Dawkins érvelésében súlyos logikai hibákat és még intuitíve sem meggyőző premisszákat találtunk. Megcáfoltnak tekinthetjük – írja Hankovszky Tamás, a PPKE BTK Filozófia Intézetének adjunktusa a Vigilia folyóirat 2011 februári számában megjelent tanulmányában. Richard Dawkins biológus az „új ateizmus” mozgalma éllovasainak egyike (a többiek: Sam Harris, Daniel C. Dennett, Victor J. Stenger és Christopher Hitchens). A kétezres években kibontakozott, sok újat a ráragadt elnevezéssel ellentétben nem hozó ateista mozgalom elindulását követően bontakozott ki egyfajta ellenreakció gyanánt Angliában a „radikális ortodoxia”. Dawkins tulajdonképp korábban kifejtett nézeteit összefoglaló, talán legfontosabb munkája, Az isteni téveszme itthon 2007-ben, hazájában egy évvel korábban jelent meg (The God Delusion). Az angolszász világban számos válasz született már a Teremtő létét állítólag cáfoló érveire és vallásellenes kritikájára, itthon azonban ebből nem sok mutatkozott meg, még a válaszként megszületett könyvek fordításairól sem tudunk számot adni. Ezért fontos a Vigilia vonatkozó Dawkins-száma, és az annak kapcsán rendezett kerekasztal-beszélgetés.
Habár ma már evidens, hogy a vallás és a természettudomány nem áll ellentétben egymással, Patsch Ferenc jezsuita filozófus, a Sapientia Szerzetesi Hittudományi Főiskola Filozófia Tanszékének (és a Pázmány informatikai karának) tanára Görbe tükör a vallásnak című tanulmányában rámutat: a helytelen hitfelfogás következtében a szaktudomány és a vallás ma is kerülhet konfliktusba egymással egyesek fejében. Patsch leszögezi: Dawkins könyve, az Isteni téveszme nem tudományos értekezés, hanem inkább pamflet. Hozzáteszi: az Isten-kérdés nem is szaktudományos probléma, amikor ezirányú nézeteit fejti ki, egy szaktudós is filozófus-teológusi munkát végez. Dawkins művének bevallott célja, hogy ateistává tegye az olvasót, amit „tájékozatlan” olvasók körében könnyen el is érhet – írja a jezsuita, aki mindazonáltal számos érdemet is tulajdonít a brit biológusnak: többek közt „cáfolja a tudományosan meghaladott kreacionizmust és a teológiailag tarthatatlan <értelmes tervezés> elméletét. Rendíthetetlen ellensége a babonának; üldvözi a bűntudat- és félelemkeltés; a doktriner dogmatizmus és a fajelmélet minden fajtáját.” Patsch szerint „a ma fellépő ateizmusok leggyakoribb indoka egy eltorzult istenfogalom”, amely a hívők „túlságosan naiv és önigazoló, ideológiaszerű elképzelés- és kifejezésmódjára vezethetők vissza”. Mint mondja, észérvekre észérvekkel kell válaszolnunk. Ehhez hasonlóan Mezei Balázs, a PPKE BTK Filozófiai Intézetének igazgatója is felhívja a figyelmet (Dawkins a vallásról), hogy az istenhitet érő kihívásokkal foglalkozni kell, különben „elvész az intellectus fidei intenzitása”.
