Kristol nem csak eszméivel formálta át az amerikai konzervativizmust, hanem olyan mentális hozzáállással ajándékozta meg, amely minden, tevékeny és aktív erőként működni akaró nemzeti konzervativizmusnak elkelne. Kristol tudatosan kisebb, kezdetben nem túl széles körben olvasott magazinoknak adta azt a feladatot, hogy az eszmei küzdelem frontvonalának előőrsei legyenek. Néhány konzervatív folyóirat, konferenciák és alapítványok hálózata, politikusok, üzletemberek, újságírók és tudósok összehozása volt annak a „láthatatlan kéznek” a legfontosabb tevékenysége, amely ezzel korszakos jelentőségű fordulatot hajtott végre – kezdetben az értelmiség körében, majd a politikusokéban, aztán a társadalom területén, végül a kormányzás szférájában.
A 89 évesen, 2009. szeptember közepén elhunyt Irving Kristol olyan men of ideas volt – ahogyan hazájában hívják a világot eszmék által formáló embert (amely korántsem olyan rossz hangzású, mint a New Class „értelmiségije”) –, aki a II. világháború utáni amerikai politikai gondolkodást majdhogynem egymaga formálta, alakította át. Mégpedig határozottan jobbfelé.
Minden őt méltató ki szokta emelni – amit majd mi is megteszünk –, hogy Kristol a neokonzervativizmus alapító atyja volt, aki a kezdetben pejoratív elnevezés büszke tulajdonosaként korszakos jelentőségű tettet hajtott végre, mivel új eszmét, mégpedig egy aktív, a szokásostól eltérően optimista és kiváló érdekérvényesítő képességgel bíró konzervatív gondolatot indított útjára. Úgy hiszem, hogy Amerika az ’50-es évektől a reagani ellenforradalomig tartó évtizedeiben megújuló konzervativizmusa valóban legalább annyit köszönhet Kristol-nak, mint William F. Buckley-nak és Russell Kirk-nek. Ám ezen túlmenően, mások is nagyon hálásak lehetnek neki. Leszűkítve e relációt hazánk ifjúkonzervatív magjára, úgy látom, erőt, öntudatot, alapszövegeket, gondolkodási és cselekvési módszert kaptunk tőle. Olyan mintát, amely a konzervativizmust – itthon is – aktív elméleti és releváns politikai erővé, cool dologgá és akár öntudatos lobbi-csoporttá is teheti. S szüksége van erre, ha feladatát nem a morgolódásban, hanem hatásos gondolati és gyakorlati cselekvésben akarja meglelni.
Kristol halálakor a semleges értékelések és elismerő méltatások mellett előkerültek azok az ostoba vádak is, amiket a balliberális sajtó kezdett el táplálni a ’70-es évek közepétől, majd óvatlanul a jobboldal is átvett. Hillary Clinton, most az egyszer, jól megragadva a dolgot, úgy jellemezte férje adminisztrációja idején az évtizedek alatt előkészített konzervatív fordulat okát, hogy „egy hatalmas jobboldali összeesküvésről” van szó. S valóban. Kristol és a neokonzervatív szellemiség ’50-es évek elejei kezdeteitől a Great Society korán át és a Nixon-adminisztráción keresztül, egészen a nyolc éves Konzervatív Korszakig, hittel, akarattal és szerencsével vitte keresztül gondolatait. Mégpedig kezdetben az akadémiai közéleten, az alacsonyabb-magasabb olvasottságú magazinokon át a társadalmon, végül az amerikai konzervativizmuson és legutoljára a Republikánus Párton keresztül. Ez a neokonzervativizmus, vagyis a neokonok első generációja, azonban nem tévesztendő össze a hidegháború utáni második nemzedék terveivel. Pedig sokan ezt teszik. Rendkívül rossz érzés volt például olvasni a háborúellenes paleókkal szolidarító piacpárti LewRockwell-fórum Kristol-„emlékezését”, amelyben úgy fogalmaztak, hogy machiavellizmusa, szervezőképessége és demagógiája (?) révén sikerült saját szellemiségének – amely nem más volt, mint a „nagytőke, a globális háborúk, az imperializmus és a speciálisan izraeli érdekek védelme” – uralma alá hajtania Amerika régi-jó-öreg pártját. (A mára propaleó, jobboldali libertárius Mises Institute blogja ezzel szemben inkább pozitívan írt róla.) A Kristol halála napján megfogalmazott ízléstelen sorok szerint „mint háborús uszító és a rendőrállam támogatója, véres volt a keze, de azt akarta, hogy még véresebb legyen. Maga után hagyta fiát Billyt [William Kristolról, a második generációs Weekly Standard szerkesztőjéről van szó], hogy folytassa a munkát.” (Mindjárt folytatom, csak kimentem hányni. Tehát:) Nagy szerencséje az amerikai konzervativizmusnak és a tőle üggyel-bajjal, a hazai valóság körülményei közepette tanuló – azaz benne modellt, nem pedig másolandó tárgyat látó – fiatal konzervatívoknak, hogy Kristol nem ilyen volt.
