Caracalla
I 2009.10.03. 11:41
Így szombat délelőtt talán nem felesleges elgondolkoznunk kicsit azon a jelenségen, ami Roman Polanski letartóztatása és lehetséges börtönbe csukása körül kialakult. A tényeket mindenki ismeri - több évtizeddel ezelőtt Polanski leitatott, bedrogozott és análisan megerőszakolt egy 13 éves lányt, majd a büntetőeljárás elől Franciaországig szaladt (és azóta is azt vallja, hogy nem tett semmi különöset, elvégre mindenki fiatal lányokkal kíván közösülni - remek pedofil önigazolás egyébként).
Ami az ügyben számomra meglepő, hogy az egyébként bizonyos fajta erőszak és diszkrimináció ellen oly nagy lendülettel fellépő művészvilág kiáll a rendező mellett, merthogy régen történt az eset. Azt persze nem tudhatjuk, hogy Dél-Franciaországban nem kerültek-e újabb gyermekek a rendező kezei közé, de ezzel most ne is foglalkozzunk.
Megmondom, szerintem miért kritikus ez az eset. Jogilag az elévülést korlátozza az, hogy az elkövető nem volt a hatóságok számára hozzáférhető -és esetleg nagyjából tízévente tettek valamit az elévülés félbeszakítására, továbbá az esetleges elévülést is bíróságnak kellene kimondania, lehetne a bíró előtt hivatkozni rá, ha ez volna a helyzet-, mert elmenekült az eljárás elől. Másfelől pedig lehet, hogy a cselekmény súlya miatt ez esetleg az Egyesült Államokban nem is évülhet el - nálunk is vannak ilyen bűncselekmények, például egyes súlyosabban minősülő emberölések. Viszont az eset rámutat a büntetőjog egyik alapvető szerepére (és egyben ígéretére): az állam ugyan kiragadta az egyes emberek, családok vagy nemzetségek kezéből a legális bosszúállás eszközét, de azzal az ígérettel, hogy majd ő megvédi - és adott esetben megbosszulja őket: megbünteti az elkövetőt. Épp ezért teljesen irreleváns, hogy mit csináltak a nemzetiszocialisták Polanski családjával, bármilyen szörnyű és elítélendő az. Valójában a büntetőjog próbaköve ez az eset.
Nagyobbrészt ez persze csak illúzió. Bizonyos emberek általában sikeresen húzzák ki magukat a büntetőjogi felelősség alól, pénzzel vagy hatalommal, viszont a közvélemény nem szokta támogatni ezeket a megoldásokat. Az egyes országoktól is függ, hogy ez mennyire lehetséges. Azt kell, hogy mondjam, hogy ilyen értelemben az Amerikai Egyesült Államok sokkal következetesebb, mint például Magyarország: kevesebb dolgot lehet megúszni.
Polanski elengedése ugyanakkor azt üzenné - mégpedig egy világszerte fogható üzenetben- hogy egy gyermek megrontását is jóvá lehet tenni azzal egyébként össze nem függő társadalmilag hasznos tevékenységgel. Innentől kezdve már csak az arányokat kell felállítani, hogy hány sikeres film után lehet megrontani egy kislányt/kisfiút.
Szerencsére azonban nem ez az álláspont látszik diadalmaskodni. A filmipar nem állt mögé, a francia politikusok kezdenek kihátrálni mögüle, és ha minden jól megy, pár hónapon belül kiadják az Egyesült Államoknak.
Ami azonban sokkal fontosabb a 76 éves rendező lecsukásánál az az, hogy egyértelművé válna: bármilyen sikeres, kedvelt vagy tehetséges is valaki, az nem menti fel a tettei alól - elfutni lehet, de elmenekülni nem.
