Tegnap este kilenc körül azt találgattuk, hogy a választási műsorokba súlyos pénzeket és még súlyosabb szakértőket invesztáló média, vagy az urnazárás után két órával még mindig tömött sorokban szavazni vágyó állampolgárok gyújtják fel előbb az OVB épületét. Az egész mintha valahogy méltó lezárása lett volna az elmúlt nyolc évnek, a szanaszét rothadó autó, elfolyt olajjal, szakadt ülésekkel, döcögve gurul a lejtőn lefelé, aztán befog a fék. Kész, vége, kiszállás. El kéne érni a csatlakozást.
Megint felkerültünk a világsajtó térképére, csak kívülről, két felvillanásból, tán érthetetlen, miért nem a választási rendszer csődje után voltak a zavargások, miért három évvel előtte, de annyi műsoridőt nem kapunk, hogy ezt egy kívülállónak részletesen elmagyarázzuk.
Szóval tegnap este láttuk, - sorrendben -, az álmából felriasztott köztársasági elnökünket, olyan idegesen mint még soha, a (szintén álmából felriasztott) Dávid Ibolyát olyan elkeseredetten, mint még soha, Lendvai Ildikót olyan mimikával, manírokkal és szövegezéssel, mint mindig, Mile Lajost Schiffer András mögött úgy rágózni, ahogy remélhetőleg többé nem látjuk és Orbán Viktort olyan komoran, amilyen a következő években nagyjából lesz.
A valamilyen értelemben vett politikai tisztesség elvileg azt kívánná, hogy egy angolos fair-play kézfogással búcsúzzunk a vesztestől, és erre Oszkó Péterrel tán hajlandó is lenne az ember. Bár akinek van valami élő kapcsolata a közigazgatással, egészségüggyel, az állami szféra bármely ágazatával, az tudja, a költségvetési hiány távolról tűrhető számai egy minden túlzás nélkül vegetatív állapotba éheztetett állami szférát jelentenek a másik oldalon. Még éppen leadja a sinusritmust, tehát átadás-átvétel papíron rendben, de a választások után a böjtnek súlyos ára lesz. Már nem ők fizetik, sagschon. Az átmeneti kormány szakértői glóriáját tehát illene minimum egy fokkal kisebb lelkesedéssel suvickolni, csak hogy ne váljunk nevetségessé.
Arra viszont semmilyen okot nem tudok mondani, hogy ennek a szocialista pártnak kezet nyújtsunk. Nem sorolom miért, még a nemzet színészét sem szeretném kiemelni, ő magától is kiemelkedik bármiből, sőt szinte bárhonnan nézve. Ők képviselik mindazt, ami szerintem az ország előrelépése előtti legnagyobb akadály volt az elmúlt húsz évben, a demokráciákban bevett lovagias gesztus tehát nem jár. Húzzanak el a francba. Nem akarom őket még egyszer hatalmon látni. Elvárom a pontos leltárt, a leltárhiány felelőseit pedig oda, ahová politikai háttér nélkül a felelősök kerülni szoktak. Jobb helyeken. Ez itt, most nem lehet a politikai taktika része, az igény elemi. Ha valaki legyintene, számolja meg kétszer azt a 24% választói akaratot, ami a rendszerváltás óta példátlanul, sutba dobva politikai meggyőződést és megszokást, a semmiből emelt be két új pártot a parlamentbe. A két új párt vezetői jól tudják, de legalábbis sejthetik, nem a szelektív szemétgyűjtés és nem a halucinogén dühös összeesküvés-elméletek hozták össze ezt a 24%-ot. Ha máshogy nem, a kívülről jövők szabadságával, rá fogják kényszeríteni a kormányt az előd, aztán a saját gyanús ügyleteinek kontrolljára. Az elszámolásra. És ha erre nem hajlandó, akkor a Fidesz ma elsöprő többsége úgy párolog el négy év alatt, mint a megmikrózott szárazjég.
Ami az LMP-t illeti, minden szkepticizmusunk, borzongásunk ellenére, nem bánnám, ha a reményeink szerint hamarosan szilánkokra hulló posztkommunista baloldal helyén támadó űrt betöltenék. Noha jelenlegi zavaros állapotukból ez nem feltétlenül következne, a politikai vákum szívóereje valószínűleg arrafelé húzza majd őket. Annak viszont elemi feltétele, hogy a szocialisták és a kádári liberálisok szilánkjaitól távol tartsák magukat, ellenkező esetben viharos gyorsasággal lesz még a nevük is közröhej tárgya (előbb-utóbb mindenképpen röhejes lesz).
A jobbikkal kapcsolatban a legfontosabb tanulság: az (alsó) középrétegek félelmeit, bajait erősen ajánlott figyelembe venni, foglalkozni velük! Az elmúlt nyolc évben lenézett kispolgárok nem ostoba fejőstehenek, akiket nevelni kell, tévedéseiket lenézően kiröhögni, majd kipréselni belőlük, amit lehet. Ők a magyar gazdaság adófizetői, a helyi közösségek alapkövei, akik talán tele vannak bizonytalansággal, félelemmel, és sok olyan kínos, ijesztő marhasággal, ami ezekből fakad, de egyenes beszéddel, és némi empátiával, többre lehet jutni. Tudomásul kell venni azt is, vannak olyan kérdések, amelyeket nem lehet tovább szőnyeg alá söpörni.
Tegnap este, talán csak érzékcsalódás volt, Orbán Viktor a leendő miniszterelnök gondterheltnek tűnt, és ez valahol jó hír. Bíztató látni, ha egy leendő vezető belegörnyed a rá váró feladatba (nyilvánosan, csak akkor hiteles). Mert annál többet, nagyobb lehetőséget, mint egy ilyen feladatot politikus nem kaphat. Feltéve, ha a feladatban, a feladatot és nem önmagát látja. Kemény menet lesz.
