A történelem nagy csatáit vitték számítógépre a Károli Gáspár Református Egyetem történészei, és nem csak azért, mert érdekes látni, mi hogy történt, hanem mert így könnyebb elmélkedni a csaták egyéb lehetséges kimenetelein, azaz azon, hogy mi lett volna, ha – hallom a Kossuth Rádióban. Mi lett volna, ha Mohácshoz időben odaérnek a késő seregek… Persze az ötletet és megvalósítóit máris sokan támadják, mert ugye, ahogy már az oviban is elmondták nekünk, a mi lett volna, ha történelmietlen kérdés, mert nem tudjuk, mi lett volna, ha, és lett, ami volt. A történész feladata pedig a múlt, nem pedig lehetséges párhuzamos múltak tanulmányozása.
No igen, a mi lett volna, ha kérdésének elvetése kiválóan szolgálja azt a remélhetőleg kihalóban lévő pozitivista nézetet, hogy a történész feladata csupán a történelem leírása. Viszont ha igaz az a másik, óvoda óta ismert tétel, hogy historia est magistra vitae, a történelem az élet tanítómestere, és gyakorlati haszna (kell-e legyen a történelemnek gyakorlati haszna?) többek között abban mutatkozik meg, hogy tanulhatunk belőle saját döntéseink, életünk tekintetében, és bölcsebbek lehetünk tőle, okulhatunk mások hibájából, stb, akkor a történész feladata nem csupán a leírás, hanem az értelmezés. Persze ez közhely, csakhogy: mennyiben szolgálja a történelem értelmezését (meg a belőle való tanulást), ha nem tesszük fel a kérdést: mi lett volna, ha? Pontosabban: mi lehetett volna, ha?
Ha nem tesszük fel a mi lett volna, ha kérdését, könnyen a determinizmus hibájába eshetünk: csak az és csak úgy történhetett, ahogy történt, ez volt a történelmi szükségszerűség. Nem mondom, hogy szükségszerűen deterministák leszünk, de vészesen ebbe az irányba szűkíti le a gondolkodásunkat (ha egyáltalán lehet a történelemről érdemben gondolkodni a mi lett volna, ha kérdésének feltevése nélkül). A történelmi szükségszerűség pedig elég nyilvánvaló módon a szabad akarat tagadása, és imigyen a felelősség elhárítása. (Persze nagyon objektív és tudományos gondolat.)
Nem hiába hivatkozik rá minden kommunista (na tessék, megint a komcsik), például Jaruzelski a Magyar Nemzet júniusban vele megjelentetett interjújában, ahol azt állítja, hogy a hadiállapot bevezetése a kisebbik rossz és történelmileg szükségszerű volt ahhoz, hogy elkerüljék a még rosszabbat, a szovjetek bevonulását, így tulajdonképp ő volt a kisebbik rossz, tessék neki hálásnak lenni. Érdekes módon John O’Sullivan épp arról értekezik itthon nemrég kiadott könyvében (Az elnök, a pápa, és a miniszterelnök), hogy az oroszok azért igyekeztek meggyőzni Jaruzelskit, hogy vállalja el Lengyelország „rendbe tételét”, mert tudták (vagy úgy gondolták), hogy az adott nemzetközi szituációban, amikor annyian figyelik, mi történik Lengyelországban, egyszerűen nem vonulhatnak be oda, az ugyanis vállalhatatlan mértékű tiltakozást váltana ki, meg ugye détente van…
Persze realitások vannak, de a realitások sem határozzák meg annyira a történelmet, hogy annak csak egy lehetséges kimenetele legyen. Vegyük 56-ot. Hegedűs András egykori kommunista miniszterelnök (1955-56) a fia által vele készített riportfilmben emlékeim szerint történelmi szükségszerűségnek tartotta a szovjetek bevonulását – azaz hárította a felelősséget (a lényeg a felelősség elhárításán van, nem azon, hogy tényleg azt gondolta-e, a történelem végtelenül determinista, előre elrendelt, és imigyen csak egy lehetséges kimenetele lehet - de az egy kívánatos irányban, amiért mindent meg lehet tenni, azt hiszem, hitt). Az ötvenhatos felkelőket viszont idealista álmodozóknak vélte, akik nem vették figyelembe a „történelmi realitásokat”.
