A hiányosan fellelhető dokumentáció miatt a mai napig homály fed néhány fontos részletet, ám annyi bizonyosan tudható: 1933 tavaszán titkos szervezkedés kezdődött Franklin Delano Roosevelt elnök hatalomból való elmozdítására, és egy katonai puccs végrehajtására.
A történet az első világháború végéig nyúlik vissza. A tengerentúli harcmezőkön szolgált katonák az amerikai kontinensre való visszaérkezésükkor fejenként 60 (mai vásárlóértékén 850) dollárt, és egy hazáig szóló vonatjegyet kaptak – ám úgy vélték, ennél többet érdemelnének. 1919-ben létrehozták az Amerikai Légiót, melynek fő célkitűzése volt, hogy rávegye a politikusokat a veteránok helyzetének méltányos rendezésére. Hosszadalmas egyeztetéseket, vitákat követően a Kongresszus végül egy 1924-es törvényben (Adjusted Service Certificate Law) rögzítette a leszerelt katonáknak járó nyugdíj összegét. Minden, az Egyesült Államok területén szolgált napért 1, a tengerentúlon töltött szolgálati időért pedig naponta 1,25 dolláros járadékot kaptak volna – húsz elteltével, azaz 1945-ben. Ez egy veteránnak átlagosan 1000 (mai vásárlóértékén közel) 12 000 dollárt jelentett – volna.
Ugyanis közbejött valami, amit senki nem láthatott előre. A harmincas évek elején beütött a nagy gazdasági válság, s Amerika történelmének legrosszabb éveit élte: a munkaképes népesség közel egyharmada állás nélkül tengődött. A romokban heverő gazdaság miatt általános volt a szegénység, a reményvesztettség és az ebből fakadó düh. Akárcsak Európa országaiban, az Egyesült Államokban is sokan csalódtak a liberális demokráciában, s kérdéseikre a szélsőségeknél vélték felfedezni a válaszokat. Mindkét meghatározó politikai erőn belül voltak olyan politikusok, illetve támogatók, akik a gazdaság élénkítésére a kollektivista eszmék egyes technikáit kívánták meghonosítani; a konzervatív oldalon a fasizmus és a nemzetiszocializmus, a demokrata oldalon a szocializmus és a kommunizmus bizonyos metódusait tartották megvalósítandónak.
A populista politikusok által feltüzelt veterán mozgalom jórészt munkanélküli, elkeseredett tagjai felvetették, hogy családjaikat támogatandó, idő előtt szeretnének hozzájutni a járadékukhoz. Képviselőik tárgyalásba kezdtek a kormánnyal, de hamarosan patthelyzet alakult ki; a 2,2 milliárd dolláros igény a korabeli szövetségi büdzsé több mint felét tette ki – az amerikai vezetés az egyébként is katasztrofális gazdasági helyzetben nem engedhetett a veteránok követelésének.
1932. július 17-én húszezer veterán (Bonus Army) vonult a Szenátus, illetve a Fehér Ház elé, s hogy presszió alatt tartsák az amerikai kormányt, hosszabb tartózkodásra rendezkedtek be; a közelben sátrakat, ideiglenes faházakat állítottak fel. A veteránok magukénak érezhették a hadsereg támogatását is, amikor megjelent közöttük, és az érdekükben szólalt fel egy széles körben tiszteletnek örvendő, nyugalmazott vezérőrnagy, Smedley Darlington Butler.
