Megnéztük az Évtized Filmjét. A hihetetlen képi világ, az akcióban gazdag cselekmény, a fordulatos történetvezetés, a nézőt órákon át a székhez szögező grafika elevensége, a plasztikus kidolgozottság, a film világának egyedisége és a lélegzetelállító kamerakezelés teszi egyedülállóvá, emeli filmtörténeti mérföldkővé, mit mérföld!, határkővé James Cameron alkotását. Legalábbis ezt írtuk volna, ha fizettek volna posztunkért. Mivel nem így történt, szerencsére elárulhatjuk: az Avatar vacak.
Baranyi Márton és Máthé Áron írásai
Baranyi Márton: Hupikék
Megnéztük az Évtized Filmjét. A hihetetlen képi világ, az akcióban gazdag cselekmény, a fordulatos történetvezetés, a nézőt órákon át a székhez szögező grafika elevensége, a plasztikus kidolgozottság, a film világának egyedisége és a lélegzetelállító kamerakezelés teszi egyedülállóvá, emeli filmtörténeti mérföldkővé, mit mérföld!, határkővé James Cameron alkotását. Legalábbis ezt írtuk volna, ha fizettek volna posztunkért. Mivel nem így történt, szerencsére elárulhatjuk: az Avatar vacak.
Persze, nem hagyhatjuk ennyiben a dolgot: az irdatlan rivenyűnek oka van, és oka van a népszerűségnek is. Mit tud mégis a film, amiért ennyien megnézték? Nem arról fogunk írni, hogy milyen egyedi megoldásokat alkalmaztak, mert ez az Avatar-hiszti legérdektelenebb része, és az ilyen hisztik természetét régóta ismerjük. Tizenöt éve szülők ezrei vettek világítós talpú sportcipőt a kölöknek, ma meg ezek a kölykök vesznek mindenféle világító izéket, csak azért, hogy egy esemest elküldjenek velük. A Forradalmi Újdonság banalitást takar. Trükkök százai.
Kezdjük hát azon, hogy helyretesszük a tényeket. Amióta az ember maga mögött hagyta a természetet, és léte történetivé vált, állandóan visszavágyik a természet harmonikus, romlatlan, puritán és konfliktusoktól ment világába. Törekszik az elveszített egység helyreállítására, és ezzel a lehetetlent kísérti: a kiűzetés tény, fogadjuk el akár teológiai, akár filozófiai értelemben. A civilizációtól ugyanis erőszakkal talán megszabadulhatunk, az áteredő bűntől azonban nem, a természeti ember pedig legfeljebb ábrándos poéták és filozófusok könyveinek lapjain térhet vissza- a valóságban azonban soha.
Vegyünk tehát egy kitalált fajt, esetünkben a navit, amely így vagy úgy mégiscsak ebben az ős-egységben leledzik. Így maradt, nincsenek kütyüjei, nem kávézik, mint a gonosz főhős, és a pandákra is nagyon odafigyel. Közben viszont muszáj kitérnünk arra, hogy mindettől függetlenül miért is borzalmasan lapos az Avatar: mert ezer, innen-onnan ismerős darabból próbálták összegyúrni, a lehető legtöbb forrásból, a lehető legkevesebb sikerrel. Tulajdonképpen csak szilánkokat, cserepeket söpörtek halomba.
A navik például olyanok, mintha különböző harmadik világbeli népeket barkácsoltak volna össze egy környezettudatos, pc fajjá, és a séma legkevésbé sem új, így gondolhatott a XVIII. századi francia filozóf kora kliséinek megfelelően mondjuk a polinézekre, csak nekik nem volt a Faun labirintusának faunjára emlékeztető boltozatos homlokuk. Aprajafalva felnőtt lakói ógörög bronzplasztikákról ismerős, Sleipnirhez, Odin paripájához hasonlatosan soklábú lovakat ülnek meg dárdás amazonként, dél-amerikai indiánok mérgezett nyilaival vadásznak mélytengeri, fluoreszkáló élőlényekkel benépesített őserdeikben, a prérik őslakóinak varkocsaival csatlakoznak a Pandora panteisztikus világhálójára. Ettől pedig nagyon jó nekik.
