Régi adósságot törlesztett a kormány 2010-ben, amikor nemzeti emléknappá, „a nemzeti összetartozás napjává” nyilvánította a trianoni békeszerződés aláírásának évfordulóját, június 4-ét. A jelentős szimbolikus lépést balról főleg fanyalgás fogadta. Elég a trianoni búslakodáson, lépjünk tovább, felejtsük el az egészet – ez a kép rajzolódik ki a baloldali véleményformálók elképzeléseiből, hozzátéve: az egész trianoni emléknap és a téma napirenden tartása „megosztó”. Például keresztbe tesz a szomszédokkal való jó viszonynak.
Lehet bírálni az ünneplés módját, kritizálni a „nemzeti giccset”, de azért szögezzük le: az emléknapra szükség volt, ünnepelni, vagy inkább jelen esetben tragédiáról megemlékezni pedig nem ironikusan, cinikusan vagy egykedvűen szokás. Az emelkedettség és a bombasztikus pátosz közt persze nehéz megtalálni a határt, de nem lehetetlen. A magyar jobboldal egy jelentős része sajnos hajlamos az árvalányhajas szenvelgésre, de ez még nem kérdőjelezi meg a trianoni döntés miatt érzett fájdalom jogosságát. Ráadásul a mesterségesen felkorbácsolt érzelmek emléknap-függetlenek, az már nem oszt, nem szoroz ezek tekintetében. Hogy miként viszonyulunk Trianonhoz és örökségéhez, az nem az emléknapon múlik, sokkal inkább az emléknap ünneplésének mikéntje múlik azon, hogyan viszonyulunk Trianonhoz.
A gyászt nem jó elfojtani, sokkal inkább fel kell dolgozni, és a trianoni emléknap ennek ad hivatalos keretet. Baloldalon állandóan a történelemmel való szembenézésre hívnak fel minket, hát a trianoni emléknap kiváló alkalom a szembenézésre. Ezt a szembenézést szívesen ajánljuk a baloldali véleményformálók figyelmébe is. Ugyanakkor nem hiszem, hogy a baloldaliak többségét egyáltalán nem érdekli Trianon, vagy ne tartaná tragédiának. Magától értetődő, hogy egy nemzetnek, egy országnak tragédia, ha feldarabolják (lásd Eörsi Mátyás
válaszát Bauer Tamásnak a Galamuson, vagy
Gréczy Zsoltot). (Tudom, hogy nem feltétlenül lehet teljesen egységes baloldalról beszélni, de ez igaz a jobboldalra is, viszont az egyszerűség kedvéért had ne differenciáljak. Akinek nem inge, ne vegye magára.)
Megértem, hogy a románoknak december elseje nemzeti ünnep, viszont ők fogadják el, hogy nekünk Trianon tragédia. A történelem tele van ilyen feszültségteli ellentétekkel, amelyeket nem úgy kell megoldani, hogy az egyik félnek igazat adunk, a másiknak meg kuss a neve, és el kell fogadnia az egyik álláspontját, hanem hogy igyekezünk megérteni a másik álláspontját, ha esetleg egyes sérelmeit jogosnak találjuk, azt elismerjük.
De ez nem jelenti azt, hogy ne lenne jogunk a magunk elgondolásaihoz, ne lehetnének meg az érveink Trianon ellen, amik alapján mélyen igazságtalannak tartjuk. És amelyek alapján azt az álláspontot sem osztjuk visszamenve az időbe, hogy bele kellett volna jó szívvel nyugodnunk egy „igazságosabb” döntésbe, ami szerint a magyar többségű területek nálunk maradnak. Természetesen ez még mindig jobb lett volna, mint a végső döntés (ha lehetőség lett volna rá), de ettől még Trianon ugyanúgy fájna.
Nem hiszem ugyanis, hogy a racionalizáló-kiporciózó „igazságtétel” lenne a nyerő területi-nemzetiségi ügyekben. Van történelmi emlékezet, kötődünk egyes helyekhez (mint a szerbek Koszovóhoz), és a történelmi Magyarország mégis organikus földrajzi-gazdasági-kulturális egység volt, a maga kialakult szövedékével, ezt pedig akárhogy osztják fel, nekünk így is, úgy is fájdalmas lett volna.