Tegyünk itt egy rövid kitérőt, ismerkedjünk meg közelebbről Smedley Butlerrel. 16 évesen hazudott a korát illetően, hogy részt vehessen a spanyol-amerikai háborúban. 34, szolgálatban töltött év alatt megfordult szinte minden hadszíntéren, bátorságáért kétszer kapta meg a létező legmagasabb katonai kitüntetést (Congressional Medal of Honor), s anélkül, hogy bármilyen formális katonai képzésben részesült volna, 48 évesen a vezérőrnagyi rangig emelkedett. Douglas MacArthur, a hadsereg főparancsnoka egy alkalommal így jellemezte: „az amerikai történelem egyik igazán nagyszerű tábornoka”. Butler többször is nyilvánosan kiállt alárendeltjei jogaiért, emiatt a katonái körében különleges tiszteletnek örvendett. Bátorságán túl kivételes taktikai érzékkel rendelkezett, ha mód volt rá, igyekezett elkerülni a vérontást, és megkímélni katonái életét, ami szintén hozzájárult népszerűségéhez. Ugyanakkor Butler maga volt az ideális tengerészgyalogos, bármilyen parancsot végrehajtott, évtizedeken keresztül ő volt az amerikai dollárdiplomácia ökle. „Uncle Sam rendőre”, ahogy magát félig tréfásan, félig komolyan nevezte. A tábornok a harmincas évek elején nyilvánosan is kritizálni kezdte az amerikai külpolitikát, melynek irányát abban az időszakban lényegében a nagyvállalatok igényei határozták meg.
1931-ben a vezérőrnagy megpályázta a tengerészgyalogság vezetőjének hivatalát. A pozíció legalább annyira politikai, mint katonai volt, ráadásul az első világháborút követően a tengerészgyalogság egyre nagyobb hangsúlyt helyezett a tisztikar felsőfokú képzésére, így Butler – annak ellenére, hogy ő volt a rangidős kétcsillagos tábornok – alulmaradt egy nála fiatalabb, tapasztalatlanabb, ám tanultabb társával szemben. Nem sokkal ezután a vezérőrnagy nyugalomba vonult, s hivatásos szónokként kereste kenyerét.
Térjünk vissza a Washingtonban demonstráló, leszerelt katonákhoz, akik mellett Butler személyesen exponálta magát. Július 28-án a főügyész elrendelte a terület kiürítését, az intézkedni próbáló rendőrség pedig lelőtt két, ellenálló veteránt. Amikor a hivatalban lévő Herbert Hoover elnököt tájékoztatták az eseményekről, azonnal elrendelte a hadsereg bevetését. A Douglas MacArthur és George S. Patton tábornokok irányítása alatt álló lovas és gépesített alakulatok szétkergették a tüntető veteránokat, a sátortábort és az ideiglenes faházakat felégették. Az akciónak több száz sebesültje, és halottai is voltak. A hivatalban lévő Hoover elnök a gazdaság felélesztésének sikertelensége miatt már rég elveszítette népszerűségét, a szavazók most ezért az incidensért is őt vádolták.
A jövőjüket illetően nem csak a veteránok aggódtak, nem voltak nyugodtak a leggazdagabb iparosok, befektetők és bankárok sem, akik az addig kiépített birodalmaikat, megszerzett javaikat egy kommunista fordulattól féltették. Az 1933 márciusában beiktatott Roosevelt elnökben osztálya árulóját látták. Többük meggyőződése volt, hogy az 1925-ben az olasz nagytőkések segítségével hatalomra került, és a gazdaság fellendítésében látványos eredményeket elért Mussolini egyes módszereit sikerrel alkalmazhatnák az amerikai gazdaság talpra állítására.
Butler tábornokot 1933. július elsején meglátogatta otthonában egy háborús veterán, egy befolyásos kapcsolatokkal bíró New Yorki bróker, bizonyos Gerald C. MacGuire. A tábornok először nem tulajdonított különös jelentőséget MacGuire vízióinak, ebben az időben rengeteg, kisebb-nagyobb segítséget kérő, leszerelt katona kereste fel őt, közülük sokan meglehetősen vad politikai nézeteket vallottak.
Az eleinte csak óvatosan tapogatózó MacGuire azonban többször is visszatért, s megpróbálta rávenni a tábornokot: nyilvános beszédeiben álljon ki az aranyalapra való visszaállás mellett, mondván: szeretnék, ha a veteránok járandóságát aranyban fizetnék ki. Butler elutasította a felkérést, és a felkínált összeg sem győzte meg. Az ismétlődő találkozók alkalmával a vezérőrnagy előtt fokozatosan rajzolódtak ki egy hihetetlennek tűnő terv körvonalai.