Az emberek világa sem kevésbé mesterkélt, a robotokat ismerjük a Mátrixból, az egydimenziós karakterek viszonyát pedig ezer más filmből: a gonosz katonát és a vele bátran szembeszálló jóindulatú, humanista tudóst, illetve a Férfi Főhőst, Akit Legyőz Az Ellenség, Aztán Mégis Velük Marad. Oroszlánkirály és Farkasokkal táncoló, Pocahontas és Az utolsó szamuráj, shaken, not stirred. A navik vagy négy méter magasak, karjaik közt az emberek egészen esetlennek, gyámoltalannak tűnnek, csatában viszont a navik botladoznak tragikomikusan az emberek gyilkos masináival szemben. Szükséges eleme a filmnek, hogy az emberek ne egymással háborúzzanak, hanem valami mással, valami jobbal, valami tisztábbal, hiszen itt az ember romlottságát szeretnék elregélni, akinek semmi érzéke a szelektív hulladékgyűjtés iránt. Az ellenségnek mégis humanoidnak kell lennie ahhoz, hogy szánjukbánjuk sorsukat, nem arctalan zöld takonynak, amiből viszont jobb filmet
csináltak.
Bizonyára hiányérzet maradna az olvasóban, ha nem ejtenénk szót írásunkban neokonokról. Elolvastuk John Podhoretzet, aki (surprise!) egy ócska antiamerikai filmnek tartja az Avatart, és hát mi sem tudtuk nem úgy nézni, mint az indiánvietnámiafganisztánirakiháborúk pacifista kritikáját, mint a hollywoodi erkölcsi gettó elcsépelt és fals világképét. Ha majd kivágtad az utolsó fát, megmérgezted az utolsó folyót és kifogtad az utolsó halat, rádöbbensz, hogy a pénz nem ehető!
Máthé Áron: Az Avatar-jelenség
A nyolcvanas évek közepén, még kisdiák koromban, Révfülöpön nyaraltam. Akkoriban üzemelt egy kertmozi a parton. Az egyik film, amit vetítettek, egy nagyjából 20 perces eposz volt, valami cápás természetfilm. A lényeg az volt, hogy a filmnézéshez kaptunk egy spéci szemüveget, ugyanis 3D-s alkotást csodálhatott a nyaralóközönség. Nagy élményre nem emlékszem és a mozi se volt tele. Fogalmam sincs, hogy az úgynevezett 3D technológia mennyit fejlődött azóta a filmiparban. Félek tőle, hogy lényegében semennyit. Nem is nagyon erőltették eddig, talán az Aréna plázában volt egy ilyen rendszerű mozi. Az első időkben még nagy sorok voltak, aztán szép lassan kongani kezdett az ürességtől. Se film, se néző. Egészen a közelmúltig, amikor is berobbant az Avatar.
