Nem világos, hogy mit várt volna el Bauer Tamás Sólyom Lászlótól és a komáromiaktól. Azt, hogy a komáromiak ne emlékezzenek tovább Szent Istvánra, annak ellenére, hogy ezer évig megőrizték emlékezetükben? Csak azért, mert István király alapította a magyar államot? Azt, hogy ne emlékezzenek a komáromi vár védőinek leszármazottai a ’48-as magyar szabadságharcra? Csak azért, mert március 15. magyar állami ünnep lett? Talán csárdást kellett volna járnia Komáromban a köztársasági elnöknek? Ez a csárdás valóban megnyugtatóan jelezte volna a szlovák félnek, hogy látogatása tisztán kulturális alapokon áll? Vagy Kapanyányimonyókról, a hírhedt népmesei hősről kellett volna elmélkednie (általa) el nem mondott beszédében?
Őszintén szólva
nem értem Bauer Tamást. Az embert. Nem értem, hogy miért foglalkoztatja ilyen intenzíven a határon túli magyarok ügye. Bauer Tamás közgazdász. Nem a kisebbségi jogok szakértője. Nem érintett. Tudtommal nem élnek közeli családtagjai a szomszédos országokban. Láthatóan nem sok hús-vér határon túlival találkozott életében. Írásai alapján valószínűleg elsődleges információi a témában az írott és íratlan sajtótermékekből származnak. Még engem sem foglalkoztat ilyen szinten a téma, pedig tulajdonképpen érdekelhetne. Feleségem székelyudvarhelyi, apám a román határ közelében, egy kis bánsági faluban nőtt fel a mai Vