Mezei Balázs vallásfilozófus, az ELTE BTK oktatója, a PPKE BTK Filozófiai Intézetének igazgatója, az MTA doktora arról, hogy létezik-e „Heller-network", a továbbélő kádári struktúrákról, mammutpályázatokról, a Filozófiai Kutatóintézet körüli botrányról, a politikai szimpátiákat keresztbe metsző analitikus-nem analitikus törésvonalról, Molnár Tamásról és arról, hogy az angolszász világban szitokszavakkal szokták jellemezni Lukács György életművét. Mezei Balázs szerint Hellerék után a filozófia egyes köreiben nem lesznek tekintélyek, és pluralizálódik a hazai filozófiai gondolkodás, több kisebb kör jut majd szóhoz. A vallásfilozófus megjegyezte: idővel megtanulta, hogy komolyan kell venni az emberi különbségeket. Interjú.
Hogyan érinti a „filozófus-botrány”?
Elválasztanám a következő aspektusokat: a jogi oldal áttekintése szakértőkre tartozik. A szakmai oldalról már nekem is határozott véleményem van. Emberileg pedig ismét másképp néz ki az ügy. Az egész filozófus-ügy emberileg kellemetlen, mert Magyarországon élni olyan, mint tömött buszon utazni. A pályázatok olyanokat érintenek, akik körülöttünk szoronganak, de valahogy mi mégis kimaradtunk abból, amit nekik kiosztottak. A szóban forgó nevek közül jó néhány az én korosztályomba tartozik, többüket fiatal korom óta ismerem. Azóta elágaztak az útjaink, s mint egy tömött buszon, egymásnak háttal rázkódunk itt, évtizedek óta elhanyagolt útjainkon. Ami a szakmát illeti: Radnóti Sándor vagy Steiger Kornél hatalmas tudását, szellemességét, körültekintő írásait ki ne méltányolhatná? A tájékozottak közül ki ne tartaná fontosnak, hogy új Platón-fordítások készüljenek? S ki ne vélné jónak a totalitarizmus traumájának feldolgozását? De azt már a Magyar Nemzetben is megírtam, és a Heti Válasz velem készített interjújában is elmondtam, hogy élesen különválasztanám a vitatott pályázatok szerkezetét, amit hibásnak tartok, illetve az elkészült munkákat. A köztes kérdés persze az, hogy a rossz szerkezet és az elkészült jó munka között milyen húzások rejlettek.
Heller Ágnes szerint nem a pályázó feladata eldönteni, hogy a pályázata megfelel-e a kiírásnak.
Ebben azért van némi naivitás. A pályázatokat az akkori kultuszminiszter felügyelte, akivel ő és társai szoros kapcsolatban voltak. A pályázati rendszer felvet problémákat, nem biztos, hogy az elkészült munkák megfelelnek a pályázati kiírásnak. Ha vannak kérdéses eredmények, azok vizsgálata nekem nem feladatom. Csak annyit jeleznék: fordított és szerkesztett köteteimmel együtt most, húsz éves szakmai tevékenység után 24 munka áll a hátam mögött, ebből tíz egyszerzős kötet. Mindezek elkészítéséért nem kaptam pályázati forrást, főleg nem a kérdéses, jelentős mértékben. Volt részem támogatásban, amilyen pl. a Széchenyi ösztöndíj. Ott nagyon világosan meg volt határozva, hogy a cél a habilitáció, a professzori fokozat megszerzése. De sajnos én és még száz más kollégám nem élhettük meg azt az élményt, hogy néhány tanulmányunk megírásáért – ami amúgy is feladatunk – sokmillió forintot kaphattunk volna.
Nem az irigység beszél önből?
Persze. Ki ne szeretne ma Magyarországon olyan juttatásban részesülni, mint nyugati professzorkollégája, akinek tudásával a sajátunk teljes mértékben versenyképes? Az én irigységem azonban közösségi: nem magamért, hanem általában a szakmai közösség miatt érzek így. Nem is kell Németországig menni: Görögországban az egyetemi professzori fizetés kb. havi kétmillió forint. Nagyon is érthető, ha a hazai tudósok nem értik: miközben mindenért nyugati árat fizetünk, munkánk kedvezően értékelhető, mégis egy tizedét kapjuk ottani kollégáink jövedelmének. Nem azért vagyunk mi „Bazillusland”, ahogyan Peter Frey, ez a láthatóan potencia- és személyiségzavaros zsurnalista mondta, mert szótlanul eltűrjük ezt az arcátlanságot? A pályázati források elosztása mögött ez a jelentős aránytalanság is meghúzódik, ami persze az egész magyar világot jellemi: húsz évvel a rendszerváltás után kevesebb eszközünk van, mint annak előtte.
Heller Ágnesnek a Magyar Nemzet idézte egy kijelentését, miszerint nem lehet tudományos egzakt módon vizsgálni a filozófiát. Akkor miért ücsörög tudományos intézetekben?
Ez a vélekedés olyan törésvonal, amely a pályázatok körüli botrány mögött álló politikai meggyőződést is felülírja. Ilyen törésvonal ugyanis azok közt is van, akik most egyöntetűen védik a mundér becsületét: ez pedig az analitikus-nem analitikus felfogás közti különbség. Az általam nagyra becsült Radnóti Sándor szerint is biztosítani kell a gondolkodás sokszínűségét, és a filozófiát nem lehet metrizálni. Mások, ugyanabból a körből, úgy vélekednek, hogy igenis metrizálni kell. Szerintem bizonyos részét lehet metrizálni, de ezt óvatosan kell kezelni, kicsit úgy, mint a művészeteket. A filozófia lényegét tekintve közelebb áll a művészethez, mint a szaktudományhoz. És amikor ezt mondom, ez ügyben történetesen azokkal szemben fogalmazok meg eltérő véleményt, akik a szcientometrikus felfogás elkötelezett hívei. Ezt az MTA-ban is tudomásul kellene venni: a filozófia nem szaktudomány, noha tudományosan releváns. Persze fontos feladat e relevancia széles körű kifejtése.
Ha meg is változna a pályázati rendszer, a szubjektív elem kiküszöbölhetetlen, valamilyen szinten a szimpátiák is belejátszanak a döntésbe így is, úgy is, nem?
Szerintem nem lett volna szabad mamutpályázatokat csinálni. Volt egy-két kisebb, húszmilliós pályázat is. Ha az uniós előírások nagy összegű kiírásokat támogattak is, meg lehetett volna oldani, hogy az egyes témákon belül sok pályázat érkezzék be kisebb feladatokra. Például a totalitarizmus-pályázaton belül fel lehetett volna dolgozni a kommunizmus filozófia-felfogásának jellemzőit. A mamutpályázatok feudális rendszert hoznak létre, hűség alapján vonnak be egyeseket és hagynak ki másokat. Itt elsősorban nem politikai szimpátiáról, hanem korábban kialakult kapcsolatokról beszélek. Leszögezem: tisztelem e személyeket, például Vajda Mihályt, mivel ő volt az egyetlen, aki annakidején külön tanulmányban nézett szembe azzal, hogy miért nem akar többé marxista lenni. Mindez mégsem mehet a sokféleség kárára. A filozófia sokféle; a nagy pályázatok centralizált szerkezete elveszi ezt a jellemzőt. Hogy konkrét példát is mondjak: van egy sorozatom, amelyet 2002 óta készítek, a Vallásbölcselet kiskönyvtára. Ennek egyes köteteiről azok is elismerőleg szóltak, akik a vitatott pályázatok résztvevői. A kiadás azonban lassan megy, kevés rá a pénz. Kérdezem: miért nem jött oda valaki a nagy pályázók közül és miért nem mondta: kaphattok mondjuk egymillió forintot arra, hogy a sorozatot gyorsabban lehessen folytatni. A sorozat egyébként esztétikusan és tartalmilag is elsőrangú. Ám ők saját céljaikat fontosabbnak tartották, mint az objektivitást.