MacGuire az Amerikai Légió massachusettsi ex-parancsnoka, William Doyle társaságában újra felkereste Butlert, s együttesen próbálták rávenni, induljon a szervezet országos parancsnoki posztjáért. A tábornok – arra hivatkozva, hogy nem kíván tevőlegesen részt venni az Amerikai Légió politikájában – ezt a felkérést is udvariasan elutasította.
A következő két hónapban MacGuire rendszeresen visszajárt, s győzködte a tábornokot, vegyen részt az Amerikai Légió közelgő konvencióján, sőt, már arra kérte Butlert, mondjon el egy beszédet, melynek szövegét John W. Davis, a demokrata párt 1924-es elnökjelöltje (történetünk idején a J. P. Morgan bankház vezető ügyvédje) írta. A tábornok ekkor fogott gyanút, hogy visszatérő látogatói a nyilvános beszédeinél esetleg többet, valami mást akarnak tőle. Közölte: találkozni kíván a terv mögött álló pénzemberekkel, s MacGuire egyetértett vele.
Szeptemberben Butler tábornoknál megjelent Robert Sterling Clark, a Singer Varrógéptársaság alapítójának unokája, s közölte vele: hajlandó vagyonának felét feláldozni, hogy a másik felének értékét megőrizhesse. Ezen a találkozón került először említésre egy új veteránszervezet, melynek elsődleges célja már nem az első világháborús szolgálati járadék idő előtti felvételének kicsikarása, hanem az elnök meggyőzése az aranyalapra való visszatérés szükségességéről.
1934 nyarán az európai útjáról visszatérő MacGuire beszámolt Butlernek az európai félkatonai szervezetekhez, az olasz feketeingesekhez, a német rohamosztagosokhoz és a francia Croix-de-Feux-höz fűződő kapcsolatairól, s beavatta a tábornokot titkos terveikbe. Az elképzelések szerint az országos ismertségnek örvendő vezérőrnagy az elégedetlen amerikai veteránok félmilliós seregének élére állva, s a legbefolyásosabb nagytőkések színfalak mögötti segítségével vette volna át az ország vezetését – akárcsak Mussolini és Hitler, akik szintén magánhadseregeiknek köszönhetően jutottak országaikban hatalomra. Roosevelt elnök csupán ceremoniális jelleggel maradhatott volna a hivatalában, a teljhatalom pedig egy mindent átfogó minisztérium élén álló ember (Secretary of General Affairs) kezében összpontosult volna. Az összeesküvőknek egy karizmatikus egyéniségre volt szükségük, aki a hatalomátvétel élére áll, s akit tekintélye miatt vakon követnek a tömegek. MacGuire minden kétséget kizáróan egy fehér lovon érkező diktátort keresett, a további támogatók neveit azonban a tábornok többszöri kérése ellenére sem volt hajlandó elárulni. Smedley Butler kétségeire, hogy az amerikai nép hogyan fogadna egy diktátort, a bróker pökhendien így válaszolt: „a magazinok a kezünkben vannak, s a buta amerikaiak mindent elhisznek, amit azokban leírunk”.
Ahogy MacGuire előre jelezte, 1934-ben az „alkotmány fenntartása és védelme” céljából megalakult az amerikai történelem legmagasabb egy főre jutó bevételével rendelkező szervezete, az Amerikai Szabadság Liga. 125 ezer fős tagsága főleg első világháborús veteránokból állt. A szervezethez való csatlakozást még a konzervatív Hoover ex-elnök is arra hivatkozva utasította el, hogy a szabadság szélsőségesen értelmezett, Wall Streeti modellje nem neki való. Az Amerikai Szabadság Liga fő támogatói a DuPont család, J. P. Morgan, a Chase National Bank, a Singer-örökös Robert Sterling Clark, a Standard Oil, a U.S. Steel, a General Motors, a Goodyear, a Colgate, a General Foods, a Heinz Foods, a Birds Eye, valamint jó néhány politikus, úgymint Al Smith (a demokrata párt 1928-as elnökjelöltje), Hugh Johnson (a National Recovery Administration vezetője) voltak. A Liga pénztárnoka egy Grayson Murphy nevű bróker, MacGuire közvetlen főnöke lett.
