Egyre gyűlik a kormányban, elsődlegesen is Orbán Viktorban és Matolcsy Györgyben a keserűség, mivel a „piacok” nem hajlandóak megbízni negyedik utas gazdaságpolitikájukban. De miért is kellene bízniuk valamiben, amit nem ismernek és még kipróbálatlan?
Orbán és Matolcsy láthatóan értetlenkedéssel fogadja a
külföldi értetlenkedést, amit a Fidesz hajlamos a hazafiatlan multitőkének és az országot kizsigerelni szándékozó befektetőknek tulajdonítani, akik ugye nem respektálják a szempontjainkat. Nem vagyunk Brüsszel odaadó hívei, és elhisszük, hogy a jegybanktörvényes módosítások csak lehetőséget teremtenek, azonban feltennénk a kérdést: miért várjuk el a külföldi befektetőktől, tőkétől, bankoktól, hogy megbízzanak a kormányban, amikor az számukra érthetetlen módon politizál?
Teljesen érthető mind az IMF, mind az EU, mind a „piacok” kiváró és szkeptikus álláspontja egy olyan politikával szemben, ami még kipróbálatlan (unorthodox), és az előző másfél évben sem hozta el az általa ígért növekedést. Ha nekünk azt mondják, hogy adjak pénzt valamire, amit nem értünk, vagy ami kipróbálatlan és legalábbis kétesélyesnek tűnik, azt fogjuk mondani: rendben, adok, de csak ha beválik, addig kivárok. Emellett nem mondhatjuk senkinek, legyen az vállalkozó, bank, IMF vagy EU, hogy márpedig adjál pénzt, de ne szólj bele a felhasználásába, és nem támaszthatsz hozzá feltételeket.
Pontosabban lehet ezzel próbálkozni, de semmi csodálkozni való nincs azon, ha a dolog nem jön be. Bárkinek, aki pénzt fektet be, ad kölcsön, aki pénzzel segít, joga van feltételeket támasztania. Mondhatja persze azt is, hogy azt csinálsz vele, amit akarsz, de a tapasztalatok azt mutatják, ez nem biztos, hogy jó ötlet. Pénzt kérni az IMF-től úgy, hogy az az EU hozzájárulásától is függ, majd bemutatni az EU-nak – nem bölcs dolog.
Ha a különutas gazdaságpolitika esetleg működne is akkor, ha megbíznának benne, egyszerűen az van, hogy nem lehet mindig a külföldre és mindenki másra mutogatni: csak miattatok nem sikerült, mert nem bíztatok bennünk, nem hittétek, hogy sikerül. Ha mindenki azt mondja körülöttünk, hogy csináljunk, amit akarunk, de azt egyedül, és nem asszisztál ehhez, akkor hiába lehetne akár még igaz is esetleg az, hogy sajátos elképzeléseink az ő segítségükkel működnének, ha egyszer elfordulnak tőlünk, magunkat pedig nem tudjuk saját hajunknál fogva kihúzni a bajból.
Ez esetben félre kell tenni nagy ívű, de szokatlan elképzeléseinket, és azt mondani, rendben, segítségre van szükségünk,
tehát elfogadjuk a feltételeket, és azok kedvében járunk, akiktől segítséget tudunk kérni. Vagy kitalálunk egy önsegítő gazdasági programot, ami viszont elég valószínűtlennek tűnik ma. Ha megállapodást akarunk az IMF-fel, és azt akarjuk, hogy az EU bízzon bennünk, akkor nem pattogni kell előttük, hanem
elfogadni a feltételeket.
Senki nem szólhat bele a magyar törvényhozás munkájába, nem diktálhatnak nekünk külföldről – mondogatja Orbán Viktor. Nem rajongunk a brüsszeli bürokráciáért, de gazdasági téren éppenséggel elkél a ránk való nyomásgyakorlás, emellett pedig nyugodhat mondhatja bárki, hogy természetesen ő nem szólhat bele a magyar törvényhozásba, de éppenséggel segítenie és hitelt adnia sem kötelező.
Azt pedig sem az IMF-től, sem az EU-tól, sem a multiktól nem várhatjuk, hogy majd magyar hazafiságból öntik elénk a pénzt. Ha mondjuk államcsőd és bankadó fenyegetné a Mol arab világbeli érdekeltségeit, nem valószínű, hogy felbuzogna benne az arab hazafiság, és önzetlen adakozásba kezdene. A közjóhoz az adózással már hozzá volna járulva, és szíve joga lenne úgy dönteni, hogy mivel már nem éri meg vagy rizikós az üzlet, ezért kivonul. Emellett felesleges akkor hazafiatlansággal és a szolidaritás hiányával vádolni IMF-t, EU-t, bankokat és multikat, amikor a hazai kkv-k, akik par excellence „a hazai vállalkozók”, akiket ugye erősíteni szeretne a kabinet, ugyancsak előszeretettel csalnak adót és települnek külföldre a magas adók és nehézkes bürokrácia miatt.
Egy ország függetlensége persze a gazdasági önállóságtól is függ, meg attól, hogy ne függjön egy-két nagy gazdasági partnertől és ágazattól, de a mai világban a legtöbb államnak egyre kisebb a gazdasági mozgástere, a gazdasági autarkia (önellátás) pedig sosem létezett a maga teljes valójában, ráadásul nem azonos a szuverenitással.
Vagy járjuk a saját utunkat magunkban morogva, vagy elfogadjuk az (általunk kért) segítséggel érkező feltételeket is. Cselekvési szabadságunk majd akkor lesz, ha kint vagyunk a bajból. Ha hiszünk az összefogás erejében. Ha nem,
és baj lesz, nem csodálkozhatunk, hogy magunkra maradunk.
Kövesd a Konzervatóriumot a Facebookon is!
