A büntetőjog szigorítására (a three strikes törvénykezésre) szükség van. A valós ellenérvekről és a valós bukatókról azonban nem beszélünk. A politikai vitákban a tervezettel vele szemben felhozott ellenérvek vagy demagógok, vagy egyoldalúak, vagy hamisak.
„A kormánynak a kis értékű vagyon elleni bűncselekményekkel kellene foglalkoznia, mert az embereket elsősorban az aggasztja – a három csapás, három dobás törvény ezeket a problémákat nem kezeli, hiszen csak az erőszakos bűncselekményekkel foglalkozik.” „A büntetőjog, a büntetések szigorítása bizonyíthatóan nem csökkenti a bűncselekmények számát.” „A hosszabb börtönbüntetések miatt tovább nőne a börtönök túlzsúfoltsága, tovább kellene növelni a büntetés-végrehajtásra fordított kiadásainkat.”
Íme, egy közel sem teljes – bár szerintem a fontosabb érveket tartalmazó – lista a kultúrharc legújabb terepéről: miért kell egy igazi progresszív européernek elutasítani a jobboldal büntetőjogi törvényjavaslatait. Íme, egy közel sem teljes – bár szerintem a fontosabb érveket tartalmazó – lista, amely megerősítheti a magyar akadémiai értelmiséggel szembeni sztereotípiáinkat. Az érvek ugyanis vagy egyszerűen tévesek, vagy féloldalasak, vagy átlátszó, a „szakmaiság” mögé bújó, de a saját politikai álláspontjuk kizárólagosságát hirdető ideológiai, politikai álláspontok.
Lássuk őket egyesével! A kormányzatnak nem ezzel kellene törődnie. Való igaz, a magyar parlament elé került tervezet nem érinti a kisértékű vagyon elleni cselekmények elkövetőit. Csakhogy a logikai probléma nyilvánvaló: attól, hogy van fontosabb probléma nem következik, hogy más problémákkal nem kell foglalkozni. Az érvelés a klasszikus viccet idézi: nagy király volt Nagy Lajos, de még nagyobb Mátyás király – szóval mi inkább róla fogunk beszélni… A mostani érvelés továbbmegy: ne is foglalkozzunk Nagy Lajossal.
Tegyük persze hozzá: a three strikes törvények közül a legtöbbet hivatkozott, a kaliforniai szigorúbb, mint a magyar, a kis értékű lopásokra is kiterjed. A kaliforniai törvény szerint (1) aki egyszer erőszakos bűncselekményt követett el (ezen bűncselekmények listáját tartalmazza a törvény), az már másodjára, akármilyen bűncselekményt (például lopást) kövessen is el, az eredetileg kiszabható büntetést kétszeresét kapja, kaphatja – és az idő előtti szabadulásra is kevesebb esélye van; (2) aki pedig már két erőszakos bűncselekményt követett el, az akármilyen bűncselekményt (például lopást) követ is el harmadjára, minimum 25 év letöltendő büntetést kap. Ezzel szemben a magyar törvény az USA több államában bevezetett enyhébb three stikes rendszert másolja: csak a harmadik erőszakos cselekmény esetén emeli meg a szankciót. Szóval a törvény könnyen kiterjeszthető lenne például a lopásokra is. De gondolom, a kritikusok akkor még hangosabban elleneznék a javaslatot.
Térjünk át a második érvre, a drágaságra. A börtönbüntetések megnyújtása növeli a büntetés-végrehajtás költségeit. Igaz. Pontosan ugyanúgy növeli a kiadásokat, mint az oktatási rendszer, a rákellenes kutatás támogatása, vagy a rendőrség fenntartása. A probléma nyilvánvalóan nem az, ha valami emeli a kiadásokat, hanem az, ha ezzel szemben nem áll haszon. A közgazdaságtan, de a józanész törvénye is: ne legyünk féloldalasak, a költségeket mindig össze kell vetni a hasznokkal! Ha a szigorúbb büntetés költsége kisebb, mint amennyivel több bűncselekményből fakadó kár rövidebb büntetés esetén lenne, akkor a szigorúbb, hosszabb büntetés még mindig az olcsóbb megoldás. Ha a büntetés költsége kisebb, mint azoknak az alternatív eszközöknek a költsége, amellyel hasonló csökkenést lehetne elérni, akkor a büntetés meghosszabbítása a legjobb megoldás.
