Miközben a közgazdász társadalom túlnyomó többsége hajmeredten figyeli a kormányzati gazdaságpolitika kapkodását és kommunikációs bakijait, nem árt megjegyezni: ha és amennyiben a februárra ígért „száz reform” valóban képes lesz biztosítani a költségvetés hosszú távú egyensúlyát, és nem újabb adók bevezetésére fog fókuszálni elsősorban, a magyar gazdaság az adórendszer jellege és az állami újraelosztás aránya tekintetében jelentősen és fenntarthatóan közelebb kerülhet régiós versenytársaihoz.
A javasolt „reformok” tekintetében természetesen nem lehetnek túlzott illúzióink: a szükséges pénz jelentős részét nem egyszerűen az állam átgondoltabb működéséből fogják előteremteni. Egyebek közt azért sem, mert az intézkedések kapcsán a kormányzat háza tájáról szivárgó információmorzsákból annyi világosan kirajzolódik, hogy néhány héttel-hónappal ezelőtt nem hogy a megtakarítások részleteiről, de jórészt azok irányáról sem volt különösebb elképzelésük.
Az azonban érzékelhető, hogy annyi világos a minisztérium számára is: ha nem sikerül működőképes tervet bemutatniuk, hogy hogyan szabadulunk meg legalább részben a válságadóktól, és miből fogják pótolni a 2013-as költségvetésből előre láthatólag hiányzó 6-800 milliárd forintot, hát – hogy e blog szellemiségének megfelelően ne feledkezzünk meg neves klasszikusainkról sem – lófasz fog ide folyni, nem az FDI. A kényszer tehát adott - és talán használható megoldásokat is szül.
Arra tehát lehet okunk számítani (és a korábban minden megszorításnak is betudható intézkedést gondosan kerülő miniszteri nyilatkozatok is mindinkább arra utalnak), hogy ezúttal nem elsősorban a piac számára nehezen elfogadható könyvelési trükkökben, inkább valós egyenlegjavító intézkedésekben gondolkodnak. További elbocsátásokra és bérbefagyasztásra a közszférában, a rokkantnyugdíjak – az elmúlt években egyébként már megkezdett – felülvizsgálatának könyörtelen végigvitelére, szűkmarkúbb segélyekre és álláskeresési támogatásokra, a morális szempontból talán fontos, de meglehetősen drága és nem is túlzottan hatékony közmunka-programok leépítésére, csökkentett (gáz-?, gyógyszer-?, jegy-?) ártámogatásokra és hasonlókra.
Igen, a megvalósítás hajmeresztően kidolgozatlan és kockázatos. De fene tudja: lehet, másképp ezt nem is nagyon lehetett volna.
Tankönyv szerint persze dehogynem, sőt másként is kellene. Azaz: először össze kellene állítani egy jól átgondolt, részleteiben kidolgozott kiadáscsökkentési tervet, majd ezt követően gondolkodhatnánk csak el arról, hogy a keletkezett mozgásteret melyik adónem csökkentésére is használjuk fel első sorban.
Aki azonban tisztában van a minisztériumok elemzésre és stratégiaalkotásra alkalmas erőforrás-ellátottságával, és nem gondolja, hogy holmi kormányzásra készülő ellenzéki pártoknak telik ennél komolyabb apparátusra, vagy aki csak látott már néhány epizódot az Igenis, miniszter úr! című kiváló brit sorozatból, annak lehetnek elképzelései arról, miért is nem működhet ez így…
Azt már láthattuk korábban is, hogy fiskális egyensúly Magyarországon mindeddig csupán kényszerből született. Nagy mértékben kiadást csökkenteni, ha az egyensúly többé-kevésbé fennáll, pedig pláne olyasvalami, amire az állam alkatilag képtelen. Akadályozzák ebben a különféle lobbik, a nagy szervezetek tehetetlenségétől sújtott, elvárt mértékben kidolgozott tervek előkészítéséhez elégtelen, ezért azt elkerülni akaró apparátus és a közvetlenül negatívan érintett állampolgárok tömegei. Az adócsökkentés valódi árával szembesülve pedig a kormányzat saját politikai táborában is felerősödhetnek azok a hangok, amelyek inkább kihátrálnának az egészből.
A kiadáscsökkentés tudniillik olyan dolog, amivel általánosságban a nagy többség talán egyetért, egyenként azonban minden szóba jöhető intézkedés ütközik néhány százezer választópolgár méltányolható érdekeivel. Az bizonyosan illúzió, hogy a régiós országokkal versenyképes méretű állam pusztán csak néhány nagyhatalmú lobbista érdekeit sértő szervezéssel, okos reformokkal is megvalósítható volna. Azokon a területeken, amelyek kapcsán a reform, mint varázsszó a leggyakrabban elhangzott az elmúlt évek során, összességében nincs is nagyon mit spórolni: oktatásra, egészségügyre még régiós összevetésben sem költ túlzottan sokat az állam. A jobb szervezéssel esetlegesen kiaknázható tartalékokat itt a bérfeszültségek oldására és a szolgáltatás fejlesztésére illene fordítani már csak azért is, hogy az ágazati szereplők körében is legyen némi támogatottsága az intézkedéseknek. Ha a fő régiós versenytársaink kiadási szerkezetéhez szeretnénk közeledni, mindenekelőtt olyan, talán a fentieknél is érzékenyebb területekhez kell hozzányúlni, mint a szociális kiadások és az állam közvetlen működéséhez szükséges bürokrácia létszáma.
Könnyen lehetséges tehát, hogy egy nagymértékű kiadáscsökkentés kidolgozására, választókkal való elfogadtatására és lobbikon való keresztülnyomására valóban csak akkor van esély, ha mindenki számára érzékelhető krízishelyzet alakul ki. Egy ilyen krízis előidézésének pedig nincs jobb módja, mint ha a kormányzat fejjel megy a falnak, és fedezetlenül megvalósítja, sőt kőbe vési az adócsökkentést…
Van tehát némi esély arra, egy-két év az ötletek kidolgozatlanságán és a professzionalizmus hiányán való szörnyülködést követően akár azon kaphatjuk magunkat, hogy elmondhatjuk: a kormány sikeresen közelítette Magyarországot a régióban leginkább versenyképesnek bizonyult, alacsony adókra és állami újraelosztásra épülő gazdasági modellhez. Így a mostani bizonytalanságot, rémületet követően belátható időn belül sikerülhet visszaszereznie, sőt megerősítenie a befektetők bizalmát is.
Hogy egyébként az ehhez szükséges kényszerhelyzet kialakulásához körmönfont miniszterelnök és gazdasági miniszter, körmönfont miniszterelnök és kritikátlan, kettőig számolni képtelen gazdasági miniszter vagy épp számolni egyaránt képtelen miniszterelnök és gazdasági miniszter kellett-e, az a végeredmény szempontjából talán mellékes is.
Reményteli, Boldog Új Esztendőt!
Kövesd a Konzervatóriumot a Facebookon is!
