Az emberi méltóság fogalmával elkerüljük az olyan hangzatos, ám üres kijelentéseket is, mint hogy „minden ember szabadnak és jogokban egyenlőnek születik és marad”, ami inkább egy kívánalom kifejezése. Az emberi méltósággal nem ellentétesek a társadalmi különbségek és a törvényhozás változatossága sem. Ugyanakkor a fogalomból következik egyfajta hozzáállás embertársainkhoz, egy állam esetében az állampolgáraihoz.
Írásunk első részét itt olvashatják.
Szilvay Gergely írása
Esélyegyenlőség
Amikor a nyár elején interjút készítettem Botos Mátéval a francia forradalomról és a király kivégzéséről, feltette a kérdést: micsoda eljárás az, hogy mi egyenlőnek nyilvánítjuk magunkat, aztán erre hivatkozva kivégezzük a királyt, csak mert király, és nem egyenlő velünk? Ha kicsit gonosz vagyok, ez az esélyegyenlőség gondolatának egyik első megnyilvánulása.
Az esélyegyenlőség kérdése két dologgal függ össze: ez pedig az anyagi különbségek kérdése és a tehetség. Teljes mértékben egyetértek azzal a gondolattal, hogy a tehetségeket akár az államnak is támogatnia kell, és hogy figyelni kell arra, nehogy valaki csak azért ne bontakoztathassa ki tehetségét, mert szegény sorból származik, vagy épp „hátrányos helyzetű”. Tegyük hozzá: a tehetséggondozás gondolata ugyan összefügg az esélyegyenlőségével, de mégsem ugyanaz. Figyelni kell, hogy bizonyos színvonalat elérjenek a falusi iskolák. Ez azonban nem úgy fog megvalósulni, hogy – amint a királyt kivégezték – tönkrevágjuk az elitoktatást. Mintha az épp aktuális magyar törekvés nem csupán az lenne, hogy a kevesebb lehetőséggel rendelkezőket hozzásegítsük más lehetőségek megragadásához is, hanem hogy ugyanakkor másoktól elvesszünk számos lehetőséget– például azt, hogy elitsuliba járjon. Mintha fel lehetne számolni azt a helyzetet, hogy az emberek különböző családokba, helyekre és körülmények közé születnek.
A pluralitáshoz hozzátartozik, hogy egyes családoknak, közösségeknek, településeknek, országrészeknek jobban megy, mint másoknak. Szokás rájuk irigykedni– no igen, az irigység ezt jelenti: sajnálok valakitől valamit, ami neki van, nekem nincs, viszont szeretném, ha nekem is lenne. Imigyen a király kivégzése és az elitiskolák felszámolása, azaz az esélyegyenlőségi harc – remélhetőleg csupán – túlkapásai az irigység termékei. Ahogy az is, amikor valakinek azért juttatunk előnyöket például az egyetemi felvételin, mert hátrányos helyzetű. Azaz: a hátrányos helyzet a tudást helyettesíti. Talán inkább a tudás megszerzésében kellene segíteni őket, nem pedig a hátrányos helyzetet változtatni előnnyé. Az esélyek viszont sosem lesznek egyenlőek. Segíteni lehet, a társadalmat véglegesen kiigazítani nem– ugyanez vonatkozik az anyagi egyenlőség kérdésére. Ha társadalmat az élők, a megholtak és a megszületendők közösségének tekintjük, így már nem tűnik igazságtalannak, hogy valakinek több adatik meg születésétől kezdve, mint másoknak. Végülis, motivációnak sem volna túl előnyös valakinek úgy felküzdenie magát, hogyha a gyerekének az esélyegyenlőség nevében elölről kell kezdenie mindent.
Egyenlőség Isten előtt és Krisztusban
Botos Mátét arról is megkérdeztem, miért is utasította el a pápa Az emberi és polgári jogok nyilatkozatát, amikor ma – ugyan felesleges, de azért – ártatlan dokumentumnak tűnik, azt válaszolta: az nem tartalmaz teológiai érvelést, kifelejti az Istent, és csupán a gyakorlatban haszontalan, elvont egyenlőségeszményt fogalmaz meg – az egész nyilatkozat pedig, úgy, ahogy van, szöges ellentétben áll a valósággal.
Szerintem a nyilatkozat kijelentéseit felfoghatjuk irányelveknek is, amelyeket, ha nem is alkalmaznak egyetemesen, az azt kiadó ország nyilván próbál eszerint cselekedni– hogy a forradalmi vezetés és a jakobinusok történetesen rosszabbul teljesítettek e téren, mint az emberi jogokról nem beszélő abszolút monarchia, az már csak plusz fűszerezés.