Az Avatar kiválóan támasztja alá az ismert mondást: a jó cégérnek nem kell bor. Hihetetlen beharangozója volt a filmnek, csillagászati összegek röpködtek, kritikusok tucatjai áradoztak a látványról. Szerintem viszont az alkotók fejében mindössze egyetlen, valamennyire is önállónak mondható gondolat fogant meg: vászonra vinni az avatar-jelenséget. Halkan jegyzem meg, hogy ez sem teljesen új ötlet. Az összes többi a filmben rémesen kimeríti a lenyúlás kategóriáját, ugyanis a populáris kultúrában valamennyi fontosabb gondolata felbukkant már. A különlegesen értékes anyag, amelynek begyűjtése (ezúttal: bányászata) végett tartózkodik az Org (ezúttal: gonosz bányavállalat) a bolygón, már számos sci-fi-alkotás témája volt. Az érző-gondolkodó, öntudatos bolygó, amelyen a növényzet alkotja a neuronok hálózatát és a bioszféra egésze pedig az immunrendszert: ez bizony pont tíz éve Sid Meier Alpha Centauri című számítógépes játékában volt az egyik fő elem. Itt a Bolygó még távolról sem volt olyan kedves anyuci, mint az Avatar jóságos bioistennője. Maga a film egy meleg klímájú, dzsungellel borított holdon játszódik – ez a tény, kombinálva az erősen a birodalmi lépegetőkre (a kis lépegetőkre!) emlékeztető battlemech-ekkel, hozzátéve, hogy az Avatar történéseinek színhelye, a Pandora nevű hold erősen hasonlít az 1983-as Csillagok háborúja befejező részében szereplő Endor nevű holdra, és fokozva azzal, hogy a végső csatajelenet szintén erős hasonlóságot mutat az utóbbi holdon zajló ütközettel, azt a képzetet kelti a nézőben, hogy sikerült az időutazást megvalósítani, egészen 1983-ba. A férfi főhős motívuma az alkotók által is bevallottan a Farkasokkal táncoló című, szintén nem új alkotásból származik. A film őslakos humanoidjainak kék színe erősen emlékeztet a hindu mitólogia istenség-ábrázolásaira, ezt a film címe is indokolhatja. Különösebb újdonságot tehát ne is keressünk, mert ilyesmi nincs az opuszban.
Mint arra céloztam, filmtechnikai újítást sem sikerült felfedeznem. Sőt, néhány snitten kívül nem tapasztaltam „3D-s élményt” a kiosztott szemüveg mögül.
Politikai üzenet viszont annál inkább van a filmben. Összeesküvés-elmélet? Semmiképpen sem. James Cameron rendező elismerte, hogy a film az iraki háború burkolt kritikája (miért pont az irakié? miért nem az afganisztánié is?). A rendezőből a pacifista lelkiismeret szólalt meg: szerinte rémes ügy, hogy Amerika nem tudja, hogy milyen lehet, amikor ellenséges rakéták landolnak a hazai földön. Őt jámbor lélekként elborzasztja a gépesített hadviselés, és a „gyilkolás a távolból”. A filmbeli őslakos humanoidok égig érő fájának ledöntése pedig ennek mintegy ellenpontozása: bizony egy 9/11 utalással állunk szemben. Látszólag tehát lelkiismereti kérdéseket vet fel a film, valójában sokkal inkább jellemezhető a részvétcivilizáció és a protest-kultúra fogalompárosával. A vietnámi háború elleni hisztériakampány óta ez a fogalmi páros uralja elsősorban Amerikát, és az amerikanizálódó európai társadalmakat. Ami az előbbit illeti, a filmet kissé cinikusan az antropológus-lobby titkos tevékenységének is tulajdoníthatnánk, ha létezne ilyen lobby, és nem lennének igazak Vlagyimir Bukovszkij szavai: „Az amerikai elit még mindig hisz a nemes szívű vadember mítoszában.” Ami a fogalmi páros második tagját illeti, tovább kell idéznünk Bukovszkijt: „Elképzelni is nehéz még egy országot, amely jobban rabja volna bármilyen, akár a legidiótább divatnak is, és az ezt a divatot kiagyaló maroknyi, hitvány sarlatánnak … Folyton tátott szájak, az idióta lelkesedéstől csillogó, el nem homályosuló tekintetek, és - protest”.
A látvány minden, az écesz nulla. Ez a film a sci-fit a rajzfilmpótlék-animációsfilmek szintjére vitte le. Gyerekmoziként még elmenne (kár volt a színészeket fárasztani) – de korszakalkotó műnek egyáltalán nem. Összességében a gügyeség és a bugyutizmus egyik csúcsteljesítménye, a Nyugat infantilizmusának és elhülyülésének indikátora. Bár folytatást is terveznek, s a szórakoztató- és a játékipar is már rámozdult a témára, gond nélkül jósolhatjuk: mélység és újszerűség híján amilyen hirtelen jött, olyan hirtelen fog el is tűnni a süllyesztőben.
