Állandóan a költségvetés bevételeinek összegereblyézése van napirenden, Matolcsy alig bír úrrá lenni a hiányon, épp spórolni akarnak a kultúrán rendet igyekeznek vágni a kultúrában a kormány részéről, millió érdeksérelemmel, a kulturális intézmények csökkenő költségvetéseivel, erre mivel áll elő Kerényi Imre miniszterelnöki megbízott? Újonnan megrendelendő festményekkel kell díszíteni az alkotmány, bocsánat, alaptörvény díszkiadását, összesen 15-tel, egyenként 1,6 millió forintért, összesen több mint húszmillióért. Már ez is gáz, de a neten megtekinthető alkotások súlyosbításul induló tehetségek középiskolás rajzversenyének színvonalát érik el.
Az „állami festészet”, uralkodói és főúri megrendelések régen az élet rendes menetéhez tartoztak. Ma khm, kevésbé, az állami események, ünnepek, állami vezetők megörökítéséről pedig gondoskodnak a sajtósok, pr-osok, fotósok, meg a média. Régen már csak azért is megfestették a spanyol infánsnőt, hogy leendő férje megtudja, hogyan is néz ki az arája. Ma ezt a Facebookon vagy akárhogy máshogy is el lehet intézni (ráadásul az ügymenet is fordított). Az udvari festők kimentek a divatból.
A festményrendelés hírének általában nincs jó csengése. A szimbolikus politikának megvan a maga helye, Kerényi azonban jobban tenné, ha maradna a rendezésnél, és lemondana arról, hogy már régi fideszes tüntetéseken is tapasztalható modorosságát állami pénzek felhasználására fordítsa. Ma már a fénykép és a kamera uralkodik a képi világon, ezért van az, hogy a festészet elszakadhatott a figuralitástól, és olyan eszmei mélységekbe, valamint magasságokba szárnyalhatott, mint
Malevics négyzet-sorozatának alfát és omegát, újrakezdést szimbolizálni hivatott sorozata.
Ettől még persze lehet helye a figurális festészetnek, a festészeti kánont azonban nem most szabja meg a kormány, azon belül Kerényi Imre (miniszterelnöki megbízott), hanem szűk szalonok, múzeumok, műhelyek, műgyűjtők ízlése alakítja, hogy mi kerül majd be ötven év múlva a művészettörténet tankönyvekbe. Ha nevetséges az avantgárd festészet számos (nem az összes) próbálkozása, erőltetett útkeresése, öt beavatott által megfejthető mélysége, akkor sajnos még nevetségesebb, ha teljesen inadekvátan alkalmazza valaki a figurális festészetet.
Kerényi egyszerűen ostobának nézi az embereket, akik csak a mesekönyvek illusztrációinak színvonalát képesek felfogni. Emellett semmiféle realitásérzékről nem tesz tanúságot, amikor a lovasrohamot történelmi vízválasztóként
értékeli. Ez az állami festészkedés körülbelül
szocreál színvonalat hoz, csak más az „eszmei mondanivaló”. Ráadásul az eddig közszemlére tett képek semmiféle formavilág- és stílusbeli egységet nem mutatnak fel, leszámítva, hogy kis jóindulattal mindegyik a naiv festészet körébe lehetne besorolható. Végre szóhoz jutnak az eddig elnyomott, elfelejtett, meg nem értett tehetségek? Rohamozó rendőr, mint Sárkányölő Szent György, starwarsos sisakkal? Nem ízléstelen, cinikus ez egy kicsit?
A régi udvari festők, uralkodói kívánalomra megrendelt festmények legalább ízlésről tanúskodtak, sokszor maradandó nyomot hagyva kultúránkban, és idővel helyet kaptak a közgyűjteményekben, ott lógnak a múzeumok kiállítótermeinek falán. De nem a 16. századi Itáliában vagyunk, hogy legyen pénzünk és okunk megbízni a köztünk járó Michelangelókat a Sixtusi-kápolna kifestésére. Sem ilyen tehetségek nem tűnnek fel a magyar festészetben mostanában (legalábbis nem hallani róluk), se lóvénk nincs rá, hogy ilyen ízléstelenségekkel illusztráljuk az alaptörvény díszkiadását. Mi a fenéért nem látja Kerényi, hogy az általa megrendelt festmények nem a Feszty-körkép sorsában fognak osztozni, hanem a kommunista faragványok
szoborparkos végzetében?
Miért kell továbbhaladni a Honfoglalás és a Sacra Corona elkészítése által annak idején kijelölt, giccses, semmitmondó, szentimentális „művészeti vonalon”? Ezek a festmények nem fognak nemzetet egyesíteni és méltóságteljesen illusztrálni, ezek csak arra jók, hogy mindent nevetségessé tegyenek, amivel kapcsolatba hozzák őket. Amit Kerényi csinál, az nem művészetpártolás és nem a nemzeti tudat vagy jelképek erősítése, hanem szánalmas, felesleges erőlködés.