A konspirátorok számára Butler több szempontból is ideális választásnak tűnt. Tekintve óriási népszerűségét, joggal feltételezték, hogy a Szabadság Liga élére álló vezérőrnagy parancsait nemcsak a szervezet veterán tagjai, de sok, az amerikai hadseregben szolgálati idejét töltő katona is habozás nélkül végrehajtja majd. Arra számítottak, hogy a tengerészgyalogság parancsnoki posztjára sikertelenül pályázott vezérőrnagy kapni fog a nagyobb hatalommal kecsegtető lehetőségen. Nem utolsósorban pedig bíztak benne, hogy tanulatlan, „bozótlakó” tábornokot könnyen tudják majd a háttérből manipulálni.
Csakhogy az összeesküvők számításába hiba csúszott. Butler ugyan komplex személyiség, de a demokrácia elkötelezett híve volt, s egész addig folytatta a találkozókat, amíg kellő mennyiségű bizonyíték állt rendelkezésére, amivel már felkereshette a kongresszus különleges, Amerika-ellenes propagandatevékenységet vizsgáló bizottságát, mely náci-szimpatizánsok után nyomozott. 1934-ben, a McCormack-Dickstein kongresszusi vizsgálóbizottság előtt, eskü alatt tett tanúvallomásában megerősítette: befolyásos üzletemberek, gyáriparosok és nagybefektetők nevében keresték fel, kulcsszerepet szánva neki egy tervezett katonai puccsban, melynek hatalmi bázisát a kifizetetlen ígérvények miatt kiábrándult, és a velük szemben alkalmazott erőszak miatt elkeseredett első világháborús veteránok jelentették. Butler megnevezte az Amerikai Szabadság Liga hatalom-átvételi tervét ismerő prominens tagjait, fő anyagi támogatóit.
A kongresszusi vizsgálóbizottság előtt tett tanúvallomása, illetve a sajtótájékoztatója után az Amerikai Szabadság Liga országos kampánnyal próbálta diszkreditálni Smedley Butlert – a lapok kétségbe vonták elmeállapotát. A korabeli sajtó nem foglalkozott érdemben az üggyel, a New York Times szerint az egész történet légből kapott, „hatalmas átverés” volt.
Ugyancsak tanúvallomást tett a vizsgálóbizottság előtt Paul Comly French újságíró, akit Butler az első megkeresések után bizalmába avatott. French szintén találkozott MacGuire-rel annak Wall Streeti irodájában, s részletesen beszámolt az ott folytatott beszélgetésekről. MacGuire az újságíró társaságában még szókimondóbbnak bizonyult, víziója szerint, hogy megvédhessék a kommunizmustól az Egyesült Államokat, egy fasiszta kormányt kell hatalomra juttatniuk. French felfedte; az Amerikai Szabadság Liga igazgatótanácsának egyik tagja, a Remington cég feletti ellenőrzést biztosító tulajdonarányt birtokló Irénée du Pont gondoskodott volna a komolyabb fegyverkészletekről.
A McCormack-Dickstein vizsgálóbizottság beidézte MacGuire-t is, aki vehemensen tagadta a vádakat, ám hamar önellentmondásba keveredett. Európából küldött, a különböző országok félkatonai szervezeteinek felépítését, működését részletekbe menően elemző levelei szöges ellentétben álltak vallomásával.
A McCormack-Dickstein vizsgálóbizottság zárójelentésében leszögezte: bizonyítottnak találták Butler állításait, miszerint egy katonai hatalomátvételre készülő csoport Roosevelt elnök eltávolítására, és a demokratikus hatalom megdöntésére szövetkezett.