Dawkins elismeri a vallás egyes evolúciós előnyeit, valamint stresszoldó hatást tulajdonít neki – írja Mezei, aki megállapítja: a tudós egyébként példáit tendenciózusan választja meg (molylepke-példa). Szerinte a vallás melléktermék – ez azonban csak hipotézis, amit valószínűségi alapon fogad el, viszont tényként beszél róla. Megközelítései leegyszerűsítők: az ima például a gyermekkori animizmus és a dualisztikus felfogás retrográd maradványa nála, holott az lehet belső beszélgetés, azaz gondolkodás is, ami így már evolúciós előny, másrészt „az én-az viszony személyszerű felfogása” az ember társiasságát fejezi ki, ami megint csak olyan előny, ami nélkül az emberiség kipusztult volna. „Ha a vallás értelmetlen melléktermék, a lehető legnehezebb lesz megmagyarázni, miképpen uralhatta az emberiség felfogását fennállásának sok millió évén keresztül, egészen az utóbbi mintegy két évszázadig. (…) A vallás kiugróan sikeres – éppenséggel sikeresebb, mint a modern természettudomány, amely csupán néhány évszázada áll fenn, de máris két, önmagát gyökeresen felülbíráló fordulaton ment keresztül (kopernikuszi fordulat és a kvantumelmélettel kapcsolatos fejlemények”. Ráadásul a vallási formák „lehetővé tették a modernitás tudományos felfogásának kialakulását”. A rosszul felfogott vallásossággal szemben persze voltak, akik harcra kényszerültek, de más gondolkodók is kényszerültek másokkal szemben ilyen harcra.
Mezei rámutat: a genetika megalapozója, felfedezője Georg Mendel ágostonrendi szerzetes volt. A mémekről (továbböröklődő kulturális információegységek) megjegyzi: felfedezésük kiugró jelentőségű, ami rámutat, hogy a másik megszólítása olyan sikeres konfiguráció, amely sikeresen adódott át évezredeken át. „De hogy adódhatott át sikeresen, ha a vallási formában nincs olyan reális másik, aki segítségül siethet”? Ugyanakkor a replikátor-mém mellett léteznie kell egy másik mémtípusnak, ami a kreativitás. Az emberi találékonyság nem magyarázható csupán a továbbadással, „önálló teremtő mozzanatra van szükségünk”.
Patsch Ferenc SJ is rámutat, hogy Dawkins egyoldalúan érvel, nem vizsgálja a vallás mellett felhozható érveket. Ehelyett olyan eseteket sorol fel, amelyek „a vallás paródiáját” nyújtják, és inkább alkalmasak „érzelmi hangulatkeltésre”. Dawkins nincs tudatában szaktudománya korlátainak, retorikája túlságosan hasonlít a „marxista brossúraszólamokra”. Patsch három fő vallással kapcsolatos félreértést nevez meg tanulmányában. 1. Isten csupán egy létező a sok közül, akivel a tudomány által még meg nem magyarázott jelenségeket magyarázzák. Ezzel az a baj, hogy „a tudományos empíria elvileg sohasem bukkanhat rá arra, akit a vallás Istennek nevez”. 2. Az emberi méltóság védelme, mivel Isten például a szenvedés ideológia védelmére szolgál; ezzal az a baj, hogy nem az Evangélium Istenére vonatkozik, és ilyeténképpen ugyanaz vele a baj, mint Feuerbach, Marx, Nietzsche és Freud istenképével, nem a „szerető, feltétel nélkül igenlő Atya” jelenik meg benne. Végül 3. Dawkins racionalista módon félreérti a transzcendencia és az immanencia viszonyát. Isten nem ellensége az autonóm észnek, nem csökkenti a világ jelentőségét, nem vetélytársa a világnak, nem kívüle vagy felette van, és nem közvetlen okként irányítja az evolúció folyamatát.