A Mandiner által ismertté tett Galamus-csoport egyik szerzője, Mihancsik Zsófia azt írta, szerinte Heller Ágnes akkor is megérdemel akár ötszázmilliót bármilyen jogcímen, hogy kacsalábon forgó palotát vegyen magának, ha többé egy sort sem ír le. Erre Körmendy Zsuzsanna azt írta a Magyar Nemzet egyik vezércikkében, hogy az ő egyik kedvence Szilágyi István, a Kő hull apadó kútba szerzője, de mégsem gondolja, hogy csak úgy megérdemelne százmilliókat.
Mihancsik Zsófiából talán a recenzens lelkesedése beszél. A szakmabeli körültekintőbb, jobban ismeri a terepviszonyokat. Egyetértek Körmendy Zsuzsannával, és az ízlésem is közel áll az övéhez. Szilágyi István tényleg nagyszerű író, aki nem volt hajlandó beállni ezekbe a futtatott irányzatokba, és szegény maradt, ami még inkább felértékeli az ő karakterét. Írói minősége nem kérdéses. Mint ahogyan azon gondolkodók minősége sem kérdéses, akiket a recenzensek nem ünnepelnek felszínes lelkesedéssel, de mégis fontos műveket hoznak létre.
Heller Ágnes azt nyilatkozta a Magyar Narancsnak, hogy nincs networkje, csak szellemi tekintélyek vannak. Tényleg nincs Heller-network?
Ebből a szempontból nincs. Itt újra az említett, a politikain keresztbefutó analitikus-nem analitikus törésvonalra utalnék, és tudom, hogy mások által feltételezett „networkön” belül is milyen megvetéssel nyilatkoznak többen arról, amit Hellerék csináltak. Amikor egyszer meghívtam Vajdát Piliscsabára előadni, hatalmas ellenszél támadt azok körében, akik a metrizálható filozófia oldalán állnak. A politikai törésvonal magasabb szinten van, a szakmai viszont nagyon éles és megosztó. Tehát imigyen nincs Heller-network, ám a politikai kultúra szintjén mégis összezárnak. Ez ugyanaz a jelenség, amit a filmes vagy a színházi szakmában láthatunk, és az egész magyar kultúrára jellemző, mert nem sikerült alternatív struktúrákat létrehoznunk. Az íróknál ez valamelyest sikerült, úgy, hogy kettévált az Írószövetség, és létrejött a Szépírók Társasága. Azt tehát el lehetett volna érni, hogy nyitottabb legyen a filozófusszakma, de akkor meg az írókéhoz hasonló megosztottság jött volna létre. Nem biztos, hogy ez annyira jó lett volna. Annak, hogy ez nem jött létre, az oka az, hogy a rendszerváltás előtt a filozófia teljes ideológiai ellenőrzés alatt állt és nem éltek benne olyan csírák, mint az íróknál, ahol ott voltak a például a népiek és a konzervatívok is. A filozófia a színházhoz és a filmhez hasonlóan szigorúan ellenőrzött terület volt – előbbi ideológiai, utóbbi kettő propagandisztikus okokból. Tehát a jelenlegi monolit struktúra a Kádár-éra öröksége. Az MTA Filozófia Intézetének vezetése körüli vita is a kommunizmus alatt kialakult polaritások visszfénye. Ezen nincs mit csodálkozni. Tetszik, nem tetszik, az a korszak oly erősen meghatározta az egyéni és közösségi világot, hogy annak szerkezetei ma is látszanak.
Olyan értelemben sincs Heller-network, hogy ők csak a hozzájuk gondolkodásban közel állók egyetemi előmenetelét segítenék elő, a többiekét pedig akadályoznák?