Irving Kristol meggyőződésem szerint az amerikai konzervativizmust elementárisan megújító szellemiséget közvetítő szerző volt, aki ezzel nem csak azt érte el, hogy a többnyire volt baloldali és exliberális társadalomtudósokból álló neokon csoport létrejött; hanem azt is, hogy a hidegháború alatt Amerika egy olyan szellemiséggel bírhatott, amely aktív és hatékony védelmet jelentett a szabadság és a hagyomány minden ellenségével szemben. Ezek közé számíthatjuk először is a ’60-as évek ellenkultúráját, a posztmodernitás nihilizmusát, az extrémliberalizmus kultúrrelativizmusát és a New Left tekintélyellenességét. Másodszor következhet a szovjetek expanzív terjeszkedése, valamint az ún. Harmadik Világ ébredése – valójában rubel-milliárdokkal, Marx-összessel és rakétákkal történő ébresztése – és a nyugati világ öngyilkosságát jelentő önfeladó pacifizmus. Harmadszor pedig az Amerika eredeti gazdasági és társadalmi életformáját jelentő franklini–smithi, szabad vállalkozáson és puritán erkölcsön egyszerre alapuló kapitalizmus állami eszközökkel történő visszaszorítása, együttesen olyan kormányzati programok alkalmazásával és kulturális következményeik figyelmen kívül hagyásával, amelyek lerombolják az önmagáért és családjáért felelősséget vállaló, szorgalmas, takarékos angolszász ideált. Nos, mindezzel szemben indított – kezdetben korántsem felismert méretű, szélességű és mélységű – ellenforradalmi támadást a korai neokonzervativizmus. A neokonzervativizmus első változatának legelső, legnemesebb, legátgondoltabb és legtudatosabb képviselője pedig vitathatatlanul az elhunyt Irving Kristol volt.
Noha tehát valóban igaz, amit fiának lapja, az újneokon Weekly Standard írt, vagyis hogy „bölcsessége, intelligenciája, humora és nagylelkűsége gondolkodók és köztisztviselők nemzedékeinek barátjává, mentorává tette”, mégsem ehhez a laphoz áll közel szellemisége. Mindez persze azt is jelenti, hogy a Kristolt a Bush-háborúkkal összemosó szemléletmódnak szemernyi igaza sincs. Irving Kristol abból a perspektívából nézve, ahonnan mi látjuk, minden vitájuk és viszonylag korán kezdődő egyet nem értésük mellett is közelebb áll a konzervatív rekonkviszta legendáihoz, azaz Buckley, Kirk és Goldwater alakjához, mint a posztreagani korszak megannyi, akár folyton rá hivatkozó Fox News-kommentátorához és külügyi doktrineréhez (including Bill Kristol).
