja, hogy felülvizsgálják a saját következtetéseiket a filozófusaik művei fényében. Felteszem, hogy ez az elvárás minden alkalommal meghosszabbodik, amikor egy filozófus közre ad egy könyvet. Legalábbis a publikálás időpontjában megfelelő demokrata: a könyve ajándék a nép számára. De az ajándékot ritkán értékelik. A politikai arénában a filozófus igazsága egy véleménycsokor lesz, amit kipróbálnak, vitatnak, részben elfogadnak, részben elutasítanak vagy figyelmen kívül hagynak. Másrészről, a bírákat meg lehet győzni, hogy másképpen figyeljenek a filozófusokra. Amint már említettem, demokratikus közösségben betöltött különleges szerepük a gondosságukhoz kapcsolódik, és a gondosság egy filozófus-póz: a bírói státust egy kis valódi filozófiával lehet növelni. Továbbá, a bírák csodálatos módon úgy helyezkednek el, hogy közvetítsenek a demokratikus arénában (ideiglenesen) megalkotott vélemények és az eszményi közösségben kidolgozott igazságok között. Az értelmezés révén megtehetik azt, amit Rousseau törvényhozója tett a prófétálás révén.