„Vegyétek szemügyre az ősi utakat, és kérdezősködjetek a régi ösvényekről: melyik a jó út? És azon járjatok! Akkor majd megtaláljátok lelketek nyugalmát.” (Jeremiás 6,16)
Húsz éve halt meg (és tavaly volt születésének százéves évfordulója) a múlt század legjelentősebb brit politikafilozófusa, Michael Joseph Oakeshott. Gondolkodása meghatározó a brit politikai gondolkodásban. Tőle származik Margaret Thatcher ismert és a szocialista szociológusok botránykövének számító kijelentése, miszerint: társadalom pedig nincsen!
Molnár Attila Károly írása
Gazdag életművének bármilyen összefoglalása néhány sorban reménytelen, és ellentétes lenne Oakeshott gondolkodásával, aki minden tömörítést ellenzett. Ezért most csak egy, de talán fontos és a rendszerváltás utáni magyar konzervatívok számára megfontolandó gondolatát mutatom be. Ez pedig az értelmes, helyénvaló politikai cselekvés értelmezése, ami nem utópiaépítés, nem tudományos tervezés, nem a status quo görcsös védelme, mivel ezek lehetetlenek, mind valamilyen félreértésen alapulnak. A konzervatív politikai cselekvést nem a tartalma, „értékei” jellemzik, hanem a módja.
A politikában semmi sem szükségszerű, sőt maga a politika sem az. A kontingencia a politikában is elkerülhetetlen, ezért a legfőbb politikusi erény az intelligens készenlét arra, hogy megbirkózzunk az élet fordulataival, esetlegességeivel. A politika nyitott tevékenység, és csak a racionalista eszmény kívánja a politika nyitott, bizonytalan kimenetelű tevékenységét átalakítani az ideológia szabályait, receptjeit követő, reménye szerint biztos eredményű tevékenységgé. A kontingencia elismerése a konzervatív politikai gondolkodás és cselekvés lényege. A mindig esetleges helyzet emberi választások, cselekedetek eredménye, s mindez értelmezést kíván. A megértés ezért minden értelmes cselekvés előfeltétele. A politikában épp annyira nem lehetséges a szabályok követése, a tudományos módszer alkalmazása, mint a gyakorlat más területein sem. Nem tudjuk felhalmozni és elraktározni a sikeres döntéseinket. A múltbeli sikeres döntés nem biztosíték a jövőbeli sikeres döntésre, amit megnyerünk, azt folytonosan elvesztjük.
A lehetséges művészete
Oakeshott nemcsak a végleges, biztos és univerzális tudás megtalálásában kételkedett, de kételye még jellemzőbb a cselekvés, az erkölcsi és politikai gyakorlat terén: nincs sem tökéletes erkölcs, sem tökéletes politikai megoldás, politikai társulás. A politikai társulás nem szünteti meg a gyakorlat inkoherenciáját, összefüggéstelenségét, az evvel társuló akarást és cselekvést, és nem szünteti meg sem az esetlegességet, sem a cselekvők közti konfliktusokat.
A kívánatos politika a béke megtartása, az állam hajója felborulásának megakadályozása. A Burke által megfogalmazott módszer szerint „ha a hajó egyensúlyát, melyben utazik, az egyik oldal túlságos megterhelése veszélyezteti, szeretné, ha érveinek csekély súlyát áthordhatná arra az oldalra, ahol az egyensúlyt megőrizné”. Ugyanez a kép tűnik Oakeshott eszményének. Ez a cselekvési „középút” annak képessége, hogy politikai szótárunk szavait ne a szélső jelentésükben használjuk. Az egyensúlyozó fő célja, hogy meggátolja az állam hajóját, a politikát a szélsőségtől, azaz a felborulástól. Elismeri, hogy szükségszerűen mások más irányba néznek, mint ő maga, nem tagadja annak értékes voltát, amit ellenez, csak alkalmatlan, nem helyénvaló voltát állítja. Ugyanis mindennek megvan a maga ideje és helye, a gyakorlat-hagyomány kontextusában értelmes cselekvés a „helyénvaló” cselekvés, amelyet középútnak nevezett: „a cselekvési középút politikája a helyénvalóságé”. Az egyensúlyozás nem azt jelenti, hogy „mindenkitől egyforma távolságot tart”, hanem a helyénvaló cselekvés, a mindig helyi értelem megtalálását, és ezzel óvja a hajót a felbillenéstől, a politikai gyakorlatot az értelmetlenségbe hullástól. Oakeshott az egyensúlyozást olyan intellektuális-érzelmi teljesítménynek, közös értelmezésnek tartotta, amely arra vonatkozik, hogy miképpen lehet az állam hajóján együtt utazni, amely utazásban nem a megérkezés a fontos, mivel az lehetetlen. Ez politikai írásainak állandó témája.