Irving Kristol Európából bevándorolt brooklyni alsó-középosztálybeli zsidó család gyermekeként látta meg a napvilágot 1920-ban. Maradva New Yorkban, a kor- és sorstársai által látogatott City College-ban tanult, ahol a szovjetbarát diákcsoport túlerejével szemben szélsőbalos családi perpatvart vívó kisebbségi antisztálinista trockisták szektájának tagja lett. E csoportba tartozott a későbbi neokonok közül Seymour Martin Lipset és Daniel Bell, de a velük majd később szembe kerülő, baloldalisága mellett kitartó Irving Howe is. Kristol visszaemlékezései szerint ugyan radikális baloldali volt, de „velejéig polgári gondolkodású”. A baloldallal való, várható szakításhoz hozzájárult ’42-es házassága – Gertrude Himmelfarb-ot, a neokonok későbbi „nagyasszonyát”, a Commentary-szerkesztő Milton húgát vette el –, majd pedig az, hogy gyalogosként kikerült a nyugat-európai frontra. Miután ’47-ben visszatért New Yorkba, az amerikai zsidók szervezete által kiadott Commentary-nél kezdett el dolgozni, cikkeiben továbblökte önmagát, a lapot és olvasótáborát afelé a felsejlő meggyőződés felé, hogy a kommunizmus valós veszélyt jelent a szabad világra, és ha nem is szeretjük Joe McCarthy stílusát, azért valahol mégis igaza van. 1947 és 1952 között szerkesztőségvezető volt a lapnál, majd egy CIA támogatással Londonban kiadott antikommunista liberális lap (az Encounter) alapítója lett. 1953–58 között Kristol, amint felesége is, megismerkedett a brit kultúrával és elmélyültek mind konzervatív meggyőződéseik, mind az a felismerés, hogy a viktoriánus erények és a kommunizmus elleni védekezés több ponton is kapcsolódnak egymáshoz. Hazatérve ismét az Államokba, Kristol egy másik Post Cold War Liberal lap, a Reporter munkájában vett részt 1959–60-ban, majd a Basic Books nevű kiadó igazgatóhelyettese volt (1961–69), amely az elkövetkező másfél évtizedben proto-, pre- és egészen neokon kötetek tucatjait fogja kiadni. 1969-ben a New York University Urban Values-professzora lett. Közel húsz évig az egyetemen tanítva számos olyan előadást, szemináriumot tartott, amelyek a konzervatív értékek újrafelfedezését, stabilizálódását úgy mutatták be, mint a józanész használatának természetes következményét. (Nem lehetett nehéz – gondolhatjuk –, hiszen ez így is van, de az amerikai egyetemi élet baloldali bacilus-fertőzése nagyjából ekkor hágott a csúcsaira.)
1965-öt nem lehet megkerülni sem Kristol, sem a neokonzervativizmus szempontjából. Daniel Bell-lel ebben az évben alapítja meg a
The Public Interest című, mára kultikus jelentőségűvé vált lapot, amelyet kezdetben Bell-el, majd Nathan Glazer közreműködésével szerkesztett, egészen 2002-ig. A lap feladata az volt, hogy a Johnson-érában társadalomtudományosan és eszmeileg is megalapozott (szabadelvű, konzervatív) kritikát fejtsen ki a nagy jóléti programok és állami túlköltekezések ellen, de mindezt ne csupán bírálatként tegye – mint ami jellemző volt a
New Deal óta nem sokban megújult
Old Right-ra és a keleti parti elefántkitűzős
businessman-ekre –, hanem alternatívákat is adjon. 1995-ben Kristol úgy fogalmazott, visszatekintve a harminc évvel korábbiakra, hogy a közérdek megfogalmazására vállalkozó folyóirat összefogta saját neokon generációját, akik bizonyos szempontból mind a világválság és a rá adott roosevelti válasz gyermekei voltak – megkülönböztetve ezzel magukat a libertárius és goldwateri Régi Jobboldal rétegeitől –, de a jóléti állam Johnson idején bekövetkezett baloldali fordulatát már egyáltalán nem tartották célravezetőnek. Amint írta,
