Tory
I 2010.11.22. 07:13
Egy éve írtam a magyar magán-nyugdíjpéztárakról. És nagyon nem hízelgő módon. A magán-nyugdíjpénztári rendszer megvalósítása alapvetően katasztrófális volt. Lehet jó magán-nyugdíjpénztári rendszert csinálni, de itt nem sikerült. Most úgy tűnik, az állam kitereli a tagokat és megszűnnek a nyugdíjpénztárak. Örülök? Nem. Nagyon nem örülök, mert csak cseberből vederbe kerülünk. A magyar közpolitika alapvető betegsége nem a magánnyugdíj vagy egyéb specifikus alrendszerek rossz működése. Ezek tünetek. A betegség az intézményesült rövidlátás, a hosszú távú stratégiai tervezés teljes hiánya. És ez a betegség csak súlyosabbá vált. Ennek nem lehet örülni.
Az örömködés hiánya akár meglepő is lehet, hiszen nagyon nem voltam és vagyok kritika nélküli bámulója a magán-nyugdíjpénztári rendszer megvalósításának. Durván tíz évig nem tűnt fel szinte senkinek, hogy a magas költségszint garantálja a gyenge vagy egyenesen negatív reálhozamot:
Ebből nem lesz nyugdíj. Nem csak azért, mert a hozam negatív ebben a tíz évben. Hanem azért, mert később is alacsony lesz a reálhozam. Mert a pénztárak működési költségei garantálják ezt. Könnyű kimutatni, hogy ezekkel a költségekkel még a hosszútávú történelmi hozamokkal sem lehetne értelmes reálhozamokat elérni. (Tessék csak betenni excel táblába az S&P 500-at és egy kötvényindexet - meg a magyar költségeket.)
És amikor „szinte” senkiről beszélünk: mindannyian tudjuk, hogy készültek jó tanulmányok a költségszint tarthatatlanságáról. Amiket a szakértők jelentős része - és a magas díjakban érdekelt szakma - agyonhallgatott. Nehezemre esik, de ki kell mondani: aki 1998-2008 között a nyugdíjrendszer körül sertepertélt és nem írt-beszélt-kiabált a költségstruktúra fenntarthatatlanságáról, az maga ásta alá a magyar magán-nyugdíjpénztári rendszert.
És mintha mindez nem lett volna elég, a szabályozók a magyar közpolitika vezérfonalává vált „ha nem tudsz hasznosat tenni, okozz minél több kárt” gondolatát követték a későbbiekben is:
Az elmúlt másfél évben (azaz a 2009 szeptembere előtti másfél évben - Tory) a szabályozó (káoszteremtő?) először kizavarta a pénztárakat kockázatos eszközöket vásárolni. Éppen csak a pénzügyi válság előtt. A pénztárak rendesen buktak. Arról nem is beszélve, hogy a kikényszerített eladásaikkal a legrosszabbkor sikerült megzavarni a magyar állampapírpiacot. Majd a szabályozó gondolt még egyet, és ezután homályos devizakockázatra hivatkozva hazazavarta Magyarországra a pénztárakat. (Mert a szabályozó szerint a devizakockázatot máshogy nem lehet kezelni...) Belezavarta a négy részvényből álló (és lex Mol-lal körbebástyázott) magyar részvénypiacra – és a magyar állampapírpiacra.
Ez utóbbi különösen szép megoldás. Miért is magánrendszer az, ami félelmetes működési költségekkel beszedi a pénzt az adózó polgártól, majd a pénzből állampapírt vesz? Így az államkincstár (ÁKK) is tudná kezelni a pénzt, mindenkinek szépen jóvá lehetne írni valamilyen ÁKK referenciahozamot – költségek nélkül. Arról nem is beszélve hogy egy állampapírba kényszerített rendszer nagyon hasonlóan futja a magyar állam kockázatát mint az egyszerű nyugdíjígéretek.
Vegyük észre: a Bajnai-Oszkó-kormány is része volt a problémának. Ők voltak azok, akik a fenti állampapírmanővert végrehajtották. És ők voltak azok is, akik jelentősebb visszalépést engedtek meg az állami rendszerbe a rövidtávú költségvetési nyomás kezelésére. Igen, így kell ötletet adni bátrabb döntéshozóknak.
Egyszóval a magán-nyugdíjpénztári rendszer problémai valóban megoldásért kiáltottak. A költségszintet mondjuk az előző kormányzat kezelte, de maradt még bőven szabályozási feladat. Rengeteg pletyka kering – letétkezelőktől, ingatlanosoktól – szándékosan elárazott, korrupciótól bűzlő ügyletekről. Az igazságot nehéz pontosan tudni, de nem lennék teljesen meglepődve, ha ezek közül jónéhány igaz lenne.
