„Valahányszor a többség pártján találod magad, ideje megállnod és eltöprengened.”
(Mark Twain)
“So this is how liberty dies...with thunderous applause.”
(Princess Amidala)
Hiába élünk olyan korban, ahol éjt nappallá beszélnek a szabadságról – hiszen minden kor arról beszél a legtöbbet, amiben hiányt szenved –, ezeket mindössze politikai-retorikai manővereknek tekinthetjük. Ugyanúgy igaz ez a „túl sok a szabadságból” kiszólásra, meg arra, hogy „eleget tevékenykedtek már a liberálisok”. Ha az úgynevezett liberalizmusra gondolunk, amely gyökeret vert a rendszerváltás után, és ennek az irányzatnak a politikai eredményeire, nos, akkor azt kell mondanunk: akik számára ez a szabadság, azok magukra vessenek.
Megadja Gábor írása
Az igazság az, hogy a szabadság nem népszerű dolog. Készséggel elismerjük, hogy nem ez az érték az egyedüli létező, és a veszélyes filozófiai abszolutizmus valóban bornírtság ebben a kérdésben is. A több érték létezéséből azonban nem átallnak egyesek azt a következtetést levonni, hogy némely érték nem is fontos, a létezése talán nem kívánatos – ilyen a szabadság is. „Az a lényeg, hogy rend legyen!” – süvíti a korszakos eredetiségben szenvedő komisszárok kánonja. Hihetetlenül modern és állítólag szabad korunk valójában két dolgot gyűlöl tiszta szívéből: a szabadságot és az egyént.
Mit jelent egyáltalán a szabadság? A kérdés egyáltalán nem könnyű. Mivel a kérdés boncolgatásával foglalkozó irodalommal könyvtárakat lehetne megtölteni (talán ezért is tartják egyesek a feladatot meddőnek, mert a lustaság is nagyobb érték a szabadságnál), ezért itt most meglehetősen szegényesen tudunk csak valami válaszfélét adni a kérdésre.
Volt, aki direkt módon tette föl a kérdést és saját választ adott rá. Arendt szerint politikai értelemben a szabadság nem a szabad akarattal függ össze, hanem a cselekvéssel, ami a politika conditio sine qua non-ja. Az akarattal összekötött szabadság gondolata szerinte veszélyes is lehet, hiszen abszurd következtetéseit Rousseau vonta le, aki a szabadságot egyenlőnek tekintette a szuverenitással. Arendt úgy gondolta, hogy a szabadságot a cselekvéssel összekapcsolva lehet megérteni, a politika szabadsága pedig a szabad emberek közös cselekvése, valaminek a létrehozása, elindítása (agere). Eszerint a szabadság összefügg a politika szükségszerű kontingenciájával, és a politika minden egyes szabad cselekvése ebben az értelemben „csoda” – hiszen a mechanizmusokat és az automatizmusokat szakítja meg. Érdekes módon a szabadság problémájával, illetve annak mindkét értelmével – a liberum artbitriummal és az Arendt által használt jelentésével – Szent Ágoston foglalkozott először. A szabad akarat belső szabadság, a politikai pedig a világhoz kapcsolódik, és semmiképp sem tapasztalható meg magányban.
2.
A kérdés másik oldalán áll az, hogy „belső pszichológiai szabadság nélkül a közszabadság korántsem elegendő”. A személyes szabadság melletti hittétel jelenti a szembenállást a modernség deperszonalizációs konformista karakterével: e konformizmus „öncélú igazodást” jelent, avagy igazodást az igazodás kedvéért. Ezt nevezik ma sokan „normalitásnak”, mely normalitás torz. Valójában egy állandó kulturális gondolat-kontrollról van szó, amelyen feláldozható a spontaneitás és a személyiség, és amely rosszabb és hatékonyabb is, mint a kényszerrel élő politikai konformitás; ez az önelégült megadás állapota és az individuum elvetése. Az elképzelt világban nincsenek Shakespeare-ek, Leonardok, Dosztojevszkijek, sem Nietzschék, Burckhardtok és Tocqueville-ek. Az uralkodó unalom van, archetípusok helyett sztereotípiák, szabadság és kiválóság helyett determinizmus, az erkölcsi döntés helyett mechanizmus és automatizmus.
Ez a konformizmus elsősorban nem etatista és nem is él közvetlenül a hatalom eszközével; társadalmi konformizmusról van szó, a „középhez” való igazodásról (ezért is a rajongás mindenféle politikai „középért”, szemben mindenféle „szélsőségességgel”). Ez a konformizmus erőszak nélkül is kiválóan képes kényszeríteni és másokat megadásra késztetni. Nem hisz a szellemben és nem is szereti – nem véletlen, hogy néha explicit módon is kifejti véleményét a szabadságról („túl sok van belőle”, „eleget kaptunk már”, „most már ideje véget vetni a nagy szabadságnak” stb.).