„leginkább a War on
Poverty baloldali szociológiai ideáinak széles körű elfogadása provokált minket”, így reakció alakult ki bennük ez ellen. Ám a forradalom nem állt meg itt. Kristol felemlíti, szintén 1995-ből visszatekintve, hogy a ’60-as években a művészet területéről az egyetemi életre átterjedő
Counterculture volt az a nagy lökés, amely egyértelműen jobbra pozícionálta őket. Ezzel megtörtént a Nagy Fordulat: a kezdetben baloldali, majd antikommunista liberális korai neokon nemzedék végleg konzervatív irányt vett. Mindebben Kristolnak óriási, mert mintaadó szerepe volt, hiszen saját gondolkodása egyszerre követte, de irányította is a neokonzervativizmus eszmei útkeresését és politikai válaszait az Amerikát ért forradalmi kihívásokkal szemben. A neokonzervatív csoport – mint Bell, Martin Diamond, Glazer,
Samuel P. Huntington, Lipset, Daniel Patrick Moynihan, Robert Nisbet, James Q. Wilson, Aaron Wildavsky – legkonzervatívabb alakját kezdettől Kristolban ismerhetjük fel. Jellemző példa, hogy míg 1968-ban a Nixon ellen induló centrista Hubert H. Humphreyt támogatták, addig Kristol és neje ’70-ben már a republikánus elnökkel ebédelt, és az 1972-es újraválasztási kampányban is kiállt mellette (nagyjából egyedül is maradva, a többiek ugyanis egészen 1979-ig a demokraták jobbszárnyát tömörítő Coalition for a Democratic Majority tagjai voltak).
A Nixon-éra adott helyet annak a továbbtartó jobboldali fordulatnak, amelynek végén a neokonzervatívok besoroltak a republikánusok mellé. Míg a ’60-as években „a valóság által arcul csapott liberálisok” (Kristol), azaz kijózanodott balosok voltak, akiket főképp a Great Society utópiái és a diáklázadás tolt ösztönösen konzervatív irányba, addig a ’70-es években egyre tudatosabb érzés, csakhamar pedig vállalt program lett az amerikai konzervativizmus megújítása, frissítése, optimista nemzeti gondolattá és Amerika jövőbeli kormányzására képes eszmévé formálása. Mindehhez tevékenyen járult hozzá egy újabb baloldali folyamat, mégpedig az, hogy a diáklázadások után a tömeghangulat ugyan lecsillapodott, de a radikalizmus a demokratákat támogató értelmiségre maradt, amelyik az Új Baloldal, a frankfurtiak, valamint a szovjetekkel való fraternizálás és a harmadik világ hamis ígéreteinek zsákutcájába került. Ennek jellemző tünete volt a Nixonnal szemben alulmaradó ’72-es McGovern-kampány baloldali hangszerelése, valamint, hogy a neokonok társutasának tekinthető Henry „Scoop” Jackson-on kívül nem volt olyan fajsúlyos demokrata politikus, aki Amerika és vele a szabad, nyugati világ biztonsági kockázatait el akarta volna hárítani. Mindez azzal járt, hogy az ’50-es évek elején még antikommunista, de baloldali-liberális pre-neokon értelmiség a ’70-es évek legvégére republikánus-barát konzervatív csoporttá vált. Ebben jelentős szerepe volt Kristol orientáló gondolkodásának, kiváló szervezőképességének; s persze annak is, hogy a détente szélcsendjét kihasználó szovjetek terjeszkedése egyre nyilvánvalóbbá vált (Afganisztán, Angola, Laosz, Kambodzsa stb.), ezzel szemben pedig megszületett egy módszerében realista, ideologikusan pedig antikommunista visszahatás, többek között a neokon Jeane Kirkpatricknak köszönhetően.
