A baloldali, Bush-kritikus street art-művész, Shepard Fairey az Obama-kampány alatt rohamosan ismertté váló és önszorgalommal terjesztett, átalakított plakátot készített a demokrata jelöltről. A stencil-sablon stílusú kép Warhol pop-art alkotásait és a forradalmi szocreál zsengéit idézte, amikor Fairey a guevaraizált, kontúros Obama-ábrázolást az amerikai nemzeti színeket összeadó halványkék, piros és fehér környezetbe helyezte. Az eredeti képfeliratként szereplő Progress szót később a kampány hivatalos hívószavaiként szolgáló Hope és Change kifejezésekre cserélték. A politikai kiáltványként használt kép az eljövendő Obama-Revolution támogatóinak, azaz a Movement tagjainak saját ikonjává lett. Már Obama ünnepélyes január 20-ai beiktatása előtt két héttel, egészen pontosan 2009. január 7-én a kormányzati fenntartású Smithsonian Institution washingtoni Nemzeti Arckép Galériájába vitték az eredeti alkotást, így kanonizálva idő előtt az új idők új emberét.
Békés Márton írása
Változás állt be, semmi sem olyan többé, mint régen volt, hiszen Amerika immár reményei felé halad, amelyeket a mozgalom várva-várt alakja testesít meg – sugallja a szókészlet és a stílus, amely a Bush-évekhez képesti eltérést igyekszik mindenáron aláhúzni. A haladás, a pontosan körbe nem határolt változások menete mára egy olyan rendszer képét mutatja, amely a reményre alapul. De, mint tudjuk, a politikában kevés tere van az ilyesminek.
Az Obama-forradalom egy éve
2009 novemberében múlt egy éve, hogy megválasztották Obamát, aki hivatalos beiktatásának egy esztendejét 2010. januárban ünnepelte. Az amerikai elnökök első egy éve mindig a karakteres cselekvés, az arculat megmutatásának ideje, hiszen az adminisztrációt felező félidei választások után gyakran fordul a kocka, és az elnökből olyan „béna kacsa” lesz, mint Clintonból első és Bushból második ciklusa idején. Az 1994-es és a 2006-os Kongresszust megújító választások első esetben a Newt Gingrich nevével fémjelzett republikánus visszatérést hozták magukkal, utóbbi pedig előre jelezte a demokrata fordulat lehetőségét. Obama tanácsadói ma több évtizedes demokrata hegemóniát jósolnak, ám a kormányzó-választások és a közvélemény kutatások mégis azt jelzik, az Egyesült Államok 44. elnöke aggodalmak között tekinthet a 2010-es választások elé. Hiszen könnyen előfordulhat, hogy a képviselőházi mellől el fog tűnni a szenátusi többség, számos, önmaga által felvetett kérdésre pedig még nem válaszolt az új elnök. Minden esetre Obama 2008-as győzelme a demokraták számára valódi áttöréssel ért fel, mivel az állampolgári szavazatok abszolút többségénél többet 1964 óta először sikerült elérniük, s olyan minőségű-mennyiségű demokrata túlsúly jött létre, amelynek együttállása (állampolgári és elektori szavaztok, ill. a két ház és a kormányzói posztok többsége) Reagan 1980-as győzelmével hasonlítható csak össze.
Obama három nagy kormányzati célkitűzése szociál-, kül- és klímapolitikai dimenziókban fogalmazódott meg. A Bush-rezsim paradigmaváltó lecserélésre készülő Obama az egészségügyi reformot, az iraki kivonulást és az afganisztáni háború megnyerését, valamint a megelőző években hivatalos helyen nem létezőnek tartott felmelegedés-kérdés megoldását tekintette prioritásnak. Az új demokrata rezsim baloldali karakterét jól jelzi, hogy Obama a New Deal és a Great Society óta nem látott mértékű társadalombiztosítási átalakításban gondolkodik s óriási (787 milliárd dolláros) állami kiadással járó gazdaságélénkítő csomagot fogadtatott el; az iraki háború befejezését együtt emlegette a „saját háborújának” nyilvánított afganisztáni konfliktus – Pakisztánra is kiterjesztett – megoldásával; valamint a liberális oldal kedvenc tematizációs terepére, az Al Gore és Anthony Giddens által korábban már felkarolt felmelegedés elleni küzdelem hímes mezejére lépett. A korábbi republikánus adminisztráció értékválasztásaihoz képest ezek a célok nagy fordulatot jeleznek, majd’ miután egy évtized óta beépülőben vannak az amerikai baloldal krédójába, Obama egy csomagban egyesítette őket.