A négy tanulmányból a leginkább a második kettő koncentrál Dawkins istenellenes érveire. Hankovszky Tamás és Bernáth László a biológus érvrendszerét rekonstruálja és vizsgálja meg a logika szempontjából. A gondolatmenet a következő: az élőlények valószínűtlenek; a valószínűtlen dolgok magyarázatra szorulnak; a valószínűtlen dolgok egy tervezővel magyarázhatók; a tervező bonyolultabb az általa tervezett dolognál; a valószínűtlen dolgok tervezőjének még náluk is valószínűtlenebbnek kell lennie; tehát az élőlények feltételezett tervezője (Isten) valószínűtlen. Ráadásul felvetődik a ki tervezte Istent? kérdése, ami végtelen regresszushoz vezet. Jegyezzük meg, a kreacionizmus amerikai neoprotestáns műfaj, a keresztény teológia nagyobbik része nem lát ellentétet az evolúció és a teremtés közt, hiszen más kérdésre ad magyarázatot a két válasz (honnan a világ és hogyan a világ). Emellett Dawkins a monoteista vallásokra koncentrál, a többiről nem igazán emlékezik meg. Hankovszky (Dawkins cáfolhatatlan cáfolata) felhívja a figyelmet arra, hogy a klasszikus teológia szerint Isten szükségszerű létező, azaz nem kell magyarázatot adni a létére. De ha nem tervezték, akkor honnan van? Végső soron a véletlent és a tervezőként felfogott Istent is el kell vetni a világ komplexitásának magyarázataként. De magyarázatnak lennie kell, amire Dawkins a természetes szelekciót javasolja. Az evolúcióhoz hasonló magyarázatok szerinte más területeken is érvényesek lehetnek, azaz a lét valószínűsége meglehetősen nagy. Nagy vonalakban ez a Dawkins-féle „cáfolhatatlan cáfolat”: Isten valószínűtlen, és nincs okunk rá, hogy ennek ellenére higgyünk benne.
Azonban ebből még semmi sem következik. Amint Hankovszky írja: a valószínűtlenség még nem cáfolat, nem következik belőle a „kitérés”: olyan ez, „mint amikor úgy gondoljuk, hogy az alapos gyanú ellenére is megilleti az ártatlanság vélelme”. „Aki megértette, mi az, hogy személy, nem fogja azt mondani, hogy az ártatlanság vélelme irracionális attitűd volna”. Ha a tét sokkal nagyobb, Isten léte, azaz végtelen nagy, akkor racionális dolog hinni benne a legkisebb valószínűség alapján is. De Hankovszky állítása szerint Dawkins valószínűtlenségi konklúziója sem megalapozott. Ha bízunk is abban, hogy a tudomány fokozatosan egyre több dologra magyarázatot talál, mégsem tehetünk úgy, mintha már megtette volna. „Ameddig nincs plauzubilis válasz például az univerzum komplexitására is, az Istenre vonatkozó elméletek legalábbis nem feleslegesek”. Dawkins pedig elkövet egy logikai hibát is, a petitio principiit. „Dawkins szeretné levezetni, hogy az intelligens tervezés elmélete regresszusos. Csakhogy erre abból következtet, amit már eleve feltett, hogy az elmélet alapfogalma végtelen regresszust tartalmaz. Azon kívül egy kreacionista módosíthatná Dawkins egyik premisszáját, ilyetén módon: a valószínűtlen földi dolgok egy tervezővel magyarázhatók. Dawkins ugyanis nem képes különbséget tenni a földi és az esetlegesen másmilyen entitások és a rájuk vonatkozó magyarázatok közt.
Az is gyanút kell ébresszen bennünk, hogy a klasszikus teológia „határozottan állítja Istenről, hogy egyszerű”. Dawkins szerint Isten összetett, ami mögött az a feltételezés áll, hogy „a megtervezett dolog minden elkülönült mozzanatának megkülönböztethetőnek kell lennie a tervek és így a tervező szintjén is”. Ez a feltételezés azonban „az ismert törvényeket önkényesen vetíti ki az egész ismert és ismeretlen valóságra. A <csel> hátterében meghúzódó érvelés így eleve feltételezi azt, amit maga a <csel> bizonyítani szeretne, sőt még annál is többet. Nemcsak azt, hogy Isten valószínűtlen, hanem egyenesen azt, hogy nincs. Ha ugyanis eleve feltételezzük, hogy nincs semmi, aminek tevékenysége alapvetően különbözhetne az emberétől, akkor nyilvánvalóan nem létezhet Isten sem. Ám a kérdés, amelyet az érveléssel el kellene dönteni, éppen az, hogy létezik-e az embert és az ő lehetőségeit meghaladó hatalom.” Emellett Dawkins az evolúció törvényszerűségeit is önkényesen terjeszti ki minden lehetséges valóságra. Indokolatlanul feltételezi, hogy csak egyféle tervezni képes intelligencia lehetséges.