Nézzük, mi is a klasszikus ellenjavaslat: nem a büntetést, hanem a lebukás valószínűségét kellene emelni. Közgazdászként fejet hajthatunk. A bűnözés közgazdasági modelljei közül is sok egyetért velük: ha ugyanakkora arányban növeljük a lebukás valószínűségét, mint amennyivel a büntetést hosszabbítanánk meg, akkor annak vélhetően tényleg erősebb a visszatartó ereje. Ha a bűnöző 40% eséllyel kap 4 év börtönt, vagy 80% eséllyel 2 évet, akkor az utóbbi visszatartó ereje valóban erősebb lehet – feltéve, hogy a bűnelkövetők a veszteségkerülők, vagyis a biztosabb kis veszteségnek nagyobb visszatartó erejük van, mint a nagyobb, de bizonytalanabbnak. (Ez az álláspont a
behaviorista közgazdaságtan ún.
kilátáselméletével tökéletesen összeférő álláspont.) Ez az érvelést azonban nem vitt előbbre: az általuk javasolt megoldás is közel ugyanakkora büntetés-végrehajtási költséggel jár, hacsak nem feltételezzük, hogy a két rendszer elriasztó ereje között roppant éles eltérés lenne. Ha kétszer annyi embert kapunk el és ítélünk fele akkora börtönbüntetésre, akkor adott pillanatban ugyanannyian fognak a börtönben ülni, pontosan ugyanannyi börtön kell. Csak gyorsabban cserélődnek az elítéltek. Ráadásul a lebukás esélyét növelni mindig drágább, mint a büntetést emelni. hogy mást ne említsek: a bűnüldözés sem ingyen van, ha nagyobb lebukási arányt akarunk, akkor – miközben ugyanannyit költünk börtönökre – többet költünk rendőrségre. (A modellt egyszerű formában lásd
itt a büntetőjogi fejezetben.)
És ezzel el is érkeztünk a „büntetés növelése nem hat a bűncselekmények számára” kérdéshez! A probléma az, hogy nem csak a józanész (a közgazdaságtan emberképe) mondatja azt velünk, hogy hat – legalábbis, ha valaki nem hirtelen felindulásból, hanem előre eltervezett módon követi el a bűncselekményt –, hanem sok empirikus vizsgálat is. Nem állítom, hogy minden empirikus elemzésből ez jön ki (
ellenpélda), de úgy tűnik, azok, amelyek kiküszöbölik a legalapvetőbb módszertani problémákat (például nem egyszerűen előtte-utána összehasonlításokat csinálnak), akkor általában azt kapják, hogy a nagyobb büntetés igenis kevesebb a bűncselekménnyel jár együtt. Például a szigorú, konzervatív büntetőpolitika iránti elkötelezettséggel a legkisebb mértékben sem vádolható kiváló közgazdász
Steven D. Levitt kilencvenes évekbeli
vizsgálatai egyértelműen kimutatták, hogy ahol és amikor az emberjogi mozgalmak fellépése, pontosabban az általuk a fogva tartás körülményei miatt indított perek miatt nőtt a börtönből szabadulók száma, ott és akkor a bűncselekmények száma is jelentősen megugrott. (Egy viszonylag átfogó összefoglaló a 2000-es évek közepéig lezajlott empirikus vizsgálatokról, és a módszertani problémákról
itt.)
Nem ártana tehát, más érveket keresni. Hadd segítsek! Magam ugyan a szigorítás híve vagyok, de nem tagadhatóak azok a negatívumok sem, amellyel egy ilyen megoldás jár. Először is kezdjük azzal, hogy a tengerentúlon általánosan elfogadott álláspont, hogy bár a kaliforniai three strikes törvény hat, de a többi tagállamé nem. Mi ennek az oka? Lehet, hogy az, hogy a többi rendszer a magyar javaslathoz hasonló enyhébb megoldásokat tartalmaz. De lehet, hogy az, hogy a többi tagállamban a bíróságok gyakorlatilag alig alkalmazzák azt – hiába van benne a törvénykönyvben. Például Kalifornián belül is igaz az, hogy a törvény hatása erősebb a keményebb büntetéseiről híres déli megyékben, mint északon. (Az Egyesült Államokban egyes megyék között is jelentős különbség lehet, ezért nem megbízhatóak a pusztán a tagállamokat összehasonlító keresztmetszeti vizsgálatok.) A büntetőtörvénykönyv szigorúságát tehát önmagában nem vizsgálhatjuk, csak ha annak végrehajtását is elemezzük!