Úgy vélem, a nyilatkozat ugyan elsőre nem tűnik összeegyeztethetetlennek a kereszténységgel, ám: épp a Krisztusban való egyenlőség elképzelésének helyettesítését szolgálta. Szent Pál mondotta a galatáknak írt levelében: „Krisztusban tehát nincs zsidó, sem görög, nincs szolga, sem szabad, nincs férfi sem nő, mert ti mindnyájan egyek vagytok a Krisztus Jézusban.” (Gal 3,28) Ez azonban egyfajta misztikus egyenlőséget jelent: nem a társadalmi és egyéb különbségek elítélését, hanem azok megtartása mellett lélekben való meghaladását. Hiszen az apostoli levekben nem arra szólítják fel az urat, hogy bocsássa el szolgáját, és a szolgát arra, hogy lázadjon fel ura ellen, hanem hogy legyen jó és kegyelmes úr, valamint szorgalmas szolga.
Persze a Krisztusban való egyenlőséggel csak a keresztények tudnak mit kezdeni, ez csak a keresztények számára valóság. A nyilatkozat kijelentései azonban mindenki számára csak spekulációk. A Krisztusban való egyenlőség gondolatába úgy tűnik bele lehet erőszakolni a szabadságjogokat, az emberi jogok kiterjesztését és a szélsőséges egyenlőséget, imigyen megpróbálva zavarba hozni a keresztényeket, ez azonban csak első ránézésre igaz. Ez az élvezetközpontú egyenlőség- (vagy inkább szabadság-)mánia ugyanis tökéletesen ellentétben van Krisztus tanításaival.
Azt is szoktuk mondani, hogy Isten előtt mindenki egyenlő. Azt azonban nem mondanám, hogy a keresztény tanítás szerint Isten mindenkit egyenlően ítél majd meg. Nehéz volna ugyanis egyenlő bánásmódot belemagyarázni a talentumokról szóló példabeszéd, valamint az isteni igazságosság és az isteni kegyelem, megbocsátás tanának négyesébe. Amit mondhatunk, hogy Isten mindenkit ugyanúgy hív. Nem több. Az Isten előtti egyenlőség maximum azt jelenti, hogy előtte nincsenek kiváltságosok.
Ebből és abból, amit a kereszténység úgy fejez ki, hogy „Krisztusban mindnyájan egyek vagyunk”, a francia forradalom meg úgy, hogy mindenki jogokban egyenlőnek születik, számomra egy másik fogalom felértékelődése következik.
Ezt sokan használják az élvezetjogi aktivisták közül, de ők az egyenlőség- és a szabadságparadigma mellett, én viszont ezek helyett használnám: az emberi méltóság fogalma. Persze, ez is elvont, ezzel is meg lehet magyarázni sok mindent, és azok ellenkezőjét is, azonban elkerüljük vele például azt, hogy a gyakorlatban furfangos jogi csűrés-csavarásokba keveredjünk: a szlovákiai nyelvtörvény talán védhető egyfajta egyenlőségpárti érveléssel („ugyanazok a jogok vonatkoznak rájuk,”, „egyenlő állampolgárok”, stb.), ahogy persze autonómiapárti érvelés is használhatná az egyenlőség alapján való érvelést. Azt azonban már sokkal nehezebb megmagyarázni, hogy a nyelvtörvény nem sérti a szlovákiai magyarok méltóságát. Az emberi méltóság fogalmával elkerüljük az olyan hangzatos, ám üres – viszont általában a jogban azonnal megvalósítani szánt – kijelentéseket is, mint hogy „minden ember szabadnak és jogokban egyenlőnek születik és marad”, ami inkább egy kívánalom kifejezése. Az emberi méltósággal nem ellentétesek a társadalmi különbségek és a törvényhozás változatossága sem. Ugyanakkor a fogalomból következik egyfajta hozzáállás embertársainkhoz, egy állam esetében az állampolgáraihoz. Hozzátehetjük: a francia forradalmárok az egyenlőség nevében sárba taposták a király emberi méltóságát. Ahogy több, mint két évszázaddal később a vallási jelképek viselése úgyszintén az emberi méltóság része.
Az egyenlőség tehát csak elvontan, irányelvekben létezik, gyakorlati megvalósítása csak igen korlátozottan kívánatos, radikális megvalósítása pedig kizárólag diktatúrával lehetséges. Ez pedig egy unalmas, uniformizált tömegtársadalomhoz vezet, részben már vezetett is. Helyette szolidaritásra és az emberi méltóság tiszteletben tartására van szükség.
Szilvay Gergely