A korszakváltó ígéretekkel, új kor megnyitásával, reményteljes ígéretekkel fellépő Obama-imázs nagy népszerűségre tett szert az európai liberális értelmiség, a zöldek és a Bush-politikát balról kritizálók körében. Ennek visszatükröződéseként a norvég
Nobel-békedíj bizottság neki ítélte a legnevesebb humanista kitűntetést, a döntést azzal magyarázva, hogy Obama
„a nemzetközi diplomáciai megerősítéséért és a népek közti együttműködés elősegítésére tett erőfeszítéseiért”, sőt a világba hozott új filantróp klímáért szolgált rá erre. Az optimista elvárások, vágyak és a szavakkal megalapozott remények hitele adományozta Obamának a mindenkori világpolitikai események tükrében meglehetősen értéktelennek ható kitüntetést, amely immár a negyedik amerikai elnöknek jár ki (Theodore Roosevelt, 1906, Woodrow Wilson, 1919, Jimmy Carter, 2002). Obama kitüntetésének filozófiai eredőjű kifogásolása mellett olyan gyakorlati tények is megjelennek az odaítélés bírálatában, mint az afganisztáni 30 ezer fős amerikai csapaterősítés.
Ennek következményeként és még néhány ezer NATO-katona bevonásával immár 150 ezer fősre fog nőni az afganisztáni külföldi katonai kontingens létszáma, amely sem a korrupt, választási csalással helyén maradó Karzai-rezsimet nem képes hatalom tartani, sem a Nyugat-Pakisztánt is súlyosan destabilizáló új tálib, helyi és nemzetközi iszlamista erők, valamint ellenálló törzsi csoportok támadását nem tudja feltartóztatni. A felfokozott várakozást és a politikai messiás megszületésére áhítozó hozzáállást aláhúzza az a kellemetlen igazság is, hogy Obama békedíj-jelölésére már a friss elnök beiktatását követő néhány héttel később sor került. Egy új elnök, aki még semmit sem tett, azért kap díjat, mert szavakkal, gesztusokkal, megnyerő fellépéssel és homályos ígéretekkel elősegítette hat milliárd ember közös békéjét. A konkrét, kézzel fogható eredmények máig váratnak magukra: a 2010 végére kitűzött iraki és meglebegtetett afganisztáni kivonulás súlyos presztízsveszteséget fog okozni, ha a térségek katonai és politikai helyzete addig nem változik meg. Obama eközben látványosan feladta az európai–amerikai partnerség tervét, amelynek megtagadása miatt Bush olyan népszerűtlen volt a kontinensen, és amelynek kilátásba helyezése Obamát egyes európai államok közvéleménye előtt saját vezetőiknél majd’ népszerűbbé tette.
Az Af-Pak stratégia elégtelensége miatt az új kort ígérő Obama-forradalom áthelyezte kezdeti áttörési pontját, ami a klímapolitika kitüntetett helyre kerülését eredményezte. A belföldi zöld célok szolgálatát Obama 2009-től prioritásként kezeli, így amit Al Gore-nak nem sikerült évekkel ezelőtt össznemzeti követeléssé formálnia
filmjével, azt az új elnök kormányzati célkitűzéssé emelte. A megnyugtató iraki kivonulás előmozdítása, a tradicionális elnöki közel-keleti békeközvetítés, Afganisztán és a káosz szélére sodródott Pakisztán stabilizálása – mint kemény külügyi elvárások teljesítése és időszerű kérdések megoldása – mind elmarad tehát, de a globális felmelegedés megállítása, az emisszió jelentős mérséklése, a zöldenergiák népszerűsítése elsődlegessé változik. Az egész Föld jövőjét befolyásoló hőmérsékletemelkedés
hite a progresszív mozgalmak, baloldali értelmiségiek, zöld politikusok, környezetvédők legerősebb összekötő kapcsa lett, amely egy új univerzális cél közös megfogalmazását és egy, az egész emberiséget összefogó planetáris törekvés érdekében kifejtett globális kooperációt ígér. Obama élére állt e kezdeményezésnek, és nagy várakozásokkal tekintettek feléje azok, akik döntő változást vártak a 2009. december közepén, ENSZ-égisz alatt megtartott Koppenhágai Egyezménytől is.