Kristol a rá gyorsan, az egész neokonzervativizmusra kicsit lassabban jellemző konzervatív fordulatot a ’70-es évek második felében azzal teljesítette ki, hogy egyfelől hálózatépítésre, másfelől a Republikánus Párt átállítására vállalkozott. Kristol a ’70-es évek közepén már mint republikánus szavazó volt nyilvántartva, 1972-től pedig aktívan részt vett az American Enterprise Institue munkájában, ahol 1977-től egészen 1999-ig vezető kutató és meghatározó eszmei vezető volt. Szintén 1972-ben történt, hogy a keleti parti konzervatív üzleti élet lapjába, a Wall Street Journal-ba havi rendszerességgel cikkeket kezdett írni, amelyek többek között egy új konzervatív agenda szükségességéről, a kapitalizmus erkölcsi tartásának restaurálásáról és a polgári erény, valamint a szabad vállalkozás amerikai értékeinek szükséges tiszteletéről szóltak. Fontos lépés volt, hogy Kristol cikkei az üzleti elit által elfelejtett kulturális hagyományokra fókuszálva rámutattak: a kapitalizmus kollektivista ellenségei (szocialisták, kommunisták) mellé kell sorolni azokat is, akik a piacgazdaságot egy „morális anarchia” közepette is hosszú távon működőképesnek gondolják. Kristol úgy vélte, egy olyan kulturális mag, amely képes lehet a kapitalizmust hordozni, csak a szekularizált módon tovább élő, vagy még mindig transzcendens gyökérzetű vallásos (zsidó–keresztény, ill. amerikai protestáns) etika tartalmával lehet megtöltve.
A „neokonzervatív” szót – mint pejoratív elnevezést! – a New Left felé közeledő Dissent magazin „demokratikus szocialista” alakja, Michael Harrington alkalmazta elsőként, mégpedig „New Conservatives” formában, és azokra értette, akik még a demokrata térfélen helyezkednek el, de már egyre több, a klasszikus konzervativizmusra jellemző vélekedést vesznek át, főképp a baloldali jóléti állam kulturális következményeit kárhoztató írásaikban. 1979-ben aztán megszületett a baloldali katolikus Peter Steinfels könyve (The Neoconservatives: The Men Who Are Changing America’s Policy. 1979), aki jó szemmel vette észre, hogy olyan szellemi és intézményi erő született meg néhány értelmiségi révén, amely egész Amerika politikai klímáját meg fogja változtatni (főként egy érezhetően jobboldali kormányzati átrendeződés előtt). Kristol volt az első, aki a nevet: neokonzervatív, elfogadta, mégpedig úgy, hogy átérezte annak fontosságát, amit a konzervativizmust átformáló és ezzel gazdagító, őt győzelemre segítő misszió jelent. Confessions of a True, Self-Confessed – Perhaps the Only – 'Neoconservative’ című 1979-es szövegében összefoglalta, mit jelent Amerikában neokonnak lenni. Úgy fogalmazott, hogy a neokonzervativizmus, mint konzervativizmus, nem ideológia, hanem meggyőződés (Persuasion), amely szerint sem a társadalom radikális megváltoztatása, sem pedig a hagyományok szándékos lerombolása nem elfogadható. Ezzel szemben egy olyan verzióját állította fel a kortárs amerikai konzervativizmusnak, amely egyszerre őszinte barátja és védelmezője az amerikai hagyomány gazdasági és kulturális vívmányainak, valamint Amerika és a szabad világ aktív védelmezését is feladatának tartja a kommunizmus ellen.
