A riogatást nehéz jól csinálni, különösen, ha rendszeresen, ugyanazon téma körül forog a szó. Az elmúlt évtizedben a baloldal legfőbb ideológiai mondanivalója a reform-őrületen kívül (amely 1953 óta állandó témája a reform-közgazdászok csoportjának) lényegében ez volt: Szélsőjobboldali veszély van! A Gyurcsány-korszakban ez új köntöst nyert: Veszélyben a demokrácia, meg kell védeni a Köztársaságot! Ez a megfogalmazás kísértetiesen emlékeztet a Rákosi-éra szóhasználatára. Elhangzott az is, hogy hárommillió nyilas házmester van az országban. (A helyzet tehát némileg jobb, mint akkor régen, hiszen Rákosi még arról panaszkodott, hogy neki kilenc millió fasisztával kell építenie a szocializmust.) Ez a riogatás bizonyos értelemben sikeres volt: addig kiabáltak ordas farkast, amíg végre-valahára a Jobbik formájában megfogható tömegmozgalmat kaptak kézhez a baloldal farizeusai és írástudói.
Bárányos Attila írása
A korábbi előzményekről hamar kiderült, hogy a neonáci-újnyilas rendezvényeken több a zászló, mint az ember. Göncz Árpád kifütyüléséről, Szabó Albert népjóléti mozgalmáról, Bácsfi Diána Szálasi-vízióiról mind megalapozottan állítható, hogy néhány hivatásos provokátor keltette a balhét. A baloldal viszont ezzel párhuzamosan folytatta a nemzeti jelképek állandó pocskondiázását, aggódott a „nacionalizmus” megerősödésétől, féltőn óvott attól, hogy mit szólnak a nemzeti kérdéseinkhez a szomszédok, mennyire sértheti bármilyen nemzeti megnyilvánulás az érzékenységüket. A szimbolikus sor a „svájci sapka a Korona helyett” felvetéssel nyílt meg és állandóan újabb csúcsokat ért el: példa erre Kovács László „merjünk kicsik lenni” szlogenje vagy Medgyessy koccintása a számunkra rossz emlékezetű román nemzeti ünnepen. Végül a folyamat a Gyurcsány-féle 2004. december 5-ével érte el eddigi legmagasabb pontját. Az egyértelműen kiderült, hogy számukra minden, ami a nemzetfogalomhoz kapcsolódik, lényegében használhatatlan. Ezt az SZDSZ szélsőségesei még a rendszerváltó évek hajnalán nyíltan ki is mondták: nem tartják vállalhatónak az elmúlt 40 évet, de a megelőző ezer évet sem. Azonban életszerű és működőképes újdonságnak, friss közösségszervező mítosznak nyoma sem volt. Klasszikus önbeteljesítő jóslatnak lehettünk tanúi: a csoportidentitásukban folyamatosan kikezdetett polgárok vagy cinikussá, a közösség iránt teljesen közömbössé váltak, vagy a kétségbeesésig taszítva felhergelődtek.
Egyszóval a félelemkeltés egy jó darabig fortélyosan működött. A baloldali hálózat egy része bűnös számításból riogatott (emlékezzünk Ron Werber gyűlöletkampányára vagy Gyurcsány 23 millió román nyugdíj-turistájára); más része a saját rémképeit próbálta rátukmálni a polgárokra. Ehhez sajnos a szenzációhajhász média java része felelőtlenül szekundált.
Nem véletlenül idéztem fel ezt az eseménysort. November végén ugyanis egy új fejezetet láthattunk ebből a félelemkeltő paradigmából – a felsorolt elemek (nyilasok, Szabó Albert, Bácsfi Diána, Blood and Honour stb.) immár tudományos-ismeretterjesztő keretben álltak össze egy kerek egésszé. A félelemkeltéshez úgyis fontos, hogy tudományos tekintélyt is kölcsönözzenek hozzá - másként nehéz értelmezni a Holokauszt Emlékközpontban nyitott kiállítást és az ugyanebben a témában rendezett konferenciát, amely „Az Árpád-sáv tegnap és ma” címet viseli.
Fura városi pletykák keringtek eddig az intézményről: kevés a látogatója, ritkán folyik tudományos vagy ismeretterjesztő munka a falak között, és az áldozati névsorral is néhány százezres lemaradásban vannak. Ezzel szemben személyi-gazdálkodási vonalon állandóan történt valami. Épp ideje volt tehát egy látványos ostorcsapással odacsördíteni az elszemtelenedő szélsőjobbnak. Új seprű jól söpör – Harsányi László nem is tétlenkedett (nagyon) sokáig kinevezése után, hanem beindította az intézményt. Nem tagadta meg politikai múltját: politikai célú kiállítást és politikai célú konferenciát szervezett egy emlékközpontban, annak is egykori szakrális terében. A gondolatban volt egy kis csavar: egy régi zsinagógában legalábbis furcsa ennyi nyilas jelképet összezsúfolni. A kiállítást nehéz értékelni: kartondobozokból összetákolt útvesztő. (Ez talán a szélsőjobboldal igénytelenségét jelzi?). Ez a karton-útvesztő maga a tohuvabohu. Minden egy helyen, a jelen visszavetítve a múltba, a múlt kivetítve a jelenbe. A kiállításon vetített filmek lényegében Draskovics Tibor magyar hangjaként funkcionálnak, ez ma már inkább csak rossz emlékeket idéz. Még jó, hogy nem idézték tőle a veretes kijelentést, miszerint itt „igazi magyar terroristák” működnek! Elhangzik viszont az egyik filmben, miszerint a mai Magyarországon „cigányokat ölnek”. Természetesen van, aki arra gondol, hogy a radikáljobbosok szabadidős elfoglaltsága a cigányölés. A tájékozottabbak azonban tudnak a 2009-ben lezajlott, halálos áldozatokat is követelő néhány romaellenes támadás mögötti sötét üzelmekről, az összegabalyodott titkosszolgálati szálakról. A valóság virtualizálására való igény régi baloldali műfaj: az SZKP Központi Bizottságában is elhangzott a 1974-ben, hogy Angliában százával ölik a munkásokat! A múlt rendszer árnyai a kiállítás rendezőinek megfogalmazásában is visszaköszönnek, különösen is, ami a trianoni kérdést illeti. Molnár Judit az Index.hu-nak adott interjújában kifejtette, hogy a trianoni béke ugyan igazságtalan volt, de voltak „elcsatolásra érett területek is”. Igazán érdekes lenne megtudni, hogy vajon mely területek voltak „érettek az elcsatolásra”, és milyen szempontból? Román szemszögből például az egész Tiszántúl érett volt az elcsatolásra, Masaryk felfogása szerint a nyugati megyék is. A soproni népszavazás – minden felhozható kétség ellenére – azt mutatta, hogy a lakosok viszont nem igazán voltak érettek az elcsatolásra. Molnár Judit mondatának keretét az adja, hogy a kiállításon a Trianon-kritika, mint a szélsőjobboldal egyik fontos jellemvonása jelenik meg. De vajon miért kell Trianon kritikáját és a Horthy-korszak teljesen logikus revíziós politikáját összemosni a szélsőjobboldallal? A nyilasok vonatkozó népcsoport-autonómia javaslatát például a korabeli Országgyűlésben egyenesen hazaárulásnak nevezték.
A marxista történetírás köszönt vissza néha a konferencián is, az előadók olyan megfogalmazásaiban, mint például a „szennyes ár”, vagy az a kijelentés, miszerint „a demokrácia első veresége” a Kossuth-címer helyett a koronás címer bevezetése. A demokrácia első veresége… Melyek voltak a további vereségek? És ugyan miféle demokrácia-felfogás az, amely a hozzávetőlegesen 800 éves magyar alkotmányosság jelképét, a Szent Koronát valamiféle pusztító erejű tárgynak tartja? Pedig a Szent Koronát még a Kádár-rendszerben is végül „nemzeti ereklyénknek” nevezték. Visszatérve a Kossuth-címerre: bár az előadó Karsai László figyelmét lehet, hogy elkerülte, de ez a címer is tartalmaz Árpád-sávot, mégpedig 50 százalékban. Legyünk hívek az igazsághoz: Karsai végül idézte Orbán Viktort, miszerint nem az Árpád-sávval van a baj, hanem azokkal, akik most az alatt masíroznak. De akkor mi értelme volt az egész konferenciának?
Szintén a konferencián hangzott el, Ormos Mária bevezető előadásában, hogy a szélsőjobboldal előretörése ellen az 1930-as évek végén volt olyan ország, ahol preventív diktatúrát vezettek be (Románia), illetve, volt, ahol ezt fontolgatták (Magyarország). Ez persze, csak úgy, történelmi példaként hangzott el, nyilván minden aktuális áthallás nélkül. Ormos Mária már 1989-ben az MSZMP Központi Bizottságában is óvott a többpártrendszertől, s a párt céljainak eléréséhez (a hatalomátmentéshez) münchauseni feladatokat vizionált. Sajnos csak részben volt igaza.
A harmadik, kiemelkedő momentum a konferencián Ungváry Krisztián előadása volt. Ő az előadását lényegében az „ősmagyarkodás” (az ún. turanizmus) elleni küzdelemnek szentelte. Nos, abban nem is lehet kivetnivalót találni, miszerint az ősmagyar misztika tényleg furcsa irányba vitt és visz el egyeseket, de nem szabad a vízzel együtt kiönteni a gyereket: a magyarság keleti múltját igenis vállalni kell. Az pedig végképp érthetetlen, hogy pontosan mi a baja az Ópusztaszeri Emlékparkkal Ungvárynak – előadásának egy része ugyanis arról szólt, hogy ez a létesítmény rettenetesen káros. Hogy ne mondjuk: igazi demokrata oda be se teszi a lábát, bár „a társadalom immunrendszere annyira legyengült, hogy még Göncz Árpád is ellátogatott erre a helyre”! Az előadás egyébként kissé csúsztatott: bár a nyilasok esetében is beszélhetünk az ősmagyar misztika vállalásáról, de hangsúlyosabb volt a katolicizmus torzított változatának felhasználása.
A konferencia és a kiállítás méltó folytatása a hazai baloldal nemzeti jelképek ellen viselt több évtizedes hadjáratának, amelynek része a félelemkeltés is. Igazán sajnálatos, hogy a konferencia előadóinak az elmúlt két évtized tapasztalata nem volt elég arra, hogy felismerjék: a nemzeti jelképeket nem szabad rátolni a szélsőjobboldalra, épp ellenkezőleg, élni kell velük, hogy a valóban szélsőséges erők saját, jól elkülöníthető jelvényeiket legyenek kénytelenek használni.
Bárányos Attila