Bernáth László is ezt az érvrendszert vizsgálja. Tanulmánya (Válasz Dawkins kérdésére) elején leszögezi: nem világos, hogy Dawkins a valószínűség objektív vagy szubjektív fogalmát használja. Az első esetben metafizikai felvetésről van szó, a másodikban ismeretelméleti ellenvetésről. Feltehetően a biológus az objektív valószínűségként érti mondandóját, így Bernáth először ez alapján, majd a szubjektív valószínűség szerint elemzi állításait. Bernáth az előző bekezdésben leírtak fonalát felvéve rámutat: „a hagyományos teista elképzelés szerint Istennek nem kellett terveznie a világot, mert ő már mindig is intuitív, közvetlen és teljességgel bizonyos tudással rendelkezett arról, hogy milyen az a világ, ami a legjobb célt – bármi legyen is a célja a teremtésnek – a legjobban szolgálja”. Persze erre Dawkins mondhatná, hogy ez is bonyolultságot feltételez. Arra azonban nem ad magyarázatot, milyen bonyolultságra gondol egy olyan entitás esetében, akinek nincs teste. Ha viszont eleve feltétezi, hogy olyan létező nincs, aminek nincs teste, akkor felesleges érvelnie, hiszen ezt eleve eldöntötte. „Felvethető, hogy magában a gondolatban rejlik a bonyolultság, nem pedig a hozzá kapcsolódó testi valóságban.”
Ha pedig feltesszük azt a kérdést, hogy „miért van valami, mintsem inkább semmi, akkor már szükségszerűen meg fog jelenni a kérdésre adott válaszban az egyszerűség követelménye”. Dawkins szerint „a létkérdésre a legalkalmasabb válasz a legegyszerűbb világállapot lesz, mivel azt, amelyik a legvalószínűbb, nem lehet és ezért nem is kell majd valami még valószínűbbel magyarázni”. Ez a világállapot a szingularitást tartalmazza, vagy valami még egyszerűbb testi valóságot. Mindezzel egy probléma van: hogy elgondolható egy még egyszerűbb világállapot, amikor semmi sem létezik. „Ha egy két elemből álló világállapotnál egyszerűbb egy egy elemből álló világállapot, akkor egy nulla elemből álló világállapotnak a lehető legegyszerűbbnek és egyben a legvalószínűbbnek kell lennie.” A „semmiből viszont nem lesz semmi, tehát ha az első világállapot semmit sem tartalmazott, akkor most sem szabadna semminek sem léteznie.” Így minden létező létezése, a szingularitásáé is, ugyanolyan meglepő.
Ha nem akarunk oda kilyukadni, hogy kimondjuk: semmi sem létezik, akkor nem azt kell feltennünk, hogy „létezik egy legvalószínűbb létező, illetve világállapot, hanem azt, hogy létezik egy szükségszerű létező”. A legvalószínűbb létező fogalma két okból is hibás. Egyrészt sokszor nem a legvalószínűbb forgatókönyv valósul meg az életben, másrészt valaminek a valószínűsége „a megelőző valóság leírásával adható meg. Ezt pedig nem tehetjük meg az első létező valószínűségének megállapításakor”, tehát értelmetlen az első létező valószínűségéről beszélni. Azaz „amennyiben létezik a valóságban is abszolút szükségszerű létező, akkor és csak akkor van kielégítő és helyes válasz a létkérdésre, mivel csak ekkor mondható ki, hogy azért van legalább egy létező és így lét, mert ez nem is lehetséges másképpen”. Az ontológiai értelemben vett egyszerűség viszont nem zárja ki, hogy a szükségszerű létező sok tulajdonsággal rendelkezzen, tehát a logikai összetettséget. A szükségszerű lét fogalma nem egyeztethető össze a keletkezéssel és a pusztulással. Ezért a szingularitás vagy bármilyen testi létforma nem kielégítő válasz az abszolút szükségszerű létre.