Dehogynem, ez teljes mértékben működik. Mégis voltak és vannak méltányos felfogásúak. Például én nem tartoztam ehhez a körhöz, de mégis azt kell mondjam, hogy előmenetelemet, egyetemi tanárságomat nem lehetetlenítették el, volt főnököm elfogulatlanul támogatta. A Lukács-körnek ezért inkább általános szintű, de nem kizárólagos a befolyása.
Az emberi tényezőt nyilván nem lehet kiküszöbölni, mindig lesznek beprotezsáltak, és nyilván elősegíti egy professzor valakinek a szakmai előmenetelét, akit tehetségesnek tart. Hol a megoldás?
Pluralizálni kellene, segíteni a sokféleséget. Ez a filozófia hagyományos feladata is egyben: a dogmák megtörése, a sokféleség elősegítése, új objektivitás teremtése. Az objektivitás jelen esetben azt jelentené, ha több lehetősége lenne a pályakezdőknek, nem csupán egy kör monopóliuma lenne a hazai filozófia. Végül is liberális elv, hogy a más szép és támogatni kell, nem? Az objektivitáshoz hozzátartozik a szempontok sokfélesége. Amikor pedig monopolisztikus helyzet jön létre, a sokféleséget kell támogatni, elősegíteni. Egyébként ez működik a gazdaságban is, az Egyesült Államokban például trösztellenes törvénynek hívják. Ez nagyon fontos lenne, persze csak amíg nem vezet káoszhoz. Itthon mindenképp többféle hangra lenne szükség, ezt pedig minden lehetséges módon támogatni kellene.
Milyen eszközökkel lehetne a sokféleséget támogatni?
Szakmaiakkal, pályázatiakkal, kiadási tervezetekkel, publikálással – s azzal, amit most ön tesz, különböző felfogások megszólaltatásával. Mindazonáltal nem nézem jó szemmel a napilapokban megjelenő, sokszor személyeskedő cikkeket. Persze szerintem hecckampánynak és támadásnak azért nem nevezhetjük a Magyar Nemzet cikksorozatát, mert az túlzás lenne, a megjelentek ugyanis tények, csak ezeket a tényeket viszont támadó éllel tárják föl, ez pedig még jobboldali körökben sem tetszik sokaknak, például számos jobboldali szimpatizáns aláírt egy tiltakozó nyilatkozatot a napokban is. Ők kérik a tények feltárását, de ugyanakkor a kampány leállítását is. Véleményem az, hogy a tényfeltárás még nem kampány. De a személyekre irányuló támadást nem lehet megengedni.
Igen ám, csak kérdés, hol a határ a tényfeltárás és a kampány közt. Az érintettek például nyilván magát a tényfeltárást is hecckampánynak tartják, már csak az időzítés miatt is. Valahogy csak szavakba kell önteni a tálalandó információt, azaz meg kell írni a cikket.
Egyetértek. És elítélem azt, hogy a Magyar Nemzet cikksorozatát például a Liberation francia napilag antiszemita hadjáratnak minősíti, ez ugyanis rágalmazás. Ebben az ügyben pedig azért sincs helye az antiszemitizmus emlegetésének, mert a Heller-körrel szemben állók közt is sokaknak van zsidó háttere, ami köreinkben nem szokatlan.
Tulajdonképp a kádári struktúráknak és ennek a körnek köszönhető, hogy nem engedték megrendezni a Molnár Tamás-életmű-konferenciát az MTA-n.
Így van. Amit Molnár Tamás képvisel, az legközelebb a francia konzervatív jobboldalhoz áll. Az akadémián akkor lehet konferenciát szervezni, ha valamelyik osztály ezt megszavazza. Mivel Molnár Tamás életműve a filozófiához tartozik, ezért a filozófiai bizottságnak kellett szavaznia. Leszavazták, biztosan a „tudományos objektivitás” nevében.