Érdekesség, hogy a zárójelentés említést tett a Hamburg-American Line nevű hajótársaságról, mely ingyen hajójegyeket ajánlott fel újságíróknak – cserébe a Hitlerről szóló, kedvező hangnemű cikkekért. Felmerült a gyanú, hogy a társaság hajóin esetleg német kémek érkeztek az Egyesült Államokba, de ezt nem sikerült bizonyítani. A Hamburg-American Line egyik felső vezetője Prescott Bush, a nemrég leköszönt amerikai elnök nagyapja volt. A társaság teljes vagyonát nyolc évvel később, az 1942-es Trading With the Enemy Act értelmében az amerikai kormány lefoglalta.
A kongresszusi vizsgálóbizottság beidézési joga 1934 végén lejárt, ám meglepő módon az igazságügyi szervek nem tettek semmilyen további lépést a lelepleződött konspirátorokkal szemben. A vizsgálat elmaradásában feltehetően közrejátszott, hogy MacGuire 37 évesen, egy tüdőgyulladást követő komplikációban meghalt. Smedley Butler erősen felindult, amikor tudomására jutott, hogy a kongresszusi vizsgálóbizottság jelentéséből kimaradt tanúvallomásának néhány kritikus részlete, s hogy az összeesküvés mögött álló üzletemberek egyikét sem idézték be vagy vonták kérdőre. A tábornok rádión keresztül fordult a nyilvánossághoz.
***
Leo Ribuffo, a George Washington egyetem történész-professzora rámutatott: a harmincas évek elején az Egyesült Államokban nem létezett olyan törvény, melynek értelmében az összeesküvőket bíróság elé állíthatták volna. Az USA ekkor még nem állt hadiállapotban sem Olaszországgal, sem Németországgal, így bárki tetszése szerint, legálisan folytathatott tárgyalásokat vagy tarthatott fenn üzleti kapcsolatot az említett államokkal vagy azok állampolgáraival, sőt, akár pénzelhette is a szélsőséges eszméket valló pártok hatalomra jutását.
Bár erről semmiféle írásos dokumentum nem maradt fenn, történészek egy csoportja erősen valószínűsíti, hogy a puccskísérletet kitervelő nagytőkések a színfalak mögött politikai alkut kötöttek; cserébe büntetlenségükért, támogatták Franklin D. Roosevelt elnök grandiózus tervét, az addig heves támadásaiknak kitett New Dealt. Tény, hogy a lelepleződést követően semmiféle egyéni felelősséget megállapítani hivatott nyomozás nem indult meg, s büntetőjogi felelősségre sem vontak senkit – ugyanakkor egyik napról a másikra leállt a New Deal elleni, országos lejárató kampány. Az amerikai gazdaság hamarosan élénkülni kezdett, s Roosevelt elnök elsöprő győzelmet aratott a következő választásokon.
Ugyancsak nincs egyetértés a történészek között a kérdés eldöntésében, hogy mennyi reális esélye lett volna egy fasiszta puccsnak a demokrácia otthonában. Egyesek állítják: bármekkora anyagi háttere is lehetett volna a fasiszta hatalomnak, a meglehetősen jól felfegyverzett amerikai nép nem tűrt volna meg egy diktátort, és a hadsereg sem nézte volna tétlenül a puccsot. Emellett 1934-ben az amerikai kormány hatalma jóval decentralizáltabb volt a mainál; az egyes államok kormányzói ellenőrzést gyakoroltak a helyi fegyveres erők felett. E történészek szerint az események egy a spanyolországihoz hasonló polgárháború kitöréséhez vezethettek volna.
Mások azonban úgy vélik: a békeévekben 120-130 ezer főre leépített hadsereg és a gazdasági válságban legyengült kormányzat nem tudott volna ellenállni, s a fasizálódó Amerika Hitler és Mussolini mellett lépett volna be a II. világháborúba, melynek így egészen más végkimenetele lett volna…
