Felix Ekardt, német filozófus 2007-ben arról írt a Frankfurter Rundschau számára, hogy egy kelet-európai társadalmi forradalomhoz is megérett már az idő. Húsz év választotta el a hatvannyolcasokat az ő rendszerváltásuktól, s immáron mi is húsz évre kerültünk 1989-től.
Csak a magyar jobboldal legendáriumában él az a tévképzet, hogy 1945-ben a német nép bezzeg leszámolt a múltjával. Pedig dehogy! Csupán néhány nácit lógattak fel, zártak börtönbe – a többség visszatérhetett a politika, a gazdaság vagy kultúra világába. A német szabad demokrata párt (FDP) egyes régiókban kifejezetten egykori náci párttagokból jött létre. A német nép 1945-ben nem akart fordulatot. A nürnbergi törvényszék munkáját – a korabeli közvélemény-kutatások szerint – a németség kifejezetten ellenszenvvel kísérte.
Hitler bukását követően negyedszázadnak kellett eltelnie, míg egy baloldali kerülhetett a kancellári székbe. Adenauer dohos ötvenes évekében elbújhatott, otthonosan megpihenhetett az a német társadalom, amely egykoron Hitlernek integetett. Adenauer joviálisan nem bolygatta a társadalom lelkiismeretét. A jólét pedig alkalmat kínált a felejtésre.
1968-ra azonban felnőtt az a nemzedék, amelynek a jólét már természetes, a múltról való hallgatás viszont természetellenes volt. 1968 nem csak a szexuális forradalmat hirdette meg, de Németországban egy sajátos céllal is rendelkezett: a múlt bevallásával, feldolgozásával.
1945-ben – Heinz Bude kifejezésével élve – fennmaradt „a társadalmi személyzet kontinuitása”. Amint 1989-ben sem halt ki a magyar társadalom. A megalvadt struktúrákat csak erőszakkal lehetett volna 1989-ben felrobbantani. A magyar népnek azonban nem a forradalmi hevület, nem a Fidesz vagy az SZDSZ radikalizmusa, hanem az MDF langymeleg engedékenysége kellett. Tellér Gyula programja csak a társadalom ellenében lett volna megvalósítható. A magyar nép nem akarta 1989-ben leváltani önmagát. Amint 1957-ben visszamosolygott Kádár Jánosra május elseje egy meleg délelőttjén, ugyanúgy mondott nemet 1989-ben a két liberális párt határozottságára. A magyar nép 1990-ben és még inkább 1994-ben kifejezésre jutatta, hogy nem kér rendszerváltást. Hogy ő jól érzi magát a SZOT-üdülőkben. Hogy ő jókat tud röhögni Koós Jánoson. Hogy neki elegendő a tatai hétvégi telek. Hogy neki ízlik a kőbányai világos.
Az első Orbán-kormány kivételes rendszerhiba volt a posztkommunizmus elmúlt húsz évében. Orbán Viktornak Kádár népével kellett volna leváltania a kádárizmust. Bele is bukott. Willy Brandtnak sem lett volna esélye nyolc évvel a német rendszerváltás után. Idő kell ahhoz, hogy a múlt meghaljon, és a jövő felnőjön.
2010-re jött el az idő a mi forradalmunkhoz. Békés Márton már régóta jelzi egy konzervatív előretörés lehetőségét. Hogy a posztkommunizmus alatt növekedő új nemzedék már nem érdekelt az itt büdösödő valóság fenntartásában.
2010-ben véget ért a posztkommunizmus. 2010 a mi hatvannyolcunk. Az utcán, a kávézókban, a szellemi műhelyekben, a háttérbeszélgetésekben, az előszobákban, az egyetemeken, a kocsmákban megindult folyamat idénre lett egyértelmű. Ugyanolyan törést jelenthet 2010 a magyar társadalomtörténetben, mint 1968 a nyugat-németekében.
Nekik baloldalról kellett leváltaniuk egy hazugságokra épült, megalvadt jobboldali beszédmodort, társadalmi berendezkedést. Nekünk jobboldalról kell szétrombolnunk a posztkommunista baloldal maradékait, társadalmi struktúráit. Nincs hátrálnunk sehova. Nem a múlt, hanem a jövő a jobboldal szövetségese. Nem új Horthy-korszakot, nem királyságot kell teremteni, hanem egy európai, polgári, modern Magyarországot. Az ázsiai, proletár és avítt baloldal ellenében.
¡Viva la revolución conservadora!