Na ja. De akkor most az 56-os felkelés mégsem volt történelmi szükségszerűség? Horribile dictu: az ötvenhatosok maguknak csinálták a bajt, ők felelősek mindenért, a szovjetek bevonulásáért is? Hiszen annyit mégiscsak elértek, hogy két hétig szabad volt az ország, és utána is egy – egyébként sok tekintetben a Rákosi-diktatúránál sunyibb – „puha” diktatúra köszöntött ránk, és azóta is '56 a magyar történelem világszerte egyik ismert eleme, amiért tisztelnek és becsülnek minket. ’48-49 is mégiscsak közrejátszott abban, hogy létrejött a dualizmus… Persze gondolom, komcsi gondolkodás szerint ez történelmileg szükségszerű polgári forradalom volt, nem pedig a „történelmi realitásokat” figyelmen kívül hagyó idealista álmodozók akciója. Persze, lehet olyan, néha, hogy nincs más választás, de általában erre az álláspontra is hosszas mérlegelések után jut az ember...
Ha létezik történelmi szükségszerűség, meg szükségszerű haladás, akkor miért van az, hogy voltak és vannak, akik ellene tudnak mondani ennek a szükségszerűségnek? Itt a rákfenéje annak a gondolatnak, hogy a „történelmi haladás ellenségei” „szükségszerűen” buktak el, azaz például lettek kivégezve a „haladás” nevében. Ez is csak a felelősség hárítása, a kivégzők így hárítják el a felelősséget, ők csak eleget tettek a haladás akaratának, tulajdonképpen a történelmi szükségszerűség akasztott, végzett ki embereket. A szükségszerűségnek ellentmondók léte ugyanis eleve cáfolja a szükségszerűséget, ezért ki kell végezni őket a szükségszerűség nevében, hogy úgy tessék, haláluk szükségszerű volt, nem pedig a szükségszerűség szószólóinak tette.
Ha jól emlékszem, John Lukacs írja A történelmi tudatban, hogy a történelmi folyamatokra és szükségszerűségre való hivatkozás középszerű politikusok és történészek mentőöve. Persze nyilván vannak tendenciák, és bizonyos mértékben meghatároz minket környezetünk, stb. De ettől még van szabad akaratunk, tudunk dönteni, letenni valami mellett a voksot, elutasítani valamit, és cselekedni valahogy. És mérlegelünk a lehetőségek közt, továbbá vannak esetlegességek, véletlenek is. Francba a személytelen „folyamatokkal” és „rendszerekkel” (meg szivattyúkkal)!
Ha arra a pszichologista álláspontra helyezkedünk, hogy döntéseinket eleve teljesen meghatározza „gyermekkorunk”, a „társadalmi környezet és hatások”, meg ilyenek, akkor nem is döntünk, akkor csak egy belénk írt program szerint teszünk valamit – akkor végzetünk van, nem sorsunk, és nincs felelősségünk. A mi lehetett volna, ha kérdése nem azt jelenti, hogy ha a történelem egy eseményét megváltoztatnánk, akkor abból végig le tudnánk vezetni egy abból szükségszerűen következő alternatív történelmet, ez ugyanis ugyancsak determinizmus lenne. De föltehetjük a kérdést, vajon hogyan történthetett volna másképp, hogyan befolyásolhatta volna mások döntéseit, ha valami másképp történik.
A mi lett volna, ha kérdése ugyanazon mérlegelés újrajátszása a múltra nézve, mint amit a vizsgált eseményben részt vevők a jövőre nézve mérlegeltek. Ha azt vizsgáljuk, milyen lehetőségek áltak egy hadvezér előtt egy csata hajnalán, valószínűleg ugyanazon elmélkedünk, amin ő maga is elmélkedett. És amikor feltesszük a kérdést: hol rontottunk el valamit, mit tehettünk volna jobban, akkor is tulajdonképp feltesszük a mi lett volna, ha kérdését is.
Igenis, a történésznek feladata feltenni a kérdést, sőt talán a legérdekesebb intellektuális kihívás számára annak mérlegelése, hogy mi lett volna, ha. Ennek mérlegelésével pedig azt is sokkal inkább meg tudja érteni, ami történt, hiszen jobban érti majd az általa vizsgált szereplők indítékait, céljait, érzelmeit, gondolatait, döntéseit, cselekedeteit. Szóval, igenis, tegyük fel a kérdést, hogy mi lett volna, ha.