A Lukács-iskola a saját tagjai nemzetközi elismertségét szokta hangsúlyozni. Mennyire ismertek ők külföldön?
Baloldali körökben eléggé ismertek. Sokat utazom angolszász vidékekre, és ott jól képzett filozófusok igen erős szitokszavakkal szokták illetni Lukács György életművét.
És Molnár Tamás mennyire ismert?
Ő inkább eszmetörténész. Erősen jelen volt a katolikus és a konzervatív sajtóban, mindenütt ismerték a nevét, a hetvenes évek közepén pedig elstartolt a világhír felé, és valóban komoly érdeklődést váltott ki. De miután jobboldali gondolkodóról volt szó, Franciaországban is hamar levették a címlapról. A konferencia kapcsán azt gondolom, hogy elfogadhatatlan, ha megfosztjuk magunkat a lehetőségtől, hogy értékeljünk egy életművet. De hát jelenleg a nyugati kultúra ilyen jellegű elfogultságban él, ezzel meg kell küzdeni.
Apropó, nyugati elfogultság. Ugyan a Konzervatórium nincs elragadtatva a médiatörvénytől, de az ellene folyó nyugati médiakampányt kissé túlzónak tartjuk. Több hazai filozófus viszont mintha kifejezetten örülne neki.
Világosan kell látnunk, hogy e kampány folytatói, legyenek politikusok, mint Cohn-Bendit, vagy újságírók, mint az állítólag konzervatív német napilapok és televíziók főnökei, intellektuálisan és morálisan mélyen azok alatt állnak, akik idehaza üdvrivalgással köszöntik egy-egy megnyilvánulásukat. Legyen szabad személyeskednem: példának okáért Geréby György kollégám felkészültsége, tájékozottsága, emberi és morális jellemzői egyszerűen más kategóriába tartoznak, mint mondjuk egy Cohn-Bendité, aki az Európai Parlament Torgyánja, egy főfoglalkozású csepűrágó. Ezekkel egyetérteni még a tőlünk eltérően gondolkodóknak sem szabad – ez intelligenciateszt. E meghatározó hangok és intellektuális háttérországuk – vegyük már észre! – elmarad a számunkra természetes tudástól és moralitástól. Mi, legyünk konzervatívok vagy liberálisok, sokkal közelebb állunk egymáshoz, mint amazok hozzánk. Kérem kollégáimat: vegyük észre, hogy itt egy intellektuális-morális színvonalnak a megvédése, fenntartása forog kockán.
Hogy áll a Molnár Tamás életművét rendszerező archívum felállítása?
Folyamatban van, kicsit lassan működik a magyar adminisztráció, hihetetlen kanyarokat kellett megtenni az előző hónapokban. Ezen a héten megszületik az a jogi levél, ami alapján haza lehet szállítani a hagyatékot. Azt gondoltam, ezt sokkal hamarabb meg lehet oldani, de nem.
A MTA Filozófiai Kutatóintézetben történtekről mit gondol? Az új vezetés érvei, miszerint a munkatársak nem jártak be dolgozni és nem végeztek értékelhető munkát, megalapozottnak tűnnek.
Mióta az intézet elköltözött a Belvárosból, a könyvtára sem a székhelyén van, egy ügyintéző irodába meg felesleges lett volna hivatali időt tölteni a munkatársaknak. Abban a betonépületben még dolgozni sem lehet, a munkatársaknak pedig könyvtárra van szüksége. Ezen ügyben is látni a továbbélő struktúrákat. Az intézetet akkor fejlesztették föl, amikor titokban már a rendszerváltásra készülődött az MSZMP, a nyolcvanas években. Akkor kialakítottak egy olyan kutatócsoportot is, amelyik vallással és teológiával foglalkozott, egyértelműen azért, hogy később ők adják a szakértőket a területre. Ez az enciklopédikus gondolkodás mindig jellemző volt a pártra.
Ma mi a helyzet?