A fájdalom pedig nem olyan dolog, ami jogos vagy jogtalan, ez van, fel kell dolgozni, szembe kell nézni vele. Még úgy is, ha idővel képesek vagyunk megérteni azok szempontjait is, akiknek a mi fájdalmunkat okozó döntés öröm volt. És még akkor is, ha tudjuk, a magyar politika nem bűntelen Trianon ügyében (persze a nemzetiségek elnyomása a történelmi Magyarországon kissé el van ma túlozva). Az évszázados demográfiai folyamatok alapján Trianont akár szükségszerűnek is be lehetne állítani, de hát a halál is szükségszerű, mégis fájdalommal tölt el minket hozzátartozóink elvesztése, és saját elmúlásunk gondolatával sem egyszerű megbarátkozni (más kérdés, hogy mi, itt, a Konzervatóriumnál, a fatalizmust nem kedvelvén ritkán
gondoljuk azt, hogy valami „szükségszerűen” következett be).
Ráadásul azt is látjuk, hogy akárhogy is sakkozunk, és az államhatárok tologatásával megpróbáljuk viszonylag „igazságossá” tenni a térség államainak nemzetiségi viszonyait 1920-ban (vagy ma), végső soron ez lehetetlen. Egy kipróbált, soknemzetiségű állam (Magyarország, vagy épp a Monarchia) pedig még mindig jobb a maga bejáratott kapcsolataival, kialakult szövedékével, mint egy ismeretlen, most alakulgató, mohó és végtelenül magyarellenes elittel rendelkező új ország. (A magyarországi kisebbségek ráadásul nem elszakítás által kerültek a Trianon előtti Magyarországra, hanem ide születtek.)
Ha a Trianonról való megemlékezés megosztó és szítja a feszültséget, akkor december elsején is szítják a feszültséget a románok, stb. Én elhiszem, hogy a trianoni emléknap nem valószínű, hogy tetszik a szomszédoknak, de akkor az ő vonatkozó ünnepeik se kell, hogy tetszenek nekünk. De leginkább azzal nem értek egyet, hogy a magyar baloldal nem tudja elfogadni ezt a feszültséget. Mindenáron meg akar békélni, ami viszont kábé lehetetlen. Ezek a konfliktusok hozzátartoznak a történelemhez, a legjobb, ha nem háborodunk fel december elsején, de nem is megyünk oda megalázkodni közösen ünnepelni a románokkal a „megértés” jegyében. Mindenki ülje meg a saját ünnepeit, és ne hisztizzen a másik ünnepei miatt.
Sok mindenben együtt lehet működni, vannak dolgok, amiben azonban nem. Miért kellene mindenáron, racionalista-aufklérista módon kisimítani a ráncokat Trianon körül, miért kéne, hogy minden érintett egy álláspontra jusson? Amellett, hogy ez utópikus elképzelés, még fölösleges is (ráadásul a baloldal sosem arra gondol, hogy a magyar álláspontot kellene elfogadnia a szomszédoknak, hanem valamiért mindig fordítva). Ha más tekintetben a Kárpát-medence népei viszonylag jól együtt tudnak (tudnának) élni, és rendesen kezelni lehetne a kisebbségi „kérdést”, nem hiszem, hogy ne tudnánk-tudunk együtt élni a Trianonról alkotott, gyökeresen eltérő nézeteinkkel.
Rendszeresen felhozzák azt is többen a baloldalon, hogy nincs egységes nemzet. Egyáltalán, a nemzetektől irtóznak, mint konfliktusforrásoktól, akárcsak a felekezeti különbségektől. Mintha ez lenne minden baj forrása, és ha megszüntetnénk őket, békében egyesülhetne az emberiség valami közös eszme alatt. Csakhogy ha valaki kitalál egy közösnek szánt eszmét, rövid úton szembe találja magát majd azokkal, akik nem osztják azt – ezek lesznek a „megosztók”, akik nem fogadják el a közös üdvözítő eszmét annak hirdetői szerint, holott az újabb frontvonalat az nyitotta, aki előállt az újabb közös eszmével. Hogy ezzel a konfliktusellenességel hogy fér össze a pluralizmus támogatása, az megint jó kérdés. Persze a baloldal azt szeretné, hogy a pluralizmus békés legyen, konfliktusok nélkül, de hát a plularizmus konfliktusokkal jár óhatatlanul is.
