Sajátos koreográfiája van a demokratikus politikának. Az elmúlt négy év lázas reformerkedését az ellenzék legnagyobb ereje sikeresen torpedózta meg, s a tisztán hatalompolitikai (népszerűségszerzési) szempontok mellett fölhozta egyrészt azt a demokratikus elvi szempontot, hogy radikális átalakításra a többszörösen kétségbe vont legitimitású kormánynak nincs fölhatalmazása; másrészt pedig azt az alkotmányos elvi szempontot, hogy társadalmi-szakmai konszenzus, vagy legalább annak elérésére tett komoly erőfeszítések nélkül ilyen átalakításba nem szabad belekezdeni. Az új kormány demokratikus legitimációja ugyan kétségbevonhatatlan, azt azonban nem lehet minden további nélkül kijelenteni, hogy világos fölhatalmazása volna bármilyen jelentős átalakításra, mivel ilyen irányú elképzelései fölöttébb homályosak. Viszont egyre gyakrabban hallani, hogy az új kormány alkotmányban, kétharmados többségű törvényekben rögzített intézmény-rendszerekhez kíván hozzányúlni, mégpedig teljességgel ismeretlen elképzelések, elvek és szempontok szerint.
Balázs Zoltán írása
A leendő miniszterelnök ugyan többször is odanyilatkozott, hogy széleskörű eszmecserék fogják megelőzni az átalakításokat, de számos jele van annak is, hogy igen gyorsan, a szélesebb körű társadalmi-politikai disputát megkerülve fognak „már az első parlamenti munkanapon” komplett törvényjavaslatokat benyújtani. Ha ez utóbbi történik, akkor pontosan azzal az eljárásmóddal lesz dolgunk, amelyet az ellenzék az elmúlt négy évben gyakran – és véleményem szerint helyesen – bírált. Ámde az ily módon több területen is elszabaduló tektonikus reformerkedés, amelynek ízére sajnos a fiatal konzervatív generáció is kezd rákapni, akkor is helytelen, ha a FIDESZ csinálja, akármekkora többség birtokában, mégpedig ugyanabból az okból. Ráadásul fölöttébb ellentétes a konzervatív kormányzás természetével is. Persze máris fölvethető, hogy míg én megengedhetem magamnak azt a luxust, hogy politikai világnézeti elveket kérjek számon egy jobboldali kormányon, addig egy jobboldali kormány nem föltétlenül teheti meg ugyanezt önmagával szemben. Nos, lehet; ki-ki döntse el magában, hogy egy politikai erő politikai portfóliójában milyen szerepe van az elveknek.
A reformlendület egyik célpontja az önkormányzati rendszer. Csak erre fogok összpontosítani. Az a célom, hogy a kocsmai-lépcsőházi érvek színvonalát meghaladjam, és fönt hiányolt disputát, amelyet a jelek szerint az új kormány sem fog kezdeményezni, legalább szűk körben elindítsam.
A leggyakrabban hallható szólamokban az alábbi ötletek hangzanak el. (1) Felezzük meg a képviselők számát! (2) Toljuk el a választások időpontját! (3) Alakítsuk át a fővárosi önkormányzati rendszert! (4) Csökkentsük az önkormányzatok számát! (5) A regionális szint nem vált be, maradjunk a megyéknél! (6) Vonjunk el bizonyos jogköröket az önkormányzatoktól! – Talán ezek a leggyakoribbak. Az a baj, hogy ezek közül a javaslatok közül csak az első kettőt lehet igen egyszerűen kivitelezni (pontosabban azt sem minden szinten), a harmadik, negyedik és hatodik igen bonyolult törvénykezési átalakítást igényel, az ötödik tartalma pedig végképp homályos. Ám ha az első kettőt, az egyszerűeket huszárosan meg is lépi a kormány, igen rövid idő alatt tapasztalni fogjuk, hogy lángvágóval, dinamittal, láncfűrésszel, a bokrosi politika jellegadó eszközeivel bontani ugyan remekül lehet, építeni azonban nem.