A politika hajózás, végcél nélkül. Ha a politikának lenne végcélja, akkor remélhetnénk, hogy egyszer elérjük, s akkor véget érne a politikai tevékenység. De a „politikai tevékenység során az emberek parttalan és feneketlen tengeren hajóznak; itt nincsen menedéket nyújtó kikötőöböl és nincsen mederfenék, ahol horgonyt lehetne vetni, nincsen sem hazai kikötő, sem megjelölt célkikötő. A vállalkozás lényege az, hogy borulás nélkül a felszínen kell maradni; a tenger barát is és ellenség is; és a tengerésztudomány abból áll, hogy kihasználják a hagyományos viselkedésmód minden lehetséges tartalékát, hogy minden egyes ellenséges helyzetben találjanak legalább egy barátot”. A gyakorló politikusnak nem tanra van szüksége, hanem a helyzete korlátainak és lehetőségeinek belátására. Noha a politikust az örök igazság és béke földi megteremtésének vágya félrevezetheti, ennek ellenére a „politika az államférfi művészete (annak művészete, hogy a legkevésbé ártalmas eszközt válassza ki a rendelkezésre állók közül), és nem a társadalommérnök racionalizmusa, a társadalomtökéletesítés állítólagos tudománya... A politika az erkölcsileg és fizikailag lehetséges művészete.” A politika nem a véglegesen tökéletes kormányzat megalkotására való törekvés, hanem a hagyományban rejlő irányzatok, tendenciák kutatása. Soha nem rögzített, sem végérvényesen befejezett, soha nem teljesen koherens.
A teoretikus és absztrakt gondolkodás, a racionalizmus irreleváns a politikában, mivel irreleváns a gyakorlati ítéletalkotásban. Oakeshott nem hitt az abszolút mércékben vagy az egyetlen racionális módszer univerzális alkalmazásában. Támadta a politika elméleti meglapozására irányuló törekvést, és a szcientizmust, mely szerint a politikai döntés egy olyan rejtvény megoldása, aminek egyetlen jó megoldása van. Szerinte a kormányzás nem kíván előzetes víziót, a politikus tevékenységét nem politikai elméletalkotással kezdi. Minden tevékenység, így a politika esetében is, a gyakorlat megelőzi az elméletet, az elmélet a gyakorlat mellékterméke és nem vezetője. Az értelmes politika forrása nem lehet csak a felmerülő vágy, de általános elvek sem, hanem csakis a viselkedési hagyományok.
A hagyomány sugalmazásai
Azzal, hogy Oakeshott elutasította az univerzális és absztrakt mércéket, az embert és a politikai társulást kiszolgáltatta volna a szeszélyes, önkényes akaratnak. A célja azonban az volt, hogy mércét találjon az emberi cselekvés és a politika számára. Burke ezt az egyéni önkénytől eltérő mércét az előítéletben, az ősök bölcsességében találta meg, Oakeshott a hagyomány sugalmazásaiban. A konzervatív politika nem tervek, modellek, ideológiák, „koncepciók” és „projektek” alkalmazása, hanem a gyakorlat-hagyomány sugalmazásainak keresése: „nem az a cél vezérli, hogy elképzeljen egy újfajta társadalmat, vagy átalakítson egy létező társadalmat, hogy az megfeleljen egy elvont eszménynek; az a cél vezérli, hogy kiderítse, mit kell tenni azért, hogy még inkább kibontakozzanak a létező társadalomban rejlő sugalmazások.”
Oakeshott szerint a politikai társulás elkerülhetetlen kényszereket helyez a politikára, lehetőségeit, feltételeit a hagyomány szabja meg. E felfogás kizárja a forradalmi töréseket, és az esetlegességhez igazodó politikai stílust igényel. Mivel nincsenek a politikában vezérfonalat jelentő végső és univerzális igazságok, megoldások, ezért az értelmes politikai döntések mindig csak ideiglenesek, a hely és a kor koherenciakövetelményeihez igazodnak. A sikeres politika egy társalgás: egy nyelv vagy erkölcsi gyakorlat hagyományának nem tervszerű kibomlása. A politika a tevékenység koherenciájának keresése, és a politikai érvelés e koherencia felmutatása. Oakeshott nem az értelmes, hanem a racionalista, ideologikus cselekvést bírálta. Értelmes cselekvés az, amely megfelel a hagyománynak, amely cselekvés a sugalmazás keresésén alapul.
