Cyril Northcote Parkinson, ez a szépnevű brit tengerésztiszt, nem mellékesen igen termékeny hadtörténész 1955-ben az Economistban publikálta elgondolásait a bürokráciával kapcsolatban, amelyek később egy kötetet is eredményeztek, létrehozva a hivatali élettel kapcsolatos egyik legfontosabb megállapítást: Parkinson törvényét.
Észrevételeit az az érdekes fejlemény ihlette, hogy az erősen redukálódó brit gyarmatbirodalommal ellentétben akkoriban a Gyarmati Hivatal állománya egyre inkább bővült (amíg bele nem olvasztották a Külügybe, híján a nagyobb gyarmatoknak).
Ez az érdekes jelenség nem volt egyedi, Parkinson ugyanilyen megállapításra jutott a Haditengerészet adminisztratív állománya kapcsán. Az I. világháború után tíz évvel például a fegyveres állomány közel egyharmados csökkenése mellett a hivatalnokok száma mind az Admiralitás, mind a kikötői személyzet esetében ugrásszerűen megnőtt. Hogy vajon a békeévek nyugalma csábította-e át az ágyuk mellől az íróasztalokhoz a katonákat, vagy esetleg másról lehet szó, arról a szerzőnek nincsenek kétségei.
Törvényét két pontban fejtette ki:
1. Egy hivatalnok a beosztottjai számát szeretné növelni és nem a vetélytársait,
2. a hivatalnokok egymás számára csinálnak munkát.
E kettő bár különválasztható, de mégis összetartozik, és csekély betekintést kínál a bürokratikus szolidaritás együttműködési rendszerébe. Bárki kerül is be a hivatali rendszerbe, ha a konformitással nincsenek nagyobb bajai, egy idő után ő is fogaskerékké válik. Munkája szimbiózisba kerül másokéval, és nemsokára rájön arra, hogy feladatai akkora mértékűek, hogy azokat mindenképpen meg kell osztania valakivel, vagy fel kell venni mellé legalább két asszisztenst, akik segítik őt munkájában. A több asszisztens Parkinson szerint azért „szükséges”, hogy a teendőket fel lehessen köztük osztani, és egyik se szerezzen annyi tudást, hogy aztán főnöke fejére nőjön.
Persze a munka és a szükséges munkaerő duplikálása öngerjesztő folyamat, Parkinson leírásában végül hét ember végzi egy munkáját, akik végül annyi munkát „generálnak”, hogy minden percüket lefoglalják. Ez nem jelenti valóban az elvégzendő feladatok számának növekedését, egész egyszerűen a hivatali munka mindig annyira terjed ki, hogy kitöltse az elvégzésére felhasználható időt!
Parkinson gondolatait nem átallta matematikailag is kifejezni, így született meg az alábbi képlet:
x = 2 ku + 1
n
ahol: k: azoknak az alkalmazottaknak a száma, akik a beosztottak kinevezésével akarnak előléptetést elérni;
1: jelenti a kinevezés és a nyugdíjazás ideje közti különbséget;
u: a munkaórák száma;
n: az irányított tényleges egységek száma;
x: az évente felveendő új munkaerő száma.
Kalkulációi szerint, békés körülmények között, bármi is történik, a hivatalnokok létszáma
átlagosan 6% körüli mértékben mindig növekedni fog. Vagyis a bürokrácia nem csak
újratermeli önmagát, hanem terjeszkedik is (amíg rendelkezésre állnak jószágok).
Bár Parkinson elgondolásaiba sok helyen bele lehet kötni , mégis alapot adott egy máig aktuális vitának a "terhes bürokrácia leépítése" címen mindig újult erővel tör ki, különösen a választások környékén, hogy aztán csendben lenyugodjon a választási ciklus közepére. A bürokrácia azonban önjáró, és találékony - saját túlélését tekintve biztosan.
Kövesd a Konzervatóriumot a Facebookon is!