Kristol a ’80-as években lényegében szellemi törekvései megvalósulását élhette meg, hiszen ha Reagan nem is volt neokonzervatív, az általa meghatározott évtized betöltötte azokat az álmokat, amire a ’60-as évek óta vártak a neokonok. Amerika visszatalált ugyanis az alacsony adók, a család- és vállalkozásbarát gazdasági környezet, a nemzet kulturális reintegrációja, valamint a kemény nemzetvédelmi doktrína világába. A neokonzervatívok nagyapjának utolsó fontosabb szervező tevékenysége az volt, amikor 1985-ben megalapította Owen Harries-szel együtt a National Interest című külpolitikai magazint, amely nemzetközi kérdésekről szóló tanulmányokat publikálva a Public Interest testvérpárja lett. A ’80-as évek végén, ahogyan Amerika győzelme egyre világosabb lett és a Nagy Elnök is betöltötte alkotmányosan engedélyezett két ciklusát, a neokonzervatívoknak el kellett gondolkodniuk azon, hogy merre menjenek tovább. Kristol, amint Huntington, Robert W. Tucker, Glazer és Kirkpatrick is, úgy vélte, Amerikának önmagára kell koncentrálnia, miután túl lesz élete legnagyobb globális konfliktusán. Mások, úgymint az újabb neokon nemzedék (Robert Kagan, Charles Krauthammer, William Kristol) és néhány idősebb (Joshua Muravchik, Ben Wattenberg, az ezredfordulótól Norman Podhoretz) viszont úgy gondolta, hogy az igazi küzdelem még csak most kezdődik! Vélekedésünk szerint a neokonzervativizmust mintegy megalapító Kristol nem efelé tájékozódott, legalábbis ezt látszik megerősíteni, hogy sem az első Öböl-háborús beavatkozást nem támogatta, sem Clinton világdemokratikus illúzióit nem osztotta, s óvott attól, hogy Washington egy erkölcs nélküli impérium későcsászárkori Rómája legyen.
Az idős Kristol természetesen nem szűnt meg írni. Két, Reagan-korszak utáni fontosabb publikációja közül kettőt emelünk ki. A Commentary 1994 végén közölte az ellenkultúráról írott szövegét (Countercultures), akkor, amikor sok újneokon (a balliberális Clinton-rezsim kezdetekor!) bevégződni látta a konzervativizmus kulturális üzenetközvetítésének feladatát és mohón a külügyekre vetette magát. Kristol viszont nem szüntetve meg az ellenkultúrával szembeni harcot, úgy fogalmazott, hogy a modern kor végén beköszöntő posztmodern szellemiség annak az ellenkultúrának a része, amelyik régóta az emberi létezés szekularizációjára és tekintély-mentesítésére szövetkezik olyan eszmékkel, mint a nihilizmus, a relativizmus, a szocialista kollektivizmus és a (filozófiai, majd fogyasztói) materializmus. „Az ellenkultúra – írta – és ifjabb ikertestvére, a posztmodern, egyaránt a kultúra elleni lázadást testesítik meg.” A másik szöveg egyik legkésőbbi, talán visszavonulása előtti utolsó írása, amelyet a Weekly Standard közölt. A Neoconservative Persuasion-ben világosan kifejtette, hogy a neokonzervativizmus a ’70-es évekre szilárdult meg s olyan kiábrándult liberálisok alapították, akik egy új amerikai konzervativizmus-változatot ajánlottak a republikánusoknak, amely kezdeményező, aktív, optimista és tevékeny erőt képviselhet, leszámolva a sokáig érvényben lévő kesergő „hülyék pártjának” (J. S. Mill) mítoszával. Ugyanakkor hozzátette azt is, hogy ilyen eszme nem alakulhatott ki – és a jövőben sem szilárdulhat meg – máshol, csak Amerikában, ahol viszont a ’90-es évek első felére végleg beépült a konzervatív főáramba, sőt majdhogynem azzal lett egyenlő (illetve ez utóbbi lett egyenlő vele). Eloszlatta továbbá azt a tévedést is, hogy a neokonok azonosak lennének a „neoliberálisokkal”, valamint még egyszer aláhúzta a kulturális tradicionalizmus fontosságát és Amerika nagyhatalmi állásának megőrzésére való affinitásukat. Kristol a XXI. század elején visszavonult, az utolsó „nagy hír” az volt, amikor George W. Bush átnyújtotta neki a legmegtisztelőbb és legrangosabb amerikai kitüntetést, a Szabadság-medált.