A politika is a hagyomány sugalmazásainak keresése. A hagyomány nem valami rögzült és befejezett, nincs iránya. A hagyományban sok hang van, amelyek sok irányba húzzák. A hagyomány alapelve a folytonosság, a tekintély megoszlása a múlt, jelen és jövő között, az új, a régi és az eljövendő között. Semmit sem veszít el teljesen, ami valaha hozzátartozott. A gyakorlat-hagyomány öröksége nem szükségszerű, mindig vegyes, inkonzisztens, tele ellentmondásokkal - amelyek kijavításából erednek értékeink, akarásunk, azaz cselekvésünk. A hagyomány sugalmazása az „ahogyan a világnak lennie kellene”, az értékelés, a legyen megfogalmazása. Minden szándékosság, akarat valamilyen inkoherencia felismeréséből ered. Mivel a politikában a cselekvés következménye és sikere kétes, és a koherencia csak ideiglenesen állhat elő, ezért a gyakorlati (és a politikai) tevékenység folytonos és szakadatlan. „A politika nem egy, a gondoktól tartósan védetté tett társadalom kialakításának tudománya, hanem az a tudás, amelynek birtokában el tudjuk dönteni, merre haladjunk tovább egy már létező hagyományos társadalom lehetőségeinek feltárása során.”
Romboló racionalizmus
A hagyomány sugalmazásainak keresése nem a logikai következtetések vagy szükségszerű következtetések keresése. A sugalmazás keresése társalgás, a társalgással ellentétes az érvelés, a társalgás végtelen, konklúzió nélküli és nem versengő. Inkább utazás, mint megérkezés. A társalgás és sugalmazás rugalmassága és nyitottsága szemben áll a racionalista politikával, amely előre meghatározott célokat akar elérni, engedmények, kitérők nélkül. „Ez a társadalom nem tegnap keletkezett, hanem már meghatározott jellemzőkkel és tevékenységi hagyományokkal rendelkezik. Ilyen körülmények között pedig társadalmi teljesítmény az, ha felismerjük a következő lépést, amit a változó viszonyokra reagáló társadalom jellemzői diktálnak vagy sugallnak, s oly módon tesszük meg e lépést, hogy ettől ne támadjon törés a társadalomban, illetve a jövőbeli nemzedékek előjogai ne szenvedjenek súlyos csorbát. Az előre kitűzött cél helyett tehát egy efféle társadalomban a folyamatosság elvét (ami azt jelenti, hogy a hatalom megoszlik múlt, jelen és jövő között) és a közmegegyezés elvét (ami azt jelenti, hogy a hatalom megoszlik a jelen különböző legitim érdekei között) tekinti irányelvnek.”
A hagyomány sugalmazásai keresésének nincs tökéletes módszere, sőt semmilyen módszere sincs, hiszen a társalgás nem módszer. A sugalmazás keresése értelmezés, és nem lehet végleges, hanem folytonos konzisztenciára törekvés a társalgásban. A politika azért a hagyomány sugalmazásainak keresése, mert minden értelmes tevékenység az. És semmilyen módnak és semmilyen tevékenységnek nincsen „valamilyen szilárd, változatlan és független útmutatója”, „ilyesfajta útmutató nem létezik; nem áll rendelkezésünkre semmi a saját viselkedésbeli hagyományaink töredékein, emléknyomain és relikviáin kívül...”
A racionalizmus, az ideológiai politika nemcsak a gyakorlatot, a hagyományt, de a vele társuló kollektivizmus a társalgást is megszüntette. Oakeshott azt állította, hogy a politikának és minden értelmes cselekvésnek a gyakorlaton, azaz a hagyományon kell alapulni, hogy sikeres és értelmes legyen, és ezzel azt is állította, hogy a racionalizmus az elmúlt évszázadokban szétzúzta - részben szándékosan, részben szándékolatlanul - a gyakorlatot, azaz a hagyományt. Így a gyakorlat-hagyomány szükségességéről írva a racionalizmus előtti gyakorlatra és hagyományra gondolt, mert hogy jelenleg ilyen csak alig található a racionalizmus miatt. És ha az értelmes (konzervatív) politika a gyakorlat-hagyomány sugalmazásainak keresése, akkor csak ennek az egykor volt, de ma már csak romjaiban létező hagyománynak a sugalmazásait lehet keresni.
A cikket, amely eredetileg a Heti Válaszban jelent meg 2009. december elsején, a szerző és a lap engedélyével közöljük. A szerző eszmetörténész, egyetemi oktató.
Kövesd a Konzervatóriumot a Facebookon is!
