A jobboldali „extrémista” pártok térnyerése az európai parlamentekben a legnagyobb felfordulás a kommunizmus bukása óta Európában – vélekedik a Newsweek, aminek a Svéd Demokraták parlamentbe jutásakor telt be a pohár. A szerző szerint évtizedeken át Svédország volt a mintapéldája a szabadkereskedelem és a társadalmi szolidaritás vegyes európai modelljének, de többé nem az, csak mert bekerültek a parlamentbe pár százalékkal, húsz képviselővel a Svéd Demokraták.
A Newsweek szerint a közös Európa gazdasági és társadalmi liberalizmusát felválthatja a nemzetet előtérbe helyező „atavizmus” (filológusoknak: „The dreams that a common European economic and social liberalism would replace the old atavisms of nation-first politics are on hold.”), aminek egyik jele, hogy korábban nem létező, a kétezres években alakult, vagy régen jelentéktelen „extrém jobboldali” pártok törtek előre az utóbbi időkben, értve ezalatt a francia Nemzeti Frontot (11,9 százalék), az olasz Északi Ligát (8,3 százalék), Geert Wilders Holland Szabadságpártját (15,5 százalék), A Svájci Néppártot (28,9 százalék), természetesen a Jobbikot (16,7 százalék), valamint a norvég Haladáspártot (22,9 százalék), de természetesen megjegyzik, hogy jelentős „extrém jobb” van Belgiumban, Litvániában, Szlovákiában és Szlovéniában is. Azaz szerintük mindez ma már nem csak „egyes országokban” feltűnő egyedi jelenség.
A térnyerő középjobb a Newsweek cikkében annyiban kerül szóba, amennyiben az „extrémek” hatása megmutatkozik cselekedeiken: a szerző Sarkozy akcióján sajnálkozik, amivel hazaküldte a cigányokat, és megemlíti Merkelt is, mint aki enged az olyan nyomásnak, hogy keményítsen be a bevándorlással szemben. Még a jó szocdemeknél is elgurult a gyógyszer, sugallja a lap a középbal Thilo Sarazzin botránykeltő bevándorlásellenes könyve kapcsán. Mindennek tetejében pedig az angol konzervatívok vezetője, David Cameron is szigorítana, és a jó öreg, úriember britek is beküldtek egy nacionalista pártot az EP-be. Pedig eddig a középpártok, a szociáldemokraták és a kereszténydemokraták váltógazdálkodása volt az Európa-projekt motorja. Ezen középpártok „hanyatlása” viszont „aláássa” az egész projektet. (A britek persze ebből mindig kilógtak, a brit konzervatívok sosem voltak sem kereszténydemokraták, sem EU-pártiak.)
A Newsweek súlyos aránytévesztésben látszik leledzeni, ráadásul úgy tűnik, nem követték nyomon az előző étvized európai politikáját. Nem a jobbközép pártok előretörését vizsgálják, hanem a sokkal kisebb támogatottságú radikálisabb jobboldali pártokat. Ez a fanyalgó hozzáállás számunkra leginkább természetesen a tavaszi parlamenti választások után volt tetten érhető, amikor a nyugati sajtó azon lamentált, hogy édes istenkém, bekerült a magyar parlamentbe a Jobbik, ráadásul 16 százalékkal. A kétharmados jobboldali győzelmet is nehezen emésztették meg, de a fő téma a Jobbik volt. Az senkit nem érdekelt, hogy a Jobbik a fideszes kétharmad miatt (és felkészültsége miatt) tulajdonképpen csak hőzöngeni tud, és nincs szüksége a támogatására a kormánynak.
Eközben persze azon is sopánkodnak sokan, hogy Dániában a helyi „radikálisok” külső támogatásával kormányoz a liberális-konzervatív koalíció: a Dán Néppárt kívülről támogatja a Ventre és a konzervatívok szövetségét. A Ventre, amit jobboldali liberálisnak írnak le, Balt jelent, szóval érdekes lehet az ottani pártszíntér is. A Dán Néppártot meg a nemzeti konzervatív, euroszkeptikus csoportba sorolják, kvázi ők a dán Kaczinskiék, a mi fogalmaink szerint tehát messze vannak a szélsőjobbtól.