Kristol nem csak eszméivel formálta át az amerikai konzervativizmust, hanem olyan mentális hozzáállással ajándékozta meg, amely minden, tevékeny és aktív erőként működni akaró nemzeti konzervativizmusnak elkelne. Véleménye szerint „a neokonzervativizmus számos aspektusban más volt, mint a hagyományos konzervativizmus […]. Például azt akarta, hogy a republikánusok ne védekező, hanem előre tekintő politikát folytassanak és legyenek »ideológiailag« aktívabbak”. A tartalom és a forma úgy járhat együtt ebben az alapvető változásban, hogy egyrészt – amint írta – „ha nyerni akarsz, úgy kell gondolkodnod, mint egy nyertes”, másrészt fel kell ismerni azt, hogy „a feladat egy új többség megteremtése, amelyet akár konzervatív többségnek is nevezhetünk, és ezt át kell fordítanunk egy republikánus többséggé.” E stratégiánál ha nem is fontosabb, de jelentőségével egyenrangú volt az a módszer, amivel Kristol és a neokonzervativizmus első, konzervatív nemzedéke küzdött. A New York Times Kristol-nekrológjának szerzője emeli ki, hogy Kristol tudatosan kisebb, kezdetben nem túl széles körben olvasott magazinoknak adta azt a feladatot, hogy az eszmei küzdelem frontvonalának előőrsei legyenek. Néhány konzervatív folyóirat, konferenciák és alapítványok hálózata, politikusok, üzletemberek, újságírók és tudósok összehozása volt annak a „láthatatlan kéznek” a legfontosabb tevékenysége, amely ezzel korszakos jelentőségű fordulatot hajtott végre – kezdetben az értelmiség körében, majd a politikusokéban, aztán a társadalom területén, végül a kormányzás szférájában. 
Az neokonzervativizmus egyik legfontosabb think tankje, az AEI úgy búcsúztatta Kristolt, hogy személyisége emberi és teoretikai oldalával „fiatalok sorát inspirálta”. Ez elsősorban esszékötetei gazdag és elgondolkodtató tartalmának köszönhető (On the Democratic Idea in America. 1978, Two Cheers for Capitalism. 1978, Reflections of a Neoconservative. 1983, Neoconservatism: The Autobiography of an Idea. 1995), de legalább ennyire fontosnak tartom azt az energiát, víziót és szervezőképességet, amelyek nélkül gondolatai csak inaktív szövegekben tudtak volna manifesztálódni és nem jelentek volna meg a politika reális világában. Kristol neokonzervativizmusa egyszerre volt a többszörösen válságba került amerikai életformát – és tágabban a nyugati civilizációt, vagy atlanti kultúrát – megmenteni segítő új konzervatív tartalom és az ennek győzelemre juttatásához szükséges politikai tettek felébresztője. Amit mi tanulhatunk tőle, az nem más, mint az eszmék erejébe vetett hit, valamint az aktív és az élet alakításához szükséges konzervatív eszmék politikává változtatásának reménye. Új típusú, aktív és reflektív konzervativizmusa formaként, szerkezetként vélekedésünk szerint különösen fontos lehet egy húsz éves posztkommunista paralízisben szenvedő országnak, főképp, ami a konzervatív erők önszerveződését illeti. A kristoli eszmék tartalma, amennyiben úgy fogjuk fel őket, mint a kultúra, a gazdaság és a társadalom területén érvényre jutó egyéni szabadság és a közösségi hagyományok közös védelme, szintén számot tarthat érdeklődésre nálunk is. Ezek durva leértékelése volna azonban olyan „legjobb magyar tanítványokká” lenni, akik az amerikai hidegháborús neokonzervativizmus minden törekvését magyar földbe akarnák ültetni, vagy rosszabb esetben a szeptember 11-e utáni világ újneokonzervativizmusát kérnék számon a magyar konzervativizmuson. Ugyanakkor legalább ekkora ostoba félreértés volna olyan módon feltüntetni a hazai, Kristoltól tanulni nem szégyenlő (sőt!) új konzervativizmust, mint amely – a neokonzervativizmus alapítójához különben sem igen köthető – Bush-évek kritikátlan dicsőítését látná el, vagy rosszabb esetben valamiféle (természetesen zsidó és világ)összeesküvés sötét tervén működne közre. Sokan mondják dicséretnek is beillő szemrehányással, kevesen pedig titkolt elismeréssel, hogy néhányan – fiatal konzervatívok – Kristol zakójából bújtunk ki. Én csak remélni tudom, hogy ez így van.