Tehát egységesség: attól még, hogy számos kérdésben nem ért egyet minden magyar (miért is kéne neki?), máshol lakik, mások a tapasztalatai, érdekei, stb, miért ne lehetne a nemzet „egységes”? Vagy az egységes csak azt jelentheti, hogy minden élményünk és véleményünk egyforma? Az egységesség egyenlő lenne a homogenitással? Szerintem az összetartozás napja arra akar utalni, hogy végső soron, különbségeink ellenére magyarságunkban össze tartozunk. Miért lenne ez lehetetlen?
Ahogy Rák Király
írta annak idején:
Emlékeznek-e még az általános iskolára? Ott voltunk összezárva 25-30 másik gyerekkel, és azt mondták rá, hogy második bé. Pedig volt ott mindenféle: okos, buta, nagyszájú, szerény, leendő szakmájában kiváló orvos/kőműves, nomeg jövendő kontár ügyvéd és csapnivaló asztalos. Mégis második bé volt.
Ha tehát a jobboldal a megosztó a nemzeti kérdés napirenden tartása miatt a baloldal szerint, akkor a jobboldaliak is mondhatnák, hogy a baloldal a megosztó, amiért elmismásolja a kérdést, és nem néz vele szembe (pedig a szembenézésnek nagy balos hagyományai vannak). Ha a megosztás az, hogy merészelünk máshogy vélekedni, mint a balosok, akkor ez vica versa is igaz, és máris értelmetlen megosztásról szövegelni. Hogyha pedig Trianon nem fontos, akkor miért pattog a bal, ha meg akarunk róla emlékezni?
Amiben egyetértés lenne szükséges a szomszéd államokkal, az nem Trianon kérdése, hanem annak következménye, a határon túli magyarok ügye. Most Szlovákiát leszámítva ez az ügy jobban áll, mint korábban. A kettős állampolgárság ellen nem hiába csak Szlovákia tiltakozott, Románia, Szerbia és más országok maguk is lehetővé teszik ezt saját polgáraik számára, illetve más államok polgárainak (moldovai románok). A kettős állampolgárság intézménye teljesen európai dolog, hiába nemeurópaiznak a baloldalon. Konfliktusforrást sem igazán jelent, maximum a hisztiző Szlovákiával, de a politika nem arról szól, hogy egyoldalúan mindig meghunyászkodunk a hamis békesség kedvéért. A kettős állampolgárság kérdése pedig olyan konfliktus, amit fel kell vállalni, akármennyire is rontja a balosok közérzetét. Az is teljesen európai, hogy Magyarország felvállalja a határon túli magyarokért való kiállást. Ausztriának hivatalosan is elfogadott védelmező szerepe van a tiroliakkal kapcsolatban. Simán mondhatnám tulajdonképpen, hogy a baloldal érvei Trianon és főleg a határon túli magyarság ügyében nem európaiak.
Mit kell tenni? A nemzetközi élet számára is érthető nyelvezettel
kell eladnia a határon túli magyarokért való kiállást, az emberi jogok és regionalizmus nyelvén kell(ene) lobbizni értük, hangsúlyozva, hogy ez minden liberális kötelessége lenne. Nem pedig történelmi jogokra hivatkozó sérelmi politikával. Le kell számolni a
Trianon-legendákkal (amit ez a könyv meg is tesz, már csak el kéne terjednie). A trianoni emléknapnál pedig még fontosabb a honismereti táboroztatás, az elszakított területek konkrét megismertetése, az évente egyszeri megemlékezésnél jóval nagyobb hangsúlyt kell helyezni erre, illetve Trianon okainak, következményeinek higgadt bemutatására.
A honismereti táboroztatás arra is jó lenne, hogy leszámoljunk azzal a romantikus elképzeléssel, hogy a határon túliaknak valamiféle autentikus magyarság és régi népi hagyományok őrzőjének kellene lenniük mindenáron, ahelyett, hogy ugyanolyan emberek lennének, mint mi, körülbelül ugyanolyan problémákkal (plusz nemzetiségi lét).
Trianonról meg kell emlékezni, de nem nézhetünk állandóan hátrafele (egyébként összességében nem is tesszük), a főszerep a következmények rendezéséé kell, hogy legyen (azé is, kivéve a Trianon-emléknapot, de hát olyankor emlékezünk). Nem sérelmi politikával, hanem okosan diplomáciázva, lobbizva, viszont a konfliktusokat is felvállalva.
Kövesd a Konzervatóriumot a Facebookon is!