A Kyotói Egyezmény továbbfejlesztésében reménykedők azonban csalatkozni voltak kénytelenek, hiszen jéghideg jogi érvénnyel bíró, kötelező érvényű melegedés-elleni dokumentum helyett csupán langyos politikai szándéknyilatkozat született. Az elemzések által finoman szólva mérsékelt eredményességűnek ítélt konferencia nem fogadta el a tengerszint-emelkedéstől félő apró szigetországok – amúgy irreális – hőmérsékletcsökkentési- és kvóta-javaslatát, nem került sor kötelező kibocsátás-csökkentési kritérium meghatározására, az egyes országok emissziós vállalásainak önkéntes meghatározását pedig 2010-re csúsztatták át. A kérdés egyedüli nyertesei a figyelmet magukra irányító harmadik világbeli „fejlődő” országok voltak, amelyek a ’60-as évek óta megszokott zsarolási technikáikkal és humanitárius érveléseikkel – amelyek mögött nem ritkán olyan belpolitikai viszonyok rejtőznek, mint Iránban, Kubában, Líbiában, Venezuelában – előállva most nem a gyarmatosítás vagy a rekolonizáció „bűneivel” szembesítették a nyugati országokat; hanem azt rótták terhükre, hogy a mai fejlettségüket egykor megalapozó, XVIII. század végétől számítható ipari fejlődés tehet arról, hogy ma olvadnak a gleccserek. Ennek eredményeként a fejlett országok klímabarát innovációra költhető anyagi támogatásban részesítették a fejletleneket, mégpedig 2010 és 2020 között harminc milliárd dollár értékben. Obama azonban nem vállalta túl magát sem saját országa, sem a világ nevében. A koppenhágai blamázs, a globális felmelegedés iránti szkepticizmust növelő brit e-mail-gate és a gazdasági válság miatt egészen más területekre koncentráló fejlesztési irányok ráadásul mind azt támasztják alá, hogy az utópikus planetáris cselekvési tervek helyett a technológiai fejlődés előmozdításával, a klímahisztéria mérséklésével és a saját (gazdasági, ipari, stratégiai) érdekeiket képviselő államok hangzatos ígéreteivel kapcsolatos fenntartásokkal kellene megközelíteni a környezetszennyezés létező jelenségét.
Az Obama-csomag harmadik, Amerika életére legnagyobb hatást gyakorló darabja az egészségügyi reform volt. A 2009 végére a Képviselőházban (215:210 arányban) és a Szenátusban (60:39 arányban) is megszavazott stratégiai jelentőségű törvény a jelenleg 47 milliónyi biztosítás nélküli amerikaiból 36 milliónak biztosít ellátást, továbbá javítja 25 millió alulbiztosított helyzetét. Így az USA népességének 96%-a részesül ebből, a 65 évnél fiatalabbaknak pedig 94%-át fedi le. Ez anyagiakban azt jelenti, hogy a szövetségi költségvetés az évtizedfordulótól 1100 milliárd dollárt invesztál a biztosítási–egészségügyi szektorba, amely évi 80–90 milliárdos többletkiadást jelent már a 2010-es esztendőben is. Történelmi lépésként kell értékelni, hogy Obama megvalósuló eü-reformja egyfelől teljesíti a demokrata elnök baloldali társadalmi programjának fő elvárását, másfelől egy olyan sorozat záróköve lesz, amelynek alapját FDR nyugdíjbiztosítási törvénye rakta le 1935-ben, majd következett a Johnson-adminisztráció 1965-ös Medicare-alapítása (a 65 éven felüliek állami ellátására). Obama – republikánusok részéről államosításnak, „szocializmusnak” tartott – reformja tehát a ’30-as évek óta a legnagyobb horderejű szociális átalakítást végzi el. A Reagan-korszakot követő sikertelen demokrata kezdeményezés, a Hillary Clinton-féle reform után Obama valóban beváltotta a liberálisok történelmi reményeit, kézzelfogható kormányzati eredményt mutathat fel ez ügyben, és komoly identifikációs lehetőséggel látja el pártját, évtizedekre. Obama egészségügyi reformja legalább olyan történelmi jelentőségű és korszakalkotó tett, mint annak idején a New Deal és a Great Society volt. A kérdés fontosságát és politikai környezetét jelzi, hogy a törvényt a két házzal még 2009 karácsonya előtt el kellett fogadtatni, hiszen a 2010-es félidei választások következményeként esetleg mérséklődő törvényhozási demokrata többséggel már nem biztos, hogy át lehetett volna vinni.