A konformizmus elutasítása nem kell, hogy a bohém individualizmushoz csatoljon bennünket. A semmihez sem ragaszkodó „nonkonformista” ugyanúgy „öncélúan” alkotja meg krédóját, mint a konformista, lázadása egyszerű bohózat. Morus Tamás lázadása viszont „konzervatív”, hiszen egészen addig a „király hű szolgája”, amíg nem találja szembe magát az extrém erkölcsi helyzettel. A konfliktus akkor válik nyilvánvalóvá, amikor a társadalom szembekerül Istennel, az isteni törvénnyel vagy a lelkiismerettel. Nem véletlen, hogy Szókratész is erre, a daimónjára hivatkozott; úgy is járt, mint a nép többi ellensége.
3.
A szabadság tagadói egy alapvető ellentmondással találják szembe magukat. Az igaz ugyan, hogy rend nélkül nincs szabadság, hiszen ha nem lennének korlátai, akkor nem lennének speciális helyek, illetve terek, ahol helyesnek tartjuk a szabadságot; az is igaz azonban, hogy a rend sem jön létre szabadság nélkül. Akár a szándékosan megalkotott rend, akár a spontán rend tézise mellett tesszük le a voksunkat, a rend megalkotása mindig a szabadságot előfeltételezi, hiszen a rend csak úgy nem létezik, azt létre kell hozni. Ugyanez igaz többi viszonyunkra is: mivel ezeket valamilyen formában mi hozzuk létre, ezért szükségünk van a szabadság feltételezésére, hogy létrehozhassuk őket. Ez persze azt is jelenti, hogy a szabadság potentia és nem acta, hiszen a használatán múlik kimenetele.
Az alapvető félreértés ott érhető tetten, hogy a szabadság morális kérdés. Morális kérdés az, hogy van-e lehetőségünk így vagy úgy cselekedni. Kiválóan jeleníti meg ezt a dilemmát a Mechanikus Narancs (Clockwork Orange) című film. A főszereplőt, annak érdekében, hogy ne kövessen el több erőszakos bűncselekményt, kondicionálják: fizikai fájdalmat érez minden olyan esetben, amikor erőszakra szánná el magát. A film alapvető erkölcsi dilemmáját a börtön lelkésze fogalmazza meg a kísérlet sikerének bemutatása után: gondolkodjunk el azon, a kísérleti alany tudott-e dönteni? A kérdés költői, és hiába „sikeres” a kísérlet konzekvencionalista alapon – ti. nem erőszakoskodik többé –, érezzük, hogy erkölcsileg helytelen így „rendezni” a problémát. Amennyiben nem tud az illető dönteni, úgy nem is szabad, így végső soron cselekedeteinek sincs akkora erkölcsi súlya. Továbbá ha nem szabad, nem is felelős.
Ez utóbbi összefüggést rendre elfelejtik azok, akik megvetik a szabadságot. Nyilván a legtöbb esetben ez nem tudatosan történik, ám a felfogás koherens abban az értelemben, hogy amennyire gyűlölik a szabadságot, ugyanannyira gyűlölik a felelősséget is. Ezért ha szó is esik szabadságról manapság, az alatt rendre mást értenek – leginkább biztonságot. A fenti, Peter Viereck által említett konformista kispolgári világ biztonságát, ami egyszerre jeleníti meg a sajátos büszkeséget és képmutatást és minden arisztokratikus egyéni teljesítmény lenézését.
Arisztokratikus: a szó is undorral tölti el a tömegdemokratát, hiszen minden kiválóság a középszer ellensége. Ahogyan az „arisztokratikus”, úgy a „kispolgári” kifejezés alatt sem valamilyen speciális gazdasági osztály értendő – ez csak a marxista felfogás szerint a legfontosabb, sőt egyetlen létező vízválasztó –, hanem mentalitás. Így a konformista kispolgáriságban sűrűsödik össze a többségelvűség, a „közép” imádata, egy borzalmasan félreértett-és félremagyarázott arisztotelészi igazolással, a bürokratizmus és egalitarizmus, és minden eltérés megvetése. A kulturális konformizmus politikai édestestvére az identitarizmus és a kollektivizmus, amely megbélyegzi és adott esetben törvényen kívül is helyezi a többségtől eltérőket.
Olybá tűnik, a szabadság továbbra is „arisztokratikus” eszmény marad, hiszen mindig egy kisebbség ügye volt. A tömeg, még ha időről időre a szabadság ügye mellé áll is, az csupán kivétel, nem szabály. Mivel mentalitásról, nem osztályokról van szó – noha ez a kettő a múltban talán szorosabban kapcsolódott egymáshoz –, ezért a szabadság ügye mindig az aristoi küzdelme volt, szellemi értelemben mindenképpen.
A szabadság eszménye semmit sem mond a konformistának, hacsak nem valamely deformált értelme, mondjuk a jólét vagy a disznók államának kényelme és az olcsóbb farhát reménysége; amikor erkölcsi döntés elé állítják, igyekszik elkerülni, és mivel gyűlöli, az ehhez szükséges szabadságra sem vágyik. Ha viszont a kórushoz kell csatlakozni, minden további nélkül beleüvölti a világba, hogy Barabbás.
Kövesd a Konzervatóriumot a Facebookon is!
