.jpg)
Tamás Gáspár Miklós és az MTA Filozófiai Kutatóintézete több munkatársának (így az Ernst Blochot is fordító kiváló Mesterházi Miklósnak) az eltávolításával (illetve ennek az óhajával) az intézet igazgatója – szerény véleményem szerint – olyan útra tévedt, mely sehová nem vezet, illetve meglehetősen kétes „eredményekkel” kecsegtethet csak. Nem arról van szó (a nyilvánvaló jogi nonszensztől eltekintve), hogy kinek a világnézete szimpatikus – bárki számára is.
Novák Attila írása
Magam például TGM gondolatainak tekintélyes részével nem értek egyet, averzióval szemlélem radikális baloldaliságát, ugyanakkor elismerem azt, amiről a szintén az érdekében megszólaló s vele egyet nem értő, általa egyszer meglehetősen durva kifejezéssel és stigmával illetett Mezei Balázs beszélt, illetve írt: hogy meg kell óvni a „gondolkodás sokféleségét”. És most akkor még nem beszélnék arról sem, hogy az egyik legkiválóbb és „legmagyarabb” magyar nyelvű publicistáról is beszélünk, akinek az írásaiban még akkor is van okosság (és inspiratív erő), ha az egész alapzata bizonytalannak tűnik, s aki egyébként már akkor védte a kisebbségi magyarok jogait, amikor még – s erre Szőcs Géza mutatott rá – „az őt nemzeti oldalról bírálók közül sokak még spilhóznis gyerekek vagy hithű MSZMP-tagok voltak”.
De az eset más szempontból is tanulságos. Petíciót írtak a kirúgottak védelmében s ezt erkölcsi indíttatásból (mert nem szeretem az igazságtalan kirúgásokat) magam is aláírtam, s bár néhai Bence Györggyel értek egyet, aki azt nyilatkozta egyszer, hogy ő már „kialáírta magát”, annyira abszurdnak tartottam ezeket a személyi döntéseket, egyáltalán az új igazgató új szempontjainak az idő linearitását tiszteletben nem tartó felfogását, hogy ezt a meglehetősen anakronisztikus tiltakozási formát választottam. Aláírtam.
Ami azonban elválaszt a többnyire a baloldali-liberális táborhoz tartozó aláírók többségétől, az, amiért többségükben (tisztelet a kivételnek, mert van) ők sohasem tiltakoznának, én meg igen, s nem biztos, hogy aláírásgyűjtéssel tenném. A magyar tudományos élet, mely alapvetően még mindig feudális jellegű, mindig is híres volt arról, hogy szabályszerűen elüldözi az országból vagy a „szakmából” a tehetségek egy részét. Szerencsésebb esetben külföldre kerülnek ezek az emberek, rosszabb esetben azonban marginalizálódnak vagy pályát változtatva élnek tovább. Ennek nem pusztán az az oka, hogy egy kis ország csak korlátozott számú kutatót képes eltartani, hanem az is, hogy a magyar tudományos rendszer azoknak nagyon nem kedvez, akik bizonyos, a tudományhoz nem tartozó udvari rítusokat nem akarnak elvégezni a pályájuk zavartalansága, előremenetelük biztosítása érdekében.
A bolognai folyamat következtében is állt elő az a helyzet, hogy rengetegen végeztek egyetemet, ezek között pedig nem csak a fejkvóta miatt felvett tömegek vannak, de nem kevés tehetséges fiatal is, pedig még a középgeneráció, a pre-bolognaiak sem futották még ki magukat. A magyar tudományos infrastruktúra – melyre egyre többen kapaszkodnának fel – meglehetősen kevés embert tud eltartani, viszont ez a meglehetősen kevés is ragaszkodik ahhoz, ami neki adatott: álláshoz és stallumhoz. Ezek nem mindig kötődnek valódi tudományos teljesítményekhez, sok esetben arról van szó, hogy a feudális kegyúr (sokszor tőrölmetszett antifasiszta liberális, de természetesen lehet keresztény-nemzeti beállítottságú is) valamilyen hosszú évekig tartó s neki nyújtott szolgáltatást jutalmaz állással. Aki bekerült, védi magát, a mozgás, a mobilitás nagyon csekély, és kellő kontroll híján több évtizedig bebiztosíthatja magát az, aki így álláshoz jut. A kívülrekedtek pedig mehetnek oda, ahová akarnak.
Egy szó mint száz: a magyar értelmiség közéleti megnyilvánulásai arra engednek következtetni, hogy roppant kényes olyan jelenségekre, melyek bizonyos ideológiai keretbe illeszthetők be. Az idegengyűlölet vagy a „politikai tisztogatás” (ami a Filozófiai Intézetben történik, az – véleményem szerint – nem az) ezek közé tartozik, valamint az értelmiség gyakran szokott még felszólalni a Magyar Gárda, a Jobbik és más – ténylegesen szélsőséges – jelenségek ellen. Ugyanakkor körömszakadtáig védi az established értelmiség bevett hídfőállásait s amellett, hogy ez tudatos generációvédelemnek tűnik, nem kezd – akár aláírásgyüjtéses – háborúba olyanokkal, akik a magyar tudomány, illetve a nem jobboldali világ oligarcháinak számítanak, mert tudja, ki és mi van a rendszeren innen és túl, s ezt a csatát nem hiszi megnyerhetőnek.
Jó lenne, ha a magát „haladónak” tituláló értelmiség, melynek világképében a gyengék és a kiszolgáltatottak (amúgy helyes) védelme kulcsfontosságú szerepet játszik, kiterjesztené a harcos védelmet azokra is, akik gyengék és védtelenek, de vagy nem tartoznak egyik politikai-ideológiai táborhoz sem, mert fiatalok és tehetségesek, vagy pedig nem a mainstream liberális tábor elvei szerint kiszolgáltatottak. Ez a védelem jóval túlmenne a szokásos antirasszizmus és jogvédelem által megszabott határokon, ám jobban megfelelne azoknak az erkölcsi értékeknek, melyeket – politikai oldalakon innen és túl – bárki oszthat, akinek csak fontos Magyarország sorsa, eredményessége.
Kövesd a Konzervatóriumot a Facebookon is!