Az egészségügyi rendszer 2010-től érvényesülő fundamentális átalakítása; a 2009-es válságkezelő, bankmentő, munkahelyteremtő ösztönzőcsomag; az energiaszektorba való állami beruházás és a zöldpolitikához kapcsolódó kiadások mind arra mutatnak, hogy Obama a klasszikus demokrata kiadásnövelő gyakorlathoz fordul, amely a központi költségvetés felduzzasztása mellett a hiányra kevésbé érzékeny. A kongresszus Költségvetési Hivatala szerint a jóléti és egyéb költségek állandó növekedése miatt az államadósság 2009 végére a GDP 82%-ra növekszik a 2008 végi 41%-hoz képest. Annyiban tehát semmiképp nincs különbség a Bush- és az Obama-rendszer között, hogy mindkettő a nagy államban gondolkodik, de míg előbbi a katonai kiadásokat és a háború költségeit terhelte az adófizetőkre, addig utóbbi a szociális és zöld költségeket, valamint a keynesi beavatkozásokat finanszírozza általuk. Egy, a paleokonzervatív elnökjelölt-jelölt, Ron Paul előszavával ellátott jobboldali libertárius kötet szerzője egyenesen úgy véli, az Obama-féle gazdaságpolitika a felduzzasztott állami újraelosztást az őt támogató nagyvállalatok, egészségügyi, gyógyszergyártó és zöldberuházással foglalkozó óriáscégek javára kamatoztatja. (CARNEY, Timothy P.: Obamanomics. Regnery Press, New York, 2009.)
A „változás” és a „remény” kora három lényeges politikai kérdésre egyelőre nem igazán tud választ adni, és ha ez így marad, akkor könnyen lehet, hogy az egészségügyi átalakítás döntő fontosságú megvalósulása lesz az egyetlen eredmény, amit Obama 2010-ben, vagy 2012-ben, felmutathat. Dacára ugyanis a gazdasági stimulálásnak, jelenleg még mindig 15 millió amerikai munkanélküli van, amely 10%-os foglalkoztatási passzívumot jelent, további 5–7%-ot pedig munkahelye elveszítése fenyeget. Az iraki kivonulás csalóka ígérete mellett még mélyebb és szélesebb lett az afganisztáni futóhomok, így a kétfrontos, Bush-tól örökölt háború megnyugtató lezárására vajmi kevés esély mutatkozik, pedig az Obama-kampány jórészt a republikánusok háborúk miatti népszerűtlenségéből kovácsolt erényt. Végül a felmelegedés elleni globális összefogás szavainak beváltására sem mutatkozik remény akkor, amikor Obama nem ragadta meg a koppenhágai pillanatot és ódzkodott a konkrét számok meghatározásától. A választási kampány „mozgalma”, forradalmi ígéretei és a valóság talaján cselekedni kénytelen reformkurzus botladozásai már egy év alatt is több ponton ellentétbe kerültek egymással.
Amerika átalakuló képe
Bárhogy kritizáljuk is az Obama-adminisztráció illuzórikus célkitűzéseit, tisztázatlan külpolitikai filozófiáját, költekező gyakorlatát, azt el kell ismernünk, hogy a rezsim karaktere, a világgal és önmagával szemben támasztott elvárásai, ígéretei, egy olyan hosszú távú amerikai trendváltás manifesztációja, amely a választói preferenciák módosulásában már a 2006-os időközi választás idején megmutatta jelenlétét. Az egyre csökkenő erővel harminc évig maradandónak bizonyuló Reagan-ellenforradalom után következő Obama-forradalom módosítja az országról kialakult képet, az amerikai demokrácia természetét, az amerikai társadalom jellegzetességeit, és teszi mindezt egy egymással szorosan együtt járó demográfiai, politikai, kulturális fordulat kivetüléseként.
