„Tarlós István főpolgármester szerint a névváltást a Magyar Tudományos Akadémia elnöke kezdeményezte, hiszen gróf Széchenyi István több jelentős műve, az Akadémia épülete és a Lánchíd is itt található, illetve itt áll a szobra is. Rogán Antal, az V. kerület fideszes polgármestere szerint a belvárosi képviselő-testület is támogatja a névváltást. A polgármester [Rogán] szerint a szimbolikus okok mellett praktikus érvek is szólnak amellett, hogy ezt a teret nevezzék el Széchenyiről, hiszen itt nem lakik senki, így magánszemélyeknek nem kell lakcímet változtatniuk.”
Hatvanhat évvel ezelőtt, 1945. április 12-én meghalt Franklin Delano Roosevelt, az Egyesült Államok 32. elnöke. Hat nappal ezelőtt, 2011. április 6-n Budapest főváros közgyűlése úgy döntött, hogy a Duna-parti Roosevelt teret ezután Széchényi István térnek hívják. A névváltást a Magyar Tudományos Akadémia elnöke kezdeményezte, azzal indokolva a javaslatot, hogy a téren áll a legnagyobb magyar szobra, és életművének legmaradandóbb alkotásai, az Akadémia és a Lánchíd.
Huhogó János írása
A régi és nagyon vagyonos holland-amerikai családból származó Roosevelt elnöksége alatt lett az Amerikai Egyesült Államok a nyugati világ első számú hatalma, s ő teremtette meg az amerikai jóléti állam alapjait. Nagy hatékonysággal alkalmazta a modern tömegtájékoztatási eszközöket. Kandalló melletti beszélgetéseit a rádió közvetítette, s elsőként szólt a hétköznapi Amerika kisemberéhez, akiknek a világgazdasági válság után, a szegénység és reménytelenség közepette állami gondoskodást és reményt nyújtott. Könnyen lehet, hogy a válság Roosevelt nélkül is megoldódott volna, hiszen beiktatásának idejére már látszottak a kilábalás első jelei. Néhány piacpárti közgazdász szerint a fokozott állami beavatkozás a gazdaságba inkább csak rontott a helyzeten, s a kilábalás elsősorban a háborús konjunktúra eredménye volt.
Roosevelt történelmet a világháborús részvétellel és győzelemmel csinált. Az amerikai közvélemény épp az első világháborús tapasztalatok miatt nem volt lelkes attól, hogy az európai belügyekbe avatkozzon, így Roosevelt egészen a Pearl Harbor elleni japán támadásig lényegében a közvélemény ellenében támogatta az angolokat, s 1941 után egyre inkább az oroszokat is. Amerikai segítség nélkül Churchill előbb-utóbb békekötésre kényszerül, s a kontinentális Európa akár évtizedekre Hitler uralma alá került volna, míg Kelet-Európában Hitler pedig Sztálinnal együttműködésben garázdálkodhat szabadon.
A második világháború az amerikaiak és az egész nyugati világ számára a jó és a rossz mitikus küzdelme volt. Háborúban csak fehér és fekete létezik, ott nincs helye a szürke különböző árnyalatainak. A totális háború közepette nem lehetett magyarázgatni, hogy bár Sztálin is a gonosz egyik megtestesülése, Hitler még gonoszabb, ezért most Sztálinnal kell szövetséget kötni Hitler ellen. Sztálin ügyében az öreg antikommunista Churchill sokkal világosabban látott, mint Roosevelt. A brit kormányfő mögött akkor már egyre kevesebb világpolitikai hatalom állt, az amerikai elnök körül pedig, főleg a State Departmentben sok rejtett kommunista és baloldali társutas nyüzsgött, akik az elnöknél az imperialista Churchillt áztatták, a demokrata Sztálint pedig fényezték. Amerika hagyományosan szemben állt a régi európai gyarmatbirodalmak világával. Hatalma már akkor sem a gyarmattartó közvetlen állami jelenlétén, hanem a gazdasági befolyáson alapult. Churchill viktoriánus birodalmi stílusa – a közös nyelv és a nagyon hasonló társadalmi háttér ellenére – Roosevelt számára is nagyon idegen volt, míg az amerikaiak és az oroszok között mindig volt egy furcsa, kölcsönös rokonszenv. Már Lenint is csak Amerika izgatta, a régi európai országokat pedig mélyen lenézte, s Roosevelt sokszor érezte magához közelebb a Churchillnél kevéssé bonyolult, s neki a saját legelbűvölőbb arcát mutató szovjet diktátort, akivel könnyen és gyorsan meg lehetett egyezni. A szovjet veszély igazi jelentőségét, csak évekkel a háború vége után, Roosevelt utóda, a liberális értelmiség által mélyen lenézett Truman értette meg. Truman nélkül sem Marshall-terv, sem berlini légihíd, sem pedig NATO nem lett volna, s a nyugat-európai kommunisták, Sztálin hűséges kiszolgálói könnyen magukhoz ragadhatták volna a hatalmat.
