A konzervatívok általában ellenzik a kultúrák nagyarányú keveredését. Sokan nehezen értik meg, miért. Vajon a konzervatívok alacsonyabb rendűnek tartanak más kultúrákat? Esetleg egyenesen gyűlölik őket? A multikulturalisták biztos ezt gondolják rólunk. Ők ugyanis úgy tartják, hogy kulturális kötődéseket, a kulturális hűséget egy másik, adott kultúrával szembeállított kultúra gyűlölete alapozza meg. A multikulturalizmus apostolai arra használják az iskolák és a média feletti hatalmukat, hogy helytelenítsék egy ember kötődését a népéhez – amit rasszizmusnak hívnak –, és kötődését a szülőföldjéhez – amit nacionalizmusnak neveztek el. A nyugati világban a történelemoktatás szinte csak a saját őseink démonizálásából áll.
Valójában a természetes kötődések ilyenfajta gyanúsítása megalapozatlan; a saját hazám iránti szeretet épp annyira alapszik a más országok iránti gyűlöleten, mint amennyire a feleségem iránti szeretet alapszik a más nők iránti antipátián. A patriotizmus sem azon az elképzelésen alapszik, hogy egy ország valamiképp „magasabb rendű” a többihez képest, ahogy a szüleim iránti megbecsülésem sem arra alapozódik, hogy valamiféle objektív mércék szerint magasabb rendűnek gondolnám őket a többi embernél. Szóval, ha más kultúrák épp olyan jók, mint a mienk, egy konzervatív miért nem akarja „gazdagítani” a saját társadalmát más kultúrákkal? A rövid válasz az, hogy a kultúrák nem így működnek. Ha összemixelsz két kultúrát, nem egy kétszer olyan jó kultúrát kapsz, hanem lerombolod mind a kettőt.
A közös kultúra funkciója
Egy kultúra az emberek közös szokásaiból, emlékeiből, történeteiből és hiteiből áll. Ez nem valami olyasmi, ami csak az elit sajátja – egy egyszerű, hétköznapi interakció sem lehetséges két ember között, ha nincs valamennyire közös kultúrájuk. A saját kultúrám tagjaként tisztában vagyok vele, hogy milyen köszöntések, üdvözlések a helyénvalóak, milyen érzékeny témákat kell elkerülnöm, mely kérések az elfogadhatóak, és hogy mely szavak, milyen cselekedetek sértőek. Ha találkozom egy (kultúrámon kívüli) idegennel, nyugtalan leszek, mivel ez esetben nem érvényesek köztünk az általam ismert játékszabályok. Ez az aggódás természetesen nem azt jelenti, hogy gyűlölném az idegent, akár csak tudat alatt is. A közös kultúra viszont egyszerűen otthonosságérzetet teremt, ami a hiányában nem lehetséges. Annyira elviselhetetlen az érzés, hogy nem tudjuk, mit várhatunk a másiktól, hogy ha az emberek elég hosszú ideig együtt élnek, akkor automatikusan kialakítanak egy közös kultúrát.
Ezt a jótékony folyamatot kétféleképpen lehet megakadályozni. Az egyik, ha a népesség állandó mozgásban van, hiszen ekkor az emberek nem tartózkodnak elég hosszú ideig egy helyen ahhoz, hogy közösséget alkossanak ( a lényeg itt a külön mozgás, valószínűleg a szerző nem az együtt mozgó, és így közösséget, kultúrát alkotó nomád népekre gondolt – a ford.). A másik a kormányzat kényszerítő beavatkozása, amellyel megakadályozza egy megalapozott kultúra kialakulását, általában a multikulturalizmus nevében, vagy azért, hogy a kívülállók se érezzék magukat kirekesztve. (Az egyetlen módja, ahogy egy kívülálló megszüntetheti ezt az érzést, az az, ha mindenki mást is legalább annyira elidegenítünk egymástól, mint amennyire az adott kívülálló idegen.) Sajnos, a mai világban mindkettő elterjedt.
A közös kultúra közös hűséget és hitet is jelent. Ha amerikaiként más amerikaiak társaságában kifejtem, hogy az Egyesült Államok egy nagyszerű ország, és Isten áldása van rajta, várható, hogy helyeselni fognak, és osztják érzéseimet. Ha ugyanezt európai ateisták közt mondom, az vitás lesz, sőt gyanús, és valószínű azt várnák, hogy védjem meg állításaimat. Persze a hiteket és szokásokat jó dolog időnként kritika alá vetni, de nem tesz nekik jót, ha állandóan kritizáljuk őket. Egy hitnek, hiedelemnek szüksége van némi időre, hogy bensőleg fejlődni tudjon, ahogy egy vallásnak sem csak apologetikára van szüksége (a támadásokkal szemben), hanem teológiára is, aminek a segítségével a hívők közössége hite igazságait elfogadja, és megfontolja a következményeket. Egy hitnek nyugalmas időre van szüksége ahhoz is, hogy megéljék: egy katolikus szentmise nem az oltáriszentségben az egyház szerint megmutatkozó valós isteni jelenlét megvitatásának a helye, ahogy Amerika állítólagos gonoszságáról sem egy július 4-i, függetlenség napi ünnepségen kezdünk vitát. Még a liberálisok is elfogadják ezt, amikor ragaszkodnak hozzá, hogy a kisebbségeket megerősítő, támogató légkör vegye körül. Erre ugyanakkor a többségnek is szüksége van.