Valahogy a Newsweeknek nem tűnt fel, hogy a felsorolt, extrém jobboldalinak nevezett pártok közül jó pár eddig is a politikai élet jelentős tényezője volt. Például a Nemzeti Front Franciaországban, vagy a csak megemlített Belgium életében folyamatosan szerepet játszik azt erős nemzeti érzés, hogy mit ne mondjak, mióta az eszemet tudom, szerepel az országgal kapcsolatos hírekben a Flamand Tömb, és az Északi Liga sem tegnap óta tagja a kormánykoalíciónak Olaszországban. Szlovákia Jan Slotájának megemlítését persze hiába keressük a lapban, de az azóta kettészakadt, úgyszintén említésre méltatlannak bizonyult Osztrák Szabadságpárt sem tegnap váltott ki riadalmat Európában.
Az biztos, hogy a jobboldali néppártok térnyerése, bekeményítése és a radikálisabb jobboldal pártjainak feltűnése hangsúlyeltolódást jelent. Másrészt kérdés, hogy miért kezeljük ezeket egy kupacban? Fölrajzoltunk a táblára egy egyenest, és minden országból minden pártot elhelyeztünk rajta, és így ugyanoda került az egyébként kicsit sem egyforma francia Nemzeti Front, a Jobbik és a BNP, meg a Dán és a Svájci Néppárt? Utóbbi kettőt én nem látom egy kategóriába sorolhatónak az előző hárommal. (A Jobbik meg valószínűleg kilóg az összes létező radikáljobb párt közül.)
Azt hiszem, a Newsweeknek eléggé más számít szélsőjobbnak, mint nekünk: aki szigorítana a bevándorlás feltételein és kritizálja az EU-t, az már szélsőjobboldali, pontosabban „nacionalista-populista”, ahogy a Der Spiegelben Orbán Viktor neve mellett is következetesen ez a jelző szerepel. (A Newsweeknek minden szélsőjobb, amit az angol nyelv, vagy éppen ő a right-wing, far-right, national conservative, national populist és eurosceptic jelzők valamelyikével illet.) Egyébként számos radikáljobbnak titulált párt vezetője liberálisnak tartja magát, amint azt Techet Péter is kifejtette a Jobbklikken.
Amin a Newsweek kesereg, annak mi örülünk: hogy egy ország politikájában a nemzet az első. Miért, minek kéne elsőnek lennie? Távol álljon tőlem az EU nyakló nélküli szidása, de azért had tartsam meg a magam (hogyne mondjam, a Jobbikétól különböző) euroszkepticizmusát (a nyugati konzervatívokra mutogatóknak: ez például hagyományos angol konzervatív erény). Mindezen nem csodálkozom, amikor épp arról van szó, hogy Brüsszel határozná meg a tagállamok gazdaságpolitikájának főbb irányvonalait. Esetleg a kormányt nem akarják ők kinevezni?
A jobboldali középpártok európai előretörése egyrészt válaszreakció a válság alatt tanúsított baloldali töketlenkedésre (vagy egyes baloldali kormányok csak simán rosszul fogták ki a széljárást, és talán most ők nyertek volna, ha a válság alatt korábbi ellenzékük kormányoz), másrészt talán-talán mutatja Európa kezdődő magára találását is (ennyi vágyvezérelt bölcselkedést had engedjek meg magamnak). Imigyen az egyáltalán-nem-biztos-hogy-annyira-szélsőséges extrém jobb előretörése is talán csak az inga visszalengése lehet (szimbolikus, nem szociológiai-mechanikai értelemben), ami talán a középjobb néppártokat is segítheti magukra találni, észbe kapni.
A hagyományos konzervatív pártok társadalmi és kulturális bázisa (a széles vallásos társadalmi rétegek és a történelmi elitek) elolvadt a hatvanas évek kulturális és szociális átalakulása után. A jobboldali konzervatív pártok ezután be is húztak középre, pontosabban megijedvén átvették az uralkodó baloldali közbeszédet (erre a svéd konzervatív párt vagy akár az egyéb téren kicsit keményebb Cameron progresszív konzervativizmusa a jó példa, amiben nyíltan hirdeti a baloldali célok konzervatív eszközökkel való elérésének célkitűését), ezáltal üresen hagytak egy fontos politikai mezőt, de még fontosabb, hogy nem foglalkoztak olyan kérdésekkel – pont a ballib véleményuralom miatt –, ami a „népet” foglalkoztatja. Így aztán nem csoda, ha egyrészt hagyományos konzervatív nézeteket felvállaló pártok is csak azért szélsőségesnek tűnnek, mert jobbra állnak a (túl) mérsékelt néppártoktól, másrészt nem csoda, ha sokan nem a mérsékelt középpártoktól, hanem gyanús szabadcsapatoktól várják a problémáikra adott adekvát választ.