A szubjektív valószínűség kapcsán: Dawkins szerint a természettudomány állításait elvben bárki ellenőrizheti. Ez azonban csak pusztán elvi lehetőség, nem gyakorlati. „Ha eleget tennék Dawkins követelésének, hogy minden állítást vessek el, amit nem vizsgáltam meg kellőképpen kritikailag, nos, akkor a természettudományos elméletet is el kéne vetnem, többek közt az evolúció elméletét is”. A természettudományos tapasztalat a legtöbb ember számára nem áll rendelkezésre, tekintélyi alapon fogadja el a természettudósok állításait, mert ők területük szakértői. „Ha a valószínűségeket mindenki saját, közvetlen tapasztalatai alapján latolgatná, a természettudományos igazságok egy jelentős hányada is roppant valószínűtlen véleményként mutatkozna meg.” Például ha pusztán a természettudomány adatait vennénk figyelembe, saját elménk létezésében is kételkednünk kellene. „Ésszerűen egyetlen egyén sem tarthatja a természettudományt minden ismeret abszolút mércéjének”.
„Az evolúció elméletével kapcsolatban kezdetben mindenki kritikátlanságra van kárhoztatva – hiszen nincsenek olyan tapasztalatai, melyek alapján joggal kritizálhatna. Ésszerűnek látszik hinni azoknak, akik kezdetben ugyanolyan helyzetben voltak, mint mi, de tanulmányaiknak köszönhetően most már abban a helyzetben vannak, hogy közvetlenebb tapasztalataik vannak az evolúcióval összefüggésben az átlagembernél. A vallás azt állítja, hogy ezen a területen sem más a helyzet: a szentek, a nagy misztikusok, bizonyos történelmi események tanúi sok olyat tapasztaltak Istennel kapcsolatban, amely tapasztalatok kezdetben nem mindenki számára adottak. Előbb bíznunk, hinnünk kell az adott hagyományban, vallásos gyakorlatokban és Istenben, s csak utána lehetséges, hogy magunk is kevésbé közvetett tapasztalatokra tegyünk szert.”
Dawkins mindemellett azt sem érti, hogy a vallás „a legtöbb ember számára nem abból áll, hogy a szent könyvet szó szerinti értelemben véve, gondolkodás nélkül reagál az őt érő tapasztalatokra és kérdésekre. Ennél a vallásos gyakorlat és – ebből következően – a vallásos gondolkodás is jóval komplexebb” – írja Bernáth László.
Mindezek után egyetérthetünk Hankovszky Tamással, aki egyébként a kerekasztal-beszélgetésen elmondta, hogy Dawkins könyve ugyan szórakoztató, de hemzseg a logikai hibáktól: „Egy érvelés megbízhatósága két tényezőn múlik. Egyrészt a benne foglalt következtetések helyességén, másrészt azoknak a premisszáknak az igazságán, amelyekre a konklúziója támaszkodik. Dawkins ateista érvelésében ezzel szemben súlyos logikai hibákat és még intuitíve sem meggyőző premisszákat találtunk. Megcáfoltnak tekinthetjük.”
A Magyar Kurír tudósítása a kerekasztal-beszélgetésről: Dawkins istenellenes könyve „szórakoztató logikai ámokfutás”
Vigilia, 2011/2. (február), 76. évf. 2. szám
Mezei Balázs: Dawkins a vallásról
Kövesd a Konzervatóriumot a Facebookon is!