Az emberek közös hitekre alapuló közösségben élésének ugyancsak nagyszerű előnye, hogy alkalmazkodásra kényszerít. A társadalomban elfoglalt helyünkért való aggódás általános emberi vonás; ez vagy előrevivő szerepet játszik a közösség erkölcsi normáiban, vagy olyan terméketlen módon fejeződik ki, mint a fényűzés és a fitogtató fogyasztás. Az embereket általában a megbecsülésük elvesztésétől való félelem inkább visszatartja a bűntől, mint a rendőrség. Ugyancsak, a közösség helytelenítése elejét veheti az olyan cselekedeteknek, mint a nyilvános gorombáskodás, a pletykálkodás, a halottgyalázás, vagy épp a házas asszonyokkal való flörtölés – tehát az olyasminek, ami bomlaszthatja a közösséget, viszont formális módon, törvényben megtiltani nem volna bölcs dolog.
Ahhoz, hogy egy kultúra igazán élni tudjon, ki kell terjednie bizonyos területre. Ha néhány különc elkezd követni egy szokást, az még nem lesz kultúra, itt csupán személyes szeszélyről van szó. Egy kultúrának, hitnek, szokásnak eléggé el kell terjednie ahhoz, hogy elfogadott legyen. Néhány csodabogár semmit nem fog megsérteni, de ha mondjuk egy nép egyötöde elutasít egy szokást, akkor az többé nem tud kulturális szokásként működni. Ha egy kultúra áthatja egy nép életét, akkor az természetes módon jelenik meg a törvényhozásban is. A kulturális sokféleség és az egészséges kultúra biztosítására a legjobb megoldás a helyi kormányzat. Hagyjunk minden tájegységet, régiót, helyi kultúrát, hogy megalkossa a saját törvényeit például az oktatásra, szabadidőre, pornográfiára és a blaszfémiára vonatkozóan. Ezek a törvények természetes módon fogják megvédeni a helyiek kultúráját. A helyi kultúrák egymás mellett élése azért jó, mert ha valaki nem szeret egy adott helyen élni, jó eséllyel nem kell túl messzire költöznie, hogy számára elfogadhatóbbat találjon. Az egymással összeegyeztethetetlen kultúrák tagjai pár nemzedék alatt úgyis természetes módon elkülönülnek egymástól. Ha tetszik, hívhatjuk ezt „szegregációnak”, de ez az egyetlen módja, hogy sokféle, egészséges kultúra éljen a földön.
Ék-kisebbségek
Kozmopolitaként a liberálisok gyűlölik a kultúrákat, és keresik a módját a megtámadásuknak. Általában erre ék-kisebbségeket („wedge minorities”) használnak fel. Lehet ilyen ék-kisebbség például kívülállók egy csoportja, aminek a segítségével a liberálisok azzal vádolhatják az adott kultúrát, hogy az „kirekeszti” a kisebbséget. Ahol nem él ilyeténképpen felhasználható ék-kisebbség, oda a liberálisok megpróbálnak importálni egyet, például a bevándorlás felkarolásával. Így aztán a liberálisok nyilvánvaló önellentmondásba keverednek magukkal: hogy szándékukat keresztül vigyék, ahhoz ennek a kisebbségnek összetartónak kell lennie, tehát hagyni kell, hogy megtartsa saját hitét és szokásait, épp azokat a dolgokat, amiket a liberálisok kipusztítani igyekeznek a többség esetében. Így az adott kisebbség tagjai lojálisak lehetnek egymáshoz és ápolhatják az örökségüket, de a többségnek nem lehet etnikai kötődése, és őseit is meg kell tagadnia.
Végső soron a liberálisok minden kultúrát le akarnak rombolni. A kisebbségeket is csak addig engednék megtartani a saját kultúrájukat, míg az a többségi kultúra aláásását szolgálja. Rövid távon ék-kisebbségnek lenni tagadhatatlan előnyökkel jár. Hosszú távon viszont emlékeznünk kell arra: a hódító barátja csak az utolsó a meghódítandók sorában.
A Throne and Altar blog írását Szilvay Gergely fordította.
Kövesd a Konzervatóriumot a Facebookon is!
