Rendszerváltás helyett csak módszerváltás volt – halljuk gyakran sokak szájából, a jobboldalon is. Ahogyan a baloldalon is lehettek, akik így gondolkodtak, vagy legalábbis a csalódottsági mutatókat kihasználva meghirdették a jóléti rendszerváltás programját. Azzal a száz nappal kezdődött, most itt vagyunk - nem hiába, azok akartak jóléti rendszerre váltani, akik korábban nem akarództak rendszert váltani, vagy csak mérsékelten, tessék-lássék alapon, módjával, reformkommunizmussal. Naponta hallani mindenféle embereket a rendszerváltás állítólagos hazugságáról elmélkedni. Az olyan kimutatásokról, miszerint Kádár idején jobb volt, és arról, hogy valamiféle szülői nosztalgiából fakadóan a gyerekek is ezt vallják, már ne is beszéljünk. Az a kor végülis elmúlt, nincs többé, és nem úgy tűnik, mintha vissza akarna térni. Nem hiszem, hogy nagyobb volna a kommunizmus veszélye, mint az elmúlt húsz évben bármikor.
Azok viszont, akik akármilyen alapon is nosztalgiáznak, jól tennék, ha tanulmányoznák a berlini fal történetét. Tetszettünk volna forradalmat csinálni, idézik egyre sűrűbben Antall Józsefet, mintha ez lett volna a záloga a boldogabb húsz évnek. Azt ugye már Antall József is megmondta, hogy így a forradalmakkal sokszor együtt járó katarzis elmaradt. Azonban tekintsünk csak kicsit szét. A románoknál volt egy temesvári forradalom – volt benne katarzis is, a kommunisták mégis nyeregben maradtak (Ion Iliescu), és hemzsegnek az intézményeik a volt szekusoktól. Nem volt eléggé forradalom a forradalom? Csak amolyan forradalmacska, ami nem hatott elég tisztító erővel?
Nem tudom, ha (ellen)forradalom lett volna itt is, ott is, nem lettünk-e volna még rosszabb helyzetben – legalábbis gazdaságilag. Cezúra, tabula rasa pedig éppen hogy volt – több is: Nagy Imre temetése, rehabilitálása, a köztársaság kikiáltása, a választások. Ha forradalom lett volna, se tudnánk egy pontos időpontban megegyezni, csak ugyanúgy egy talán mégoly megtisztító és katartikus forradalmi folyamatban. És ráhúzhatnánk a köztársaságunkra, hogy vérben fogant – ami a magam részemről annyira nem zavarna, de biztos szép populista és demagóg érv lenne ha más nem, hát Thürmer Gyula kezében.
Tetszettek volna forradalmat csinálni – ez a mondat szól azoknak is, akik kifogásolják a rendszerváltás tárgyalásos menetét, fokozatos átmenetét, és hogy azt csak egy szűk réteg „intézte” – akik persze akkor úgy érezték, és joggal (lásd a különböző 1988-as, ’89-es tüntetések tömegeit), hogy a nemzet túlnyomó többségének nevében dolgoznak a kommunisták eltakarításán. Aki akkor nem vett részt semmiben, ne kérjen számon forradalmat. Én amúgy sem hiszem, hogy a nemzet többsége ne értett volna egyet akkor a kommunista diktatúra kimúlásával. Hogy utána mi következett, az más kérdés, mindenesetre részemről inkább élek a mostani Magyarországon, mint egy ’89 előttiben (vagy annak a folytatásában). Nem érdekel, hogy mennyi mindent elrontottunk utána, nem érdekel, hogy sokkal jobban is lehetett volna csinálni – illetve érdekel, de ettől még felesleges kétségbe vonni a rendszerváltás nagyszerűségét.
Nekem nem kellenek Kádár panellakásai, nem kell az amúgy aranyos Trabi, meg a kevésbé aranyos Wartburg, amit sok év sorban állás után kapok meg (a Kádár-rendszer és a megvalósult kommunizmus amúgy sokkal környezetszennyezőbb volt, mint bármelyik kapitalizmus). Megértem, ha valaki nosztalgiát érez a fiatalsága iránt, de én sem imádom a D-209-est és Gyurcsányt csak azért, mert azokban az években jártam egyetemre, amikor ők voltak a miniszterelnökök. Ha nem lett volna Kádár, ugyanúgy lett volna fiatalsága apáink és nagyapáink nemzedékének, maximum nem Zánkán nyaraltak volna. A nosztalgia ugyanúgy meglenne.
