Úgy tűnhet, mintha a konzervativizmus alapvetően inkoherens volna. A legtöbb konzervatív két forrásból eredezteti a tekintélyt: a természeti törvényből és a hagyományból. Mindkettő lényeges, ha a konzervatív meg akarja védeni a különböző kultúrákat, anélkül, hogy teljes kulturális relativizmusba süllyedne. Ugyanakkor nincs okunk a priori feltételezni, hogy a tekintély eme két forrása mindig konzisztens lesz. Ez nem csupán elméleti probléma – ezzel kapcsolatban a liberálisok fáradhatatlanul mutatnak rá a régi korok gonosz szokásaira: az ellenség rabszolgává tételére, a Taigetoszra kitett csecsemőkre, a kultikus prostitúcióra, a gladiátorjátékokra, a poligámiára, stb.
Hogyan ne védjük a hagyományt?
A hagyomány tekintélyét két módon szokás megvédeni. Az egyik érvet Burke használta, és Friedrich von Hayek gondolta tovább. Eszerint a társadalmak az idők folyamán átestek egyfajta természetes kiválasztódáson, aminek során azok az eljárások, szokások maradtak fenn, amelyek sikeresnek bizonyultak. A társadalom olyan komplex, hogy nem feltétlenül érthetjük, miként működik egy létező hagyomány, de az a feltételezés, hogy nincs feladata, és hogy az intézményeket akaratunk szerint áttervezhetjük, az tagadja az evolúciós logikát. A másik érvet úgyszintén Burke hangoztatta, legújabban pedig Roger Scruton mélyítette el. Eszerint az előítéletek és babonák valóban irracionálisak, de az általuk ápolt irracionális érzések racionálisan azonosítható célokat szolgálnak, mint például a közösség iránti lojalitás erősítését. Egyébiránt, az érzelmi manipuláció csak akkor tökéletes, ha végső célját elfedi a részesei elől a hagyomány függönye.
Veszélyes megbízni az ilyen érvelésben. Mindkét következtetés a tudatlansággal kapcsolja össze a hagyományt, hiszen ha az emberek tökéletesen értenék a társadalmat, a tradíció felesleges volna (az első esetben), vagy épp nem volna hatékony (a másodikban). Az ilyen hagyomány ilyen védelme elveszítené jelentőségét, ahogy a társadalmi öntudat fejlődik. Ezeknek a sztenderd érveknek segítségül kell hívniuk a tudatlanságot, mivel hallgatólagosan elfogadják, hogy a hagyománynak végső soron utilitarista liberális elvek mentén kell igazolnia magát, ha egyáltalán igazolható. Ha azonban ejtjük ezt a feltételt, tovább védhetjük kedves szokásainkat.
Mi a hagyomány?
Tulajdonképpen a hagyomány védelmében vagy ellenében felhozott érvek többsége irreleváns, mivel nincs semmi közük ahhoz a dologhoz, amit hagyománynak hívunk. Mind a kritikák, mind a hagyomány mellett való érvek hagyományon régi időkre visszanyúló, akármilyen szokásokat értenek, amelyek létezése nem biztos, hogy nyilvánvalóan igazolható utilitarista alapon. Ugyanakkor senki nem érzi kötelességének, hogy fenntartson egy szokást csak azért, mert az régi. Csak a szokások egy része nevezhető szigorúan véve hagyománynak azok alapján a kritériumok alapján, amelyeket most használni fogok. A hagyományon ilyen értelemben olyan szokást értek, ami 1. erkölcsi igénnyel lép fel, 2. köteléket hoz létre azok között, akik megtartják, 3. általa a közösség tagjai elismernek valami objektíven jót, kulturálisan sajátos formában. A hagyományon át érzékelt és biztosított jót tökéletesen jól ismerik a hagyomány részesei. Azzal is tisztában vannak, hogy a hagyomány nem egyetemes. Attól, hogy a hagyományt egy csoport követi, az csoportjelzővé válik és képes lesz erősíteni a csoport tagjai közötti köteléket. A hagyomány hatékonysága pedig nem függ a tudatlanságtól, irracionalitástól vagy az elhomályosítástól. A belső résztvevő, nem pedig a kívülálló antropológus nézőpontja az, mely feltárja a hagyomány lényegi jelentését, amint azt láthatjuk majd a legfontosabb példákból.