Hadd maradjak csupán az első ötletnél! Ironikus, hogy azt már a Gyurcsány-kormány is fölöttébb kedvelte, most pedig talán az Orbán-kormány fogja végrehajtani (az ötletről tavaly már közzétettem egy írást „Megfelezéskényszer” címmel). Ez a javaslat ebben a formában legföljebb arra jó, hogy a vért, politikusvért látni kívánó közönséget kielégítse (lásd a kocsmai érvek). Hiszen mi szól még mellette? (1) Így csökkenthető a korrupció. – Jó, de ezen az alapon meg kéne felezni a bírói kart, a rendőrséget, az egyetemi oktatói kart, az orvosok létszámát, mivel arrafelé is van korrupció, nem is kevés. Akarnánk?? (2) Jelentős megtakarítás érhető el. – Az attól függ, mit nevezünk jelentősnek. A kisebb településeken igen sok képviselő eleve ingyen dolgozik. Egy átlagos tiszteletdíjú budapesti kerületi képviselő leépítése évi egymilliós nettó megtakarítást jelent a közkiadások szempontjából, ami szerintem nem egetverő összeg (fővárosi szinten mondjuk húsz-huszonöt nokiásdoboznyi megtakarítás érhető el). Úgyhogy ez a két érv sem igen haladja meg a lépcsőházi színvonalat.
De van még egy közkeletű indok. (3) Egyszerűen nincs ennyi képviselőre szükség! – halljuk gyakran ezt is. Nos, ahhoz, hogy ezt az ebben a formában nívósnak éppen nem mondható érvet mégis komolyan vegyük, az kell, hogy tisztázzuk, mire való a képviselő. Azonban mihelyst belefogunk, azonnal látni fogjuk, hogy nem a képviselők száma az érdekes kérdés, hanem az, hogy mit gondolunk az önkormányzatokról, azaz szembesülünk azzal, amire az elején már utaltam: alkotmányos elvi és világnézeti kérdések tisztázása nélkül nem lehet érdemben és értelmesen hozzászólni a „felezés” ötletéhez, illetve az ötlet ilyen jellegű hátterének homályban hagyása tipikusan az a hozzáállás, amit például én a bokrosi és gyurcsányi kormányzással kapcsolatban is alapvetően elleneztem.
Szóval mire való a képviselő?
(1) A közvetett demokratikus hatalomgyakorlás lényege a képviseleti rendszer. A helyi képviselő a helyi politikai akarat megjelenítője és a polgárok rajta kérhetik számon mindazt, ami helyben számukra fontos. – Egészen biztos, hogy ennek olvastán sokan már most nevetnek vagy bosszankodnak. Helytelenül teszik. Egyáltalán nem mindegy, hogy a helyi politikai akaratképzés minősége milyen. Ha valaki azt szeretné tudni, hogy mitől lesz működőképesebb és ugyanakkor konzervatívabb és szubszidiárisabb a magyar demokratikus rezsim, amelynek legitimitását kétségbe vonni ostobaság, akkor olvasson Tocqueville-t, aki világosan kifejti, hogy a központi politikai akarat leghatékonyabb ellensúlyai a polgárok parciális érdekeit és lokális identitását kifejező, védő intézmények. Nem kizárólag az önkormányzatok, természetesen, de döntő mértékben. A legtöbb polgár a helyi iskolához, orvoshoz, sztk-hoz, óvodához, művelődési házhoz, sportegyesülethez, szociális foglalkoztatóhoz, temetőhöz kötődik, s az ezekre vonatkozó döntéseket számon kérni is helyben tudja a leghatékonyabban. Mindettől még lehet csökkenteni az önkormányzatok számát éppúgy, mint a képviselőkét is, de mechanikusan biztosan nem szabad. Ettől fogva azonban nem takarítható meg egy részletes és hónapokig, akár évekig tartó vita.