A baloldal az értelmiségi középrétegek és a bevándorlók felé fordulva cserben hagyta a hagyományos európai munkásosztályt (amiből nem tudom, mennyi maradt az információs és szolgáltató társadalom korára). Az egyszeri európai most szembesül azokkal a problémákkal, amit az Európán kívülről érkezők egyre fokozódó bevándorlása jelent, s amivel a baloldal pártjai, meg a centrumba behúzott jobboldali pártok nem foglalkoznak a politikai korrektség jegyében, pontosabban széttárják a karjukat, hogy hja, kérem, mindenki azt csinál amit akar, olyan életet választ, amilyet akar, az állam feladata csak segíteni ebben. A baloldal (szerintünk természetesen hamis) világképe egyébként igencsak kötődik ahhoz a magasan civilizált európai keresztény világhoz, amelynek az antitéziseként jött létre. A Newsweek pedig csak sopánkodik, nem néz az általa feljegyzettek mögé, hogy kinek miért kezd elege lenni a „projektből”. Sajnos egyébként még nem eléggé, ahogy elnézem az európaiakat. A többség vígan mulat, Spanyolországban virágzik a ni-ni nemzedék, aki nem is tanul és nem is dolgozik (ez persze részben a válság eredménye).
A jobboldali centrumpártok pedig csak azt felejtik el, hogy a baloldali számára csak a halott jobboldali a jó jobboldali (gondoljunk csak Antall József mai és húsz évvel ezelőtti megítélésére), illetve az a jobboldali a jó (szalonképes), aki olyan mint ők, vagyis nem jobboldali. Így a nagy néppártokból kis túlzással lassan olyan pártok lettek, amelyek a baloldali trendeket követték némi lemaradással. Nem hiszem, hogy végzetes jelenség volna 10-15 százaléknyi radikáljobb szavazó egy ország életében, de legalább észbe kapnak tőle a jobbközép pártjai. A holland liberálisok és kereszténydemokraták alkotta holland kisebbségi kormányra máris hatással volt Geert Wilders Szabadságpártja, szigorítják a bevándorlást (ó, toleráns Hollandia!), ha jól sáfárkodnak, ki is húzzák Wildersék méregfogát.
(A bevándorlók egyébként nyilvánvalóan nincsenek jelenleg annyian Európában, hogy komolyan veszélyeztessék a befogadók munkavállalási esélyeit. Nincs bajom a bevándorlókkal, mint személyekkel, azonban azt gondolom, hogy egy politikai közösségnek joga van megszabni, hogy kiket és milyen mennyiségben enged be és kit nem, tekintettel saját kultúrájának, civilizációjának épségére, és intézményrendszerének, piacának kapacitására, befogadó- és eltartóképességére. A bevándorlás pedig nem egyenlő muszlim-kérdés, főleg hogy vannak őshonos muszlim közösségek Európában is. Egyébként a szólászabadság és a tolerancia, nem abszolutizálva, mind nyugati értékek, az antikvitásból és a kereszténységből származnak. Ha a nevükben sokan jöhetnek ide olyanok, akik nem vallják őket, akkor ezzel elindulnak a felszámolódás útján.)
Számomra a Svájci Néppárt, amely a kormánykoalíció tagja, egyáltalán nem tűnik extrémnek, sokkal inkább tisztességes jobboldali konzervatív alakulatnak, hiába is váltotta ki az általa kezdeményezett minaretellenes népszavazás sokak haragját, tulajdonképpen a többi régi nagy európai jobbközép néppártnak is ilyenné kéne válnia.
Egyébként lefogadom, hogy ha szélbalos pártok kerülnének be a parlamentbe (sokfelé vannak is), senki nem sopánkodna. Azokat megszokták a hatvanas évek óta, vagy szeretik őket, vagy elnézően megsimogatják a kobakjukat. Nemhiába nem szoktunk hallani és olvasni az „extreme left”-ről. A status quo sosem örök, változnak az idők. Hogy mennyire tartósan, azt még nem tudjuk, de már a hazai baloldal sem tud az egykor ajnározott „szalonképes európai jobboldalra” mutogatni. Az európai politika fősodrát tekintve ugyanis most a Fidesz sokkal inkább európai, mint az MSZP vagy a seholsincs liberálisok. Részünkről inkább örvendezünk az európai jobbközép néppártok megerősödésén és bekeményítésén, mintsem hogy sóhajtozzunk a radikáljobb magához viszonyítva jó eredményein.
A szerző reméli, hosszabbat írt, mint a Newsweek-cikk.
Kövesd a Konzervatóriumot a Facebookon is!