Amerika mindig is szimbólum és imázs volt, amelyet önnön maga és a világ alakít ki. Ahogyan James W. Ceaser írja: „Amerika végső soron egy politikai szimbólum, a legszélesebb értelemben. Nem csak egy speciális kormányzási móddal (liberális demokrácia kapitalista gazdasággal) kapcsolódott össze hosszú ideje, hanem a politikai közösség új típusával (amely egyéni választás útján jön létre) és egy szellemiséggel is, amely létrejöttében főszerepet játszott (politikai tudomány).” (CEASER, James W.: Reconstructing America: The Symbol of America in Modern Thought. Yale UP, New Haven, 1997. 4.) A puritán telepesek, a gyarmatok jogvédő „forradalma”, az angolszász szabadság, a mérsékelt demokrácia, a kapitalizmus és az iparosítás, a versennyel lehetővé tett jólét és egyéni szabadság összekötése, a vallásos társadalom, a hidegháborús antikommunizmus olyan kulcsszavai voltak az Amerika-kép elmúlt két és fél évszázados alakulásának, amelyek többé-kevésbé mind a(z amerikai értelemben vett) jobboldali értékrendhez kötődnek. A „jobboldal fellegvára” főként 1945 és 1989 között bírt azokkal a jelzőkkel, amelyek egyesítették Amerika eredeti alapító értékeit, történelmileg kialakult nemzeti jellegzetességeit, de hatékonyan járultak hozzá a globális kommunista kísérlet alternatívájának megfogalmazásához is. Főként Reagan évtizedében, a győzelméhez közeledő, identitását konzervatív elvek szerint megfogalmazó és gazdaságilag fejlődő Amerika képe összpontosult abban a mezőben, amit a szabad vállalkozáson alapuló piacgazdaság, a társadalmi egyenlőség individuális szabadságra cserélése, a kommunizmussal szembeni harc és az angolszász-protestáns nemzeti kultúra dominanciája határolt körbe. A két Clinton-ciklus és ifjabb Bush nyolc éves elnöksége a folyamatokat egészen más irányba terelte, hiszen a demokrata elnök a multikulturalizmust, a humanitárius intervenciót és az állam megnövelt szerepét hozta játékba, míg Bush rendszere a világ számos helyén egy találomra lövöldöző ideges cowboyt juttatott az emberek eszébe. A reagani imázs ilyen előzmények után 2008-ra végére végleg lecserélődött, helyébe pedig az Obama-adminisztráció értékei léptek. De Obama megválasztásával jelentősen módosult a világ Amerika-képe is. Nem csak Amerikán belül változik tehát meg az országról alkotott kép, hanem globális mértékben értékelődnek át – nagyrészt a tömegkommunikáció szenzáció-orientált gyakorlatának és az Obama-kampány marketingépítésének köszönhetően – az USA karakterét kijelölő sarokpontok helyei.
Az Amerikáról a világban megalkotott kép milyensége együtt jár azzal a képzettel, amit Amerika önmagáról formál. Az elvek, viszonyítási pontok krízisére Huntington 2004-ben már rávilágított, amikor úgy írt, hogy a szovjet fenyegetés megszűnése és a világban betöltött amerikai szerep definiálatlansága (aktivista-idealista birodalom, realista nagyhatalom, elzárkózó köztársaság), a multikulturális propaganda és a drámaian növekvő spanyol ajkú bevándorlás együtt járul hozzá az Egyesült Államok elbizonytalanodásához. Ezt növeli tovább a Bush- és az Obama-korszak alapvető eltéréséből fakadó zavar, amely azonban belül olyan folytonosságokat ápol, mint a kormányzati költekezés, a migráció problémakezelésének elmaradása, a háborúk továbbvitele, sőt kiszélesítése és elmélyítése a Közép-Keleten. Huntington az amerikai identitás átalakulásáról szóló könyvében úgy írt, hogy az USA világban kialakuló egyik képe lehet kozmopolita, amikor Amerika külső és belső jellegzetességeit feladja a globális elvárások kedvéért, identitásának két elve pedig a nemzetközi intézményekhez való lojalitás és a multikulturalitás lehet. A másik verzió a Bush-rezsim új-neokonzervatív teoretikusainak víziója, amely egy planetáris hegemóniát építő amerikai impériumot képzel el, ahol a nemzeti identitás egy Washington központú birodalom univerzális tudatában olvad fel. Huntington harmadik opciója szerint létezik egy nem elzárkózó, de nagyhatalmiságát más nagyhatalmak relációjában kezelő, nemzeti jellegzetességeit őrző Amerika is, ahol az alapítók értékei, a vallásosság és az ebből fakadó különlegesség (American Exceptionalism) tudata határozza meg az önképet – amely ilyen formán fog visszatükröződni a világban is. (HUNTINGTON, Samuel P.: Kik vagyunk mi? Az amerikai identitás dilemmái. (2004) Ford.: Szabó László Zsolt. Európa, Bp. 2005. 563–569.)