Viselkedési kódok
Először is: vannak hagyományos viselkedési szabályok. Például minden kultúrában vannak szabályai a szemérmességnek, amely megköveteli, hogy a test bizonyos részei fedve legyenek a nyilvánosság elől, és hogy a házastársi egyesülést a magánélet függönye takarja el. Mindennek a lényege az, hogy elismeri a személyek méltóságát, mint az alanyiság különálló központjai. A szemérmesség által elismerjük, hogy minden egyes személy egy „titokzatos világ”, és hogy teste segítségével egyedülálló módon tudja magát feltárni a házastársi egyesülésben. Ironikus módon ez a lényege az elrejtésnek, ami arra tanít minket, hogy felismerjük a mélység dimenzióját minden emberben. A ruha arra emlékezteti a szememet, hogy igazából mennyire keveset láthatok a másikból. A szex lényege az, hogy megosszuk a másikkal az alanyiságunkat, ezért aztán a külső szemlélő nézőpontja természeténél fogva megalázó, amit ki kell zárni. Ezért zárjuk ki a külső szemlélőket.
A kultúrák létrehozták az udvariasság mintáit is, ami a személy méltóságát a társadalomban elfoglalt helyétől is függővé teszi. Az emberek felruházása címekkel (doktor, úr, hölgy, miss, sir) nyilvánvalóan teljesíti ezt a feladatot. Az olyan kifejezések, mint a „helló” és az „elnézést”, nem tartalmaznak más információt, mint hogy „felismertelek”. Amint Monstequieu megjegyezte, minden embernek megvan a maga elképzelése a szabadságról, a méltóság pedig, amit megadunk az embereknek, mint szabad akarattal rendelkező teremtményeknek, az erkölcsi törvényből származik. Ez a kultúrálisan meghatározott szabadság meglehetősen eltérhet a liberális autonómia-koncepciótól. Például egy katona az szabad ember, sokkal inkább, mint egy rabszolga – pedig besorozták, az életét percről percre szabályok határozzák meg, és kockára kell tennie az életét. Ami szabaddá teszi, ironikus módon, az az a kötelessége, hogy engedelmeskedjen. Parancsolni valakinek, aki felett elismert tekintélyünk van: az annyit tesz, mint erkölcsös cselekvőként tekinteni rá. Egy állatot csak betanítani lehet, egy rabszolgát pedig csak fenyegetni. A szabadság megkülönböztető jele megfigyelhető a bűnözőkkel való bánásmódban is. Egy szabad társadalom nem menti fel vagy tanítja be őket, hanem megbünteti. A büntetés ugyanis a szabad akaratra és az igazság általánosan elfogadott mércéjére alapoz.
Az összes bemutatott kulturális viselkedési kód kultúráról kultúrára változik. Néhány ősi kultúrában a nők nem takarják el a mellüket, míg az araboknál sokszor még az arcukat is eltakarják. Ez nem botránkoztatja meg a tradicionalistát, legalábbis nem jobban, mint aki amiatt aggódik, hogy a különböző nyelvekben más szavakat használnak ugyanarra a dologra. A dolog maga mindig ugyanaz, de a sikeres kommunikációhoz egy közösségnek meg kell állapodnia egy szóban. Ugyanez igaz a tradicionális szokásokra is: objektív erkölcsi szabályokat fejeznek ki. Minden nő szent misztérium. A szerénység nem jelenti azt, hogy önkényes képtelenségekben higgyek: arra tanít, hogy felismerjek valami valódit. Ugyanakkor csak egy bizonyos sajátos kultúra szabályai mentén tudok válaszolni erre a realitásra. Ezen szabályok nélkül az olyan szavak, mint a „méltóság”, „tisztelet”, „becsület”, gyakorlatilag jelentésüket vesztik. Egy kultúrán belül azonban egyértelműen tudjuk, hogy mire utalnak, mit követelnek. És ezen a kultúrán belül a hagyomány követelményei magukkal hordozzák a természetes jog teljes fegyvertárát.
Szertartások
A hagyományok másik osztálya a rituálékat jelenti – általános példái a házasság és a temetés. Egyre gyakoribbá válik, hogy valaki megváltoztatja a hagyományos formákat azért, hogy így fejezze ki a személyiségét – például amikor a párok maguk írják a házassági esküjüket. A konzervatív azonban csak sajnálhatja, hogy a szertartások így perszonalizálódnak, mivel a rítus formájának jelentősége nem csupán a szavakból származik, hanem abból a tényből is, hogy ezek azok a szavak, amelyeket az őseink is használtak és az ivadékaink is használni fognak időtől függetlenül, valamint hogy ezeket használják a kortársaink is, tértől függetlenül. Belépni egy rituális szerepbe azt is jelenti, hogy kilépünk a személyiségünkből, és a rítus eme deperszonalizációja teszi lehetővé az igazi, hiteles választ arra az eseményre, amire emlékezünk, amit ünneplünk.