A másik fontosabb ellenérv az, hogy nem biztos, hogy a bűncselekmények alacsonyabb száma az elriasztás miatt van. Lehet, hogy egyszerűen az elzárás miatt. A büntetésnek a joggazdaságtan több célját ismeri (az elriasztást, az elzárást, a nevelést és a megtorlást), de a különböző büntetési nemek e célok elérésére különböző mértékben, és különböző formában alkalmas. Az előbb az elriasztás modelljét láttuk: az elkövető mérlegeli, hogy megéri-e a nagyobb büntetést kockáztatni. Az elzárás esetén nem azért csökken a bűncselekmények száma, mert a potenciális elkövető nem kockáztatja a későbbi büntetést, hanem azért, mert nem tudják a cselekményt elkövetni – például mivel börtönben ül. A kritikusok szerint, ha a büntetés csak az elzáráson keresztül hat, túl drága, az nem hatékony. Ugyanis, ha csak az elzárás hat, akkor csak addig érdemes a büntetést nyújtani, amíg az adott szabadlábra kerülő bűnöző újabb bűncselekmények elkövetésével várhatóan nagyobb kárt okoz, mint amennyi a büntetés költsége. A hosszabb büntetés mellett kevesebb érv szól ekkor: a bűnözők élet vége felé (sőt az amerikai vizsgálatok szerint már a harmincas éveiktől kezdve) az újabb bűncselekmény elkövetésének esélye jelentősen csökken. A témával foglalkozó legfrissebb empirikus vizsgálatok azonban elég egyértelműen kimutatják a büntetés elriasztási hatását.
Eric Helland és Alexander Tabarrok azt
találták, hogy a kaliforniai three strikes törvénykezés nyomán a már kétszer súlyos bűncselekmény miatt elítéltek körében a bűncselekmények esélye 12,5%-kal, míg az egyszer elítéltek körében 48%-kal kisebb a bűncselekmények esélye. (Ne feledjük, hogy Kaliforniában a második kis bűncselekményt is szigorúbban ítélik meg, ha „egy dobása” már volt az illetőnek.) Ráadásul ezt az eredmény csak azt mutatja, hogy a bűnismétlés esélye csökken, azt nem hogy a szigorú kaliforniai three strikes törvény hogyan hat a legelső erőszakos bűncselekmények számára. Holott Joanna M. Shepherd lassan klasszikusnak számító modelljéből
tudjuk, hogy azok számát is csökkenti.
A legfontosabb – mai napig empirikusan nem cáfolt – kritika az ún. határelrettentés hiányára hívja fel a figyelmet. A határelrettentés azt jelenti, hogy nagyobb szankció fenyegeti-e a súlyosabb bűncselekményt elkövető bűnözőt. Ha nem, akkor nincs, ami visszatartsa, attól, hogy ne csak raboljon, hanem a tanút is megzsarolja, megölje, stb.. A határelrettentés problémájának kritikája szerint a modell tévesen feltételezi, hogy a bűncselekmény súlyossága csak arra hat, hogy mekkora a büntetés. Tudjuk, hogy a súlyosabb bűncselekmények esetén a bűnüldözés is erősebben lép fel – magyarán a lebukás esélye is nő, és ezzel a várható büntetés ugyanúgy emelkedik. (A határelrettentés hiányát kimutató empirikus elemzése
Radha Iyengar cikke. Az elemzés másik fontos állítását, miszerint a szigorú törvénykezés nem csökkenti, csak más államokba szorítja ki a bűnözést, későbbi empirikus vizsgálatok
nem igazolták.)
Azok, akik a szigorú büntetőpolitika ellen akarnának érvelni, válogathatnának szakmailag megalapozott érvek között is. Nem teszik. Szerintem, akkor sem lenne igazuk, ha ezt tennék, mert etikai álláspontom szerint a mellette szóló érvek fajsúlyosabbak. De akár mellette, akár ellene foglal valaki állást, elvárható, hogy a hatásokkal tisztában legyen – elvárható, hogy ne egyoldalú, vagy hamis érvekre hivatkozzon.
A szerző a Közjó és Kapitalizmus Intézet közgazdásza, a Budapesti Corvinus Egyetem oktatója