(2) A helyi képviselők a helyi közpénzek elköltésének őrei. – Tudom, hogy itt megint sokan máris nevetnek. Inkább a közpénzek lenyúlásának mesterei, nem? Persze, bőven van ilyenre is példa. De legyünk pártatlanok: a korrupció föltárásában is a helyi képviselők tudják a legtöbbet tenni (mint ahogy tették is). Egy hivatalnok az állását féltve nem fogja jelezni a megvesztegetést, gyanús ügyletet, vagy maga is sáros lehet. A helyzet inkább az, hogy a képviselők ellenőrzési jogosítványai polgármesterekkel, alpolgármesterekkel, főpolgármester-helyettesekkel, polgármesteri tanácsadókkal, tanácsnokokkal, jegyzőkkel, aljegyzőkkel, önkormányzati cégekkel, pályázatíró vállalkozásokkal kapcsolatban messze nem elég erősek! Azzal, ha számukat csökkentjük, az önkormányzati vezetők, cégek, hivatalok ellenőrzésének lehetőségét is tovább korlátozzuk. Kiváltképpen ha arra gondolunk, hogy kevesebb képviselő az eddiginél is kevesebb ellenzéki képviselőt is jelent, holott ma is az a helyzet, hogy például a BKV-nél elszabaduló korrupciót leginkább egy jóval erősebb ellenőrzési jogosítványokkal rendelkező, ellenzéki képviselők által vezetett testület lett volna képes időben megfékezni. Természetesen ki lehet találni másféle ellenőrzési rendszert is (a közigazgatási hivatalok például igen fontos szerepet játszottak, visszaállításukról jellemző módon ma egy árva szót sem hallani), vagy az önkormányzatok és cégeik pénzügyi, gazdálkodási önállóságát korlátozni, ehhez azonban újabb hatalmas bürokráciák fölállítására volna szükség, amelyek természetesen nem lesznek ellenállóbbak sem a korrupcióval, sem a pazarlással szemben. Demokráciában a kölcsönös ellenőrzés, a hatalmi súlyok megosztása teszi lehetővé a korrupcióval és a pazarlással való viszonylag sikeres szembeszállást (teljes sikerre konzervatív ember amúgy sem számít), ebben a tekintetben a képviselők abszolút száma érdektelen információ, a releváns kérdés az, hogy a csökkentés – a jelenlegi jogosítványok és inkoherens, inkonkluzív jogi felelősségi szabályok (lásd a VII. kerület példáját!) megtartása mellett – inkább rontana vagy javítana az ellenőrzés minőségén vagy javításának lehetőségén. A magam részéről a képviselők szakmai kompetenciájának professzionalizálásában és ellenőrzési jogosítványainak kiterjesztésében látom az előrelépés lehetőségét, de ez újfent seregnyi részletkérdés megvitatását igényelné.
Nem győzöm hangsúlyozni: mindebből egyszerűen nem következik sem az, hogy csökkenteni kell a képviselők számát, sem az, hogy a rendszer úgy jó, ahogy van. Teljesen indokolt lehet bizonyos jogköröket elvonni az önkormányzatoktól (például építésügyi, szabályozási téren – lásd a 6. számú javaslatot fentebb), de lehet, hogy adni is kell nekik ilyet (például munkanélküli ellátás-szervezés, közbiztonság – helyi rendőrség! – terén). Lehet, hogy a felelőtlenül döntő, ámokfutó testületek föloszlatását és új választások kiírását meg kellene könnyíteni. Lehet, hogy kétévente kéne helyhatósági választásokat tartani. Lehet, hogy át kéne gondolni a képviselő-testületek és közgyűlések működésmódját, a bizottsági jogköröket; lehet, hogy újra kéne szabályozni a polgármesterek, alpolgármesterek és jegyzők egymáshoz való viszonyát; lehet, hogy a kisebbségi önkormányzatok létének ebben a formában nincs értelme; lehet, hogy a tulajdonosi felelősség büntetőjogi illeszkedését végig kéne gondolni, stb. Miközben ezeket megbeszéljük, aközben eszmét lehet cserélni a képviselők számáról is. Magam is úgy látom, hogy a képviselők idejének jelentős része ma fölösleges dolgokra megy el, s a szűken vett testületi munkát valóban el tudná látni jóval kevesebb képviselő is; de a fönti két alapfunkció betöltéséhez nem biztos, hogy elég a feleannyi képviselő. Egy dolog biztos: a megfelezés ötlete ma is, akár másfél vagy két évvel ezelőtt, kényszeres politikai ötlet, rövidtávú pártpolitikai haszna biztosan van, ennél több jót azonban nem lehet róla elmondani.
Mivel magam is képviselő vagyok, s ezt nem kívánom titkolni, két ehhez kapcsolódó személyes kijelentéssel fejezem be mondandómat. Az egyik, hogy semmilyen értelemben (egzisztenciálisan, karrierszempontból) nem függök ettől a pozíciótól, magyarán nem az állásomat féltem. Ezt persze vagy elhiszi az olvasó, vagy nem, ezt nem áll módomban befolyásolni. A másik, hogy a fenti álláspontom mögött több év tapasztalata és persze politikatudományi elméleti ismeretanyaga van, így elsősorban azok véleményére vagyok kíváncsi, akik rendelkeznek némi hasonló jellegű kompetenciával. Úgyhogy … tessék parancsolni.