Hogyan lehetséges ez? Egy ember hajlamos megfogalmazni azt az elképzelést a személyiségéről, ami hasonlít egy néhány jellemvonás által megrajzolható elképzelt karakterre: „Túl szégyenlős vagyok ezt megtenni.” „Nem mondanék ilyen ünnepélyeset. Csak egy hétköznapi fickó vagyok.” „Olyan fajta vagyok, aki mindig így csinálja.” Ez az önkép elrejti magunk elől a teljes szabadságot, és a „légy önmagad” felhívása gyakran bátorít rá, hogy elmélyedjünk ebbe a hiteltelen állapotba, amit Sartre „rossz hitnek” nevezett. Amikor részt veszek egy szertartáson, kilépek a személyiség illúziójából és mindenkivé válok. A szavakat pedig, amiket ilyenkor mondok, nem határozza meg az, amire úgy szoktunk utalni, hogy „mondanék pár dolgot”, hanem kizárólag abból a dologból származnak, amivel szembesülünk: így például a házasság vagy épp a halál valóságából. Ekkor megértjük, hogy amit átélünk, az nem csupán a saját kis életünk eseménye, hanem valami egyetemesben veszünk részt. Képzeljük el, hogy elmondom a megszentelt szavakat apám sírjánál, és felajánlom az áldozatot. Visszaemlékszem rá, hogy ő ugyanezt tette az ő apja sírjánál, és arra gondolok, hogy az én fiam is ezt fogja tenni a saját síromnál. Az idő összeomlik; minden kor és minden generáció, ami valaha bemutatta ezt a szertartást, jelen van a számomra.
A szertartásokat – Mircea Eliade
szavaival – a „szent időben” végzik – azáltal, hogy megismétlik az istenek archetipikus cselekedeit (például az első isten és istennő házasságát). Az istenség eredeti, mítikus időben véghezvitt cselekedete újra jelenvalóvá válik, és a szertartás résztvevői részesülnek az isteni hatalomban. Azzal, hogy a szertartásban kilépek magamból, jobban érzékelhetem azt, mint az emberi lét állandó jellegzetességét, és mint kapcsot köztem, valamint a múlt és a jövő generációi közt. Hangsúlyozzuk még egyszer: mindezeket a dolgokat nem nyilváníthatjuk illuzórikusnak csak azért, mert a hagyománytól függenek. Nincs rejtett, titkos funkció, ami a szertartások „valódi oka” volna. És azzal sincs probléma, hogy a különböző kultúrákban más-más módon kötnek házasságot vagy épp tisztelegnek a halott előtt.
Befejezésül
A hagyomány elleni kifogások hibásak. Egy bizonyos hagyomány a természettörvény sajátos megtestesülése, és nem kerülhet ellentétbe ezzel a törvénnyel anélkül, hogy ne tagadná meg saját természetét, mint hagyomány. A „rossz hagyományok” történelmi példái általában olyan rossz szokásokra utalnak, amelyek nem voltak erkölcsileg kötelezőek úgy, ahogy a hagyomány az. Például sosem volt erkölcsi kötelesség rabszolgákat tartani, rabszolgának lenni vagy egynél több feleséget tartani. Figyeljük meg, hogy az erkölcsi fejlődés mindig is a szigorodás irányába mutatott, sosem a lazításéba. A mostanában tapasztalható liberális erőfeszítések a hagyományos morál lazítására nem feleltethetőek meg az erkölcsi fejlődés múltbéli eseteinek. Egy hagyományt valóban meg lehet rontani, ha az emberek elvesztik érzékenységüket arra a jóra vonatkozólag, amit ez a hagyomány felmutat és szolgál. Ekkor valóban megújulásra, reformra van szükség. Ugyanakkor nem hagyhatjuk el magát a hagyományt, nehogy elveszítsük azt a jót, amit csak általa tarthatunk meg.
A Throne and Altar blog írását Szilvay Gergely fordította.
Kövesd a Konzervatóriumot a Facebookon is!