Szerintem az sem igaz, hogy nem volt katarzis a rendszerváltás. A falutüntetés katarzis volt. Nagy Imre temetése katarzis volt. Rehabilitálásának és Kádár halála napjának egybeesése ugyancsak katarzis, és az egész rendszerváltás folyamatának szimbolikus eseménye volt. A köztársaság kikiáltása, a választások – katarzis voltak. Hogy ezek itt maradtak – hát, ezt elszúrtuk, de ez nem azon múlt, hogy volt-e forradalom vagy nem, hanem az engedékenységen. Kellett volna nekünk is egy tisztességesen végrehajtott, rendes lusztrációs törvény. Nem kellett volna annyit bajlódni az átvilágítással, az előző rendszer funkcijait el kellett volna tiltani a közélettől, és akkor nem díszelegne a demokrácia bajnokaként és nem féltene minket Orbán Viktor fasiszta diktatúrájától egy volt cenzor, Lendvai Ildikó (éljen a megtisztult MSZP - fejétől bűzlik a hal). Kellett volna nekik egy nürnbergi per, ezt tartom annak ellenére, hogy sokaknak nem jön be az ötlet – de legalábbis el kellett volna őket küldeni nyugdíjas nagypapának. Na de: mindezt forradalom nélkül is meg lehetett volna oldani.
Nem igaz, hogy csöbörből vödörbe léptünk. Csinálhattuk volna jobban, de nem rontottuk el lényegét tekintve. Amit meg tudtak tenni az Ellenzéki Kerekasztal tagjai, józan emberi számítás szerint, azt megtették. Nyugati demokráciák politikusainak felkészültségét rajtuk számon kérni – balgaság. Egy fecske pedig – Antall József – nem csinál nyarat. A politológiai szakirodalom alapvetően jónak tartja a kialakult intézményrendszert – a probléma inkább a működtetésével van. És persze ha valami mégsem tetszik, lehet rajta változtatni. Jött a kapitalizmus, idővel a pártokrácia és a szürke hétköznapok, kiderült, hogy nem lesz Kánaán, dolgozni kell továbbra is – no igen, mindez várható volt. Akinek hiányzik az a negyven év, szerezzen magának cigifüsttel átitatott, süppedős műbőrfotelt, és ücsörögjön benne naphosszat, visszagondolván a rejtett munkanélküliség bizonyára nagyszerű életérzésére, az egész napos naplopásra, újságolvasásra – hál ’Istennek, nekem nem volt benne részem.
Ovis koromban annyit mondott nekem az óvónéni, miközben kitömött tyúkokat nézegettünk a Mezőgazdasági Múzeumban, hogy Lenin bácsi jó ember volt, mert elvette a cártól a kabátját és odaadta az embereknek. Aztán nőttem pár évet, óvatos procedúrák következtek, és szüleim megüzenték a suliba, hogy a fiuk ugyan nem lesz úttörő, mert cserkész lesz (nem lett; viszont a cserkészet elgondolkodhatott volna azon, hogy megdobja az úttörőket egy copyright-perrel). Meg néztem katonai parádét, és benne voltam a tévében valamelyik augusztus huszadikán. Nyűgös voltam. Biztos már akkor is elegem volt, kisgyerekként, a kommunistákból.
Megállt az idő, még a rockzenénk is tönkrement, és a nyolcvanas évek kilátástalanságáról értekeztek a maguk módján a tornacipős punkok meg az alterok. Aztán a keleti blokk zsugorodó, poshadt pocsolyájába belehullott a berlini fal vakolata. Minden módszerváltást kiáltónak üzenem: az nem volt katarzis? A berlini fal leomlása nem a mi falaink leomlása, nem a mi rendszerváltásunk része is? Nem volt benne részünk? Balaton, határnyitás, Páneurópai piknik, NSZK-nagykövetségek… Nem kézzel fogható, látható eredmény, hogy nem Nyugat-Berlin van körbezárva, hanem a komcsi szobrok a szoborparkban? A maradék néhány szobor meg remélhetőleg úgy fog eltűnni - élén a Szabadság téri szovjet emlékművel -, ahogy a komcsiból demokratává átvedlett politikusok.
Annak, aki nem innen jön, poén az, hogy kérhet kelet-német pecsétet a Potsdamer Platzon a fal maradványai előtt, pár stasisnak beöltözött bohóctól. Nekem, nekünk nem vicces. Régen alig kapott valaki, mindenki átkozta, 1989. november kilencedikétől pedig boldogan felejtette el a kelet-német vízumkötelezettséget. Ma, amikor végre nincs rá szükség, poénból sorba állnak és hülyén vihorászva fizetnek érte. Persze, mondhatnánk azt is, hogy íme, már ezért is megérte a rendszerváltás: ami egykor véresen komoly volt, az ma már csak játék.