És maradt még stratégiai feladat is. A nyugdíjrendszer például gyakorlatilag bünteti a gyermekvállalókat. Amennyiben demográfiai fordulatot szeretnénk, vagy akár csak igazságosabb társadalomban élni, akkor a gyermeknevelést figyelembe kell venni a nyugdíjrendszerben is. Rengeteg más fontos strategégiai kérdés van még, mint például a Martin Feldstein féle tőkefelhalmozás kédése, amire a nyugdíjrendszer egésze nem ad még jó választ.
Itt és most lehetőség lett volna hosszú távú stratégiai döntések meghozatalára. Valami olyasmit építeni, amire büszkék lehetünk. Átvenni a kor legjobb megoldásait külföldről és alkalmazni őket a magyar problémákra. Megvan a választói felhatalmazás, és még a gondolatok jelentős része is megvan.
De nem ez történt.
Ismét a rövid távú gondolkodás és az akut költségvetési nyomás kerekedett felül. Úgy megyünk keresztül a nyugdíjpénztárak átalakításán, hogy a stratégiai célok egyáltalán nem láthatóak. (Milyen nyugdíjrendszert szeretnénk? Intergenerációs kérdések, a foglalkoztatás, a népesedés kérdése még csak meg sem jelennek a kérdésfelvetésben.) Sőt, még az operatív megoldások is teljesen átláthatatlanok. (Milyen feltételekkel lehet átlépni a magánpillérből az államiba? Mi történik a következő 14 hónap befizetéseivel?) Lehet, hogy kezeltünk egy akut finanszírozási válsághelyzetet. De vegyük észre: 1980 óta ez történik. Az egyik dolog, amiben jó a magyar közpolitika, az akut válságkezelés. A másik az akut válsághelyzet előidézése. A stratégiai szempontok teljes mellőzése ugyanis néhány éves távlatban garantálja a válságot.
A magyar kormányzat elszalasztott egy egyedi lehetőséget a magyar nyugdíjrendszer stratégiai átalakítására. Ez egyben lehetőség lett volna a hosszú távon fenntartható gazdasági növekedés megalapozására is. Ez a lehetőség teljes egészében már nem fog visszajönni, a hitelesség egy része egészen biztos elveszett. Minden újabb kormányzati elképzelés gyanakvással fog találkozni – itthon és külföldön is. Persze a külföldi rosszindulat sokszor alaptalan. De a támadásokhoz a legkomolyabb muníciót maga a magyar kormány szolgáltatja.
Még van lehetőség változtatni. De ez a lehetőség napról napra szűkül. A magyar kormány számára a következő a kérdés: egy akar lenni a sok válságkezelő, egy helyben toporgó, az ország regionális lecsúszásában asszisztáló kormányok között? Ha igen, akkor semmit sem kell tenni, efelé a lehető legjobb úton van.
Ha többet és jobbat akar, ha az ország sorskérdéseire választ akar adni, akkor változtania kell. Nem kell mindent máshogy csinálni, a magyar kormány tett helyes és előremutató lépéseket. Jó példa a személyi jövedelemadó átalakítása. Ahol megjelenik a munka elismerése, csökken az adóteher és a legfontosabb társadalompolitikai célok is helyesen megjelennek (így az egy kulcs alkalmazása és kiemelten a gyermekek utáni adókedvezmény).
De ezek a lépések nem érnek sokat, ha nincs rendszer mögöttük. És a nyugdíj bármilyen gazdaságpolitikai rendszernek meglehetősen nagy szelete egy ráadásul elöregedő társadalomban. Hozzá kell nyúlni.
Konzervatív nyugdíjreformra van szükség. Ahogyan a személyi jövedelemadó esetében történt, ki kell egyensúlyozni a hatékonyságot, a munka elismerését és a társadalmi szempontokat. Ezt technikailag sokféleképpen meg lehet oldani: az NDC-rendszer például egyértelműbbé teszi a befizetések és a járandóságok közti kapcsolatot az állami rendszerben. A gyermekvállalás elismerésére is több módszer van a nyugdíjrendszeren belül, például a gyermekek nyugdíjjárulékából automatikusan lehet a szülőknek többletnyugdíja. Akár a megreformált magánpénztári struktúrának is lehetne helye egy új rendszerben – egyben juttatna tőkét a magyar gazdaságba és diverzifikációval csökkentené a nyugdíjak kokckázatát. Ezen túl sok más jó hosszú távú ötlet lehetne része egy konzervatív nyugdíjpolitikának. Mindezt még meg lehet tenni.
Most még. De már nem sokáig.
Kövesd a Konzervatóriumot a Facebookon is!