A legtöbb amerikai számára az államalapító Washington és az uniót megmentő Lincoln mellett Roosevelt volt a legnagyobb elnök. Kivezette az országot az addig ismert legnagyobb válságából és győztesen fejezte be a világháborút. Nekünk, magyaroknak érthetően ambivalensebb a viszonyunk Roosevelthez. Sokaknak ő volt a legfőbb áruló, aki eladta Kelet-Európát az oroszoknak. Az oroszoktól majd egy másik amerikai elnök, Reagan szabadít meg bennünket.
Roosevelt amerikai elnökként az amerikai érdekeket képviselte, s amerikai szemmel nézve voltaképpen mindegy volt, pontosan hol húzódik a szovjet érdekszféra határa, s Budapest hová tartozik. Az oroszok végül is lényegében azt kapták meg, ahová fegyveres erővel benyomultak, s ahonnan csak háborúval lehetett volna őket kiszorítani, annyit meg egész Kelet-Európa nem ért. Számukra akkor Hitler, s főleg persze a japánok feletti győzelem volt a fontos. A japánok elleni győzelemhez pedig szükség volt Sztálinra. Roosevelt e felismerésére nekünk 45 évünk ment rá. (Akkor még senki nem ismerte az atombomba erejét, s főleg pedig annak hatását a japánokra.)
Magyarország két világháborúban volt az Amerikai Egyesült Államok ellenfele, s mindkét háborúban súlyos vereséget szenvedett. Az első vereségnek a történelmi államterület lett az áldozata, a második vereség jó egymillió halálos áldozatot és a javak iszonyatos elpusztítását eredményezte, a magyarok pedig egészen 1956-ig viselték Hitler utolsó csatlósának bélyegét.
Hitler győzelme esetén akár hazánk is kerülhetett volna olyan helyzetbe, mint a lengyelek. A náci Németország veresége akkor nemcsak amerikai, brit vagy francia érdek volt, hanem német és magyar érdek is, Roosevelt személye pedig a Hitler és a nácizmus elleni összefogást jelenti. Ezért van ma is helye Budapesten Roosevelt térnek. Az pedig a történelemnek a legváratlanabb időpontokban előkerülő iróniája, hogy a hidegháború évei alatt, a budapesti amerikai követ (akkoriban nem volt nagykövet Pesten), az ablakából kinézve Sztálin katonáinak emlékművét láthatta. A világ mai rendjét is alapvetően meghatározza, ki hol állt a Hitler, Mussolini és a japánok elleni harcban, s a közös háborús erőfeszítések emléke sok ellentétet felülír. Budapest főpolgármestere a Roosevelt tér átnevezéséről egyeztetett az Egyesült Államok budapesti nagykövetével. A nagykövet fegyelmezetten tudomásul vette a közlést, de a magyarok döntését egyhamar nem fogják elfelejteni Washingtonban.
Rendes országban ritkán csereberélik utcák és terek jól megszokott elnevezését, s csak kivételesen, indokolt esetben történik változtatás. A legnagyobb magyar nevét számtalan közterület viseli Budapesten, egy újabb Széchenyi teret nem indokol semmi, hacsak az nem, hogy az új kormányhatalom ezzel is kifejezze, mit gondol az ország közelmúltjáról. A javaslat kiötlői és előterjesztői, támogatói és megszavazói úgy látszik, nem értik, hazánk 1989-90 óta már nem ellenfele, hanem szövetségese az Amerikai Egyesült Államoknak, s egy szövetséges országban pedig nagyon barátságtalan lépés egy amerikai elnök nevét több mint hatvan éven át viselő teret másról elnevezni. Ha pedig ez az elnök a második világháborúban győztes Franklin Delano Roosevelt volt, miközben az ország új alaptörvénye az Egyesült Államokkal hadban álló magyar állammal eszmei folytonosságot vállal, a döntés több mint barátságtalan. Nemcsak bűn, hiba is.
A tér új névadója, Széchenyi István egész biztosan értené a helyzetet, s nagyon csodálkozna, milyen kevés bölcsesség is szorult Pest-Buda választott elöljáróiba. Az pedig végtelen szomorúsággal töltené el, hogy az egész ostobaságot a szeretett Magyar Tudós Társaság elölülője javasolta.
Kövesd a Konzervatóriumot a Facebookon is!