Amennyire látom, az új elnök, Boros János erős akaratú, önálló koncepcióval rendelkező ember, aki meg is akarja valósítani az elképzeléseit. Valóban rendet akar csinálni, pörgést akar, fiatalokat akar, élő nemzetközi kapcsolatokat akar. Ez utóbbit ő tökélyre fejlesztette, az a specialitása, hogy egy-egy, nyugaton nagyobb visszhangot kiváltó kötet kapcsán konferenciát rendez itthon, amire meghívja a szerzőt is. Ez jó műfaj – nemzetközi szemináriumot tartani aktuális művekről és szerzőikről –, ami persze nem pótolja az önálló filozófiai és tudományos munkát. Ám Boros a korábbiakhoz képest objektívebb felfogást képvisel. Amikor kiderült, hogy mindebbe nem szeretné bevonni a régi embereket, kirobbant az ellenségeskedés, amit viszont ő nem kezelt elég jól, fölöslegesen váltott ki indulatokat. Itt megjegyzendő, hogy azok között, akiket eltávolított az intézetből, jó szakemberek vannak, akiknek a megélhetése is veszélybe került. Ezt a tényezőt komolyan kell venni: a mai Magyarországon látjuk, miféle sorsromlások állhatnak be úgy, hogy nincs, aki segítsen. Ezért itt is körültekintően kellett volna eljárni.
Hogyan tovább?
A pályázatok kapcsán megtámadottakkal sokan szolidárisak. Úgy érezzük, nem szép pellengérre állítani egy nyolcvan éves asszonyt és egy hetven éves férfit, akik mögött sok munka, gazdag élet áll és emberileg is becsülendő, amit pl. Vajda Mihály tett. A támadások kiszámított következménye azonban az lehet, hogy ez a kör elveszíti a befolyását. Paradigmaváltás előtt állunk. Elég tudatosnak látszik ez a törekvés: Gyurcsány Ferenc ma már hasztalan ágál, az ő tekintélye és tömegbefolyása oda. A mostani kampány eredményeképpen az intellektuális körben is tekintélyvesztés lép fel, akárcsak a politikai élet baloldalán. Nincs olyan középgeneráció, melynek valamely tagja a helyükre tudna állni. Ez egyébként az ő vétkük is, hiszen nem engedtek erős egyéniségeket a maguk közelébe, inkább famulusokra támaszkodtak. Így nem emelkedhetett ki egy-két önálló arcélű folytató. Ezért várható, hogy a baloldali tekintélyek szétfoszlása következtében meg fognak erősödni más, kisebb csoportok, például az is, amelybe engem szoktak sorolni, a jobboldali, konzervatív filozófusok köre. Közülük a legismertebb a nagyszerű politikafilozófusi munkát megalkotó Lánczi András, de ide tartozik a mélyen látó, jellemesen gondolkodó eszmetörténész, Molnár Attila Károly is. Végre eljöhet az ideje annak, hogy sokan belássák: gondolkodni sokféleképpen lehet és szabad, nemcsak az előre rögzített, dogmatikus módon. Fiatalabb koromban „konzervatív liberálisnak” tartottak, mert nagyon sokat adtam a párbeszédre, a nyitottságra, de azóta megtanultam, hogy komolyan kell venni az emberi különbségeket. Különbségeinket vállalnunk kell: azért vannak, hogy mindenki lehetőséget kapjon a személyi, gondolkodásbeli sajátossága kialakítására. Ez végül is az emberi élet célja: a konkrét nemiség (genus) létrehozása, a magasabb személyiségé. A párbeszéd fontos, a magasabb személyiség még fontosabb. Tíz éven belül szerintem megerősödnek a kisebb csoportok, ami egészségesebb, plurálisabb helyzetet fog eredményezni a magyar nyelvű gondolkodásban.
Mezei Balázs blogja a Homo homini.
Kövesd a Konzervatóriumot a Facebookon is!