Bátran kijelenthetjük: az Obama-forradalom nem olyan jövőképpel rendelkezik, mint amilyen a Huntington által sugallt identitás képzésére, vagy inkább újrafelfedezésre, visszatanulásra volna alkalmas. Az Obama-rezsim kormányzati karaktere Amerikában nem előzmény nélküli, hiszen a populista demokrácia – amelytől Tocqueville olyannyira féltette a fiatal országot – korábbról már jól ismert; a jelenlegi külügyminiszter férje adminisztrációjában már bizonyított a baloldalnak; a 2009-es szövetségi kiadások és társadalompolitikai reformok pedig egyenesen hetvenöt, illetve negyvenöt évvel ezelőtti demokrata párti gyakorlatot idéznek fel. Az előképeket tekintve: Andrew Jacksonnak a XIX. század első harmadában az amerikai demokráciát kissé balra toló populista demokráciája már az Obama-kampány idején is kísértett; ehhez társult Clinton baloldali liberális, poszt-68-as kulturális napirendjének átvétele; FDR és LBJ klasszikustól eltérő államkoncepciójának felújítása; valamint a carteri külpolitika tisztázatlan, habozó, idealista külügyi hozzáállásának adaptálása.
Amerika az előbbiek következtében kívülről nézve sem lesz az, ami eddig volt. A Nobel-békedíjas demokrata elnök azért háborúzik ugyanis egy kiszélesített fronton, hogy mielőbb befejezze a fegyveres konfliktusokat; a nemzetközi szervezetek (ENSZ, NGO-k) bevonásával kívánja kezelni az erkölcsileg megengedhetetlennek tartott háborúkat; még ellenségeivel is párbeszédre törekszik s nem avatkozik be szívesen kényelmetlen nemzetközi konfliktusokba; a világba pedig a kölcsönös megértés, a kooperáció szellemiségét hozza puszta jelenlétével. Hazájában a szegények, a színes bőrűek, a szociálisan eddig el nem látottak mellett törvénykezik; a „korlátlan kapitalizmus” helyett az államilag korrigált piaci viszonyok barátja; bőkezűen oszt pénzt zöld célokra és világszerte támogatja a klímaváltozás elleni harcot, mert tudja, hogy az emberiség egymásra utalt közösség a Földön. Végezetül leszámol a túlzottan vallásos, az „amerikai különlegesség” hamis tudatába öltözködő önképpel, és Amerikát a világ elvárásaihoz igazítja, belül pedig a multikulturalitás és a relatív kulturális hozzáállás képviselője. A benyomások, amiket idéztünk, az Obamáról és rendszeréről alkotott közvélekedés morzsái, a média által közvetített vélemények, újságírói fordulatok kiragadott példái voltak. Az elsőre látszik, hogy a legkésőbb 2003-től kezdődően erősen negatívba forduló Bush-kép és a vele párhuzamosan romló Amerika-megítélés ellentétéről van szó Obama 2008 óta formálódó imázsával kapcsolatban. A jelenlegi elnök önképe azonban ismételten nem biztos, hogy hasznosnak bizonyul az általa – négy vagy nyolc évig – vezetett ország megítélése szempontjából.
Békés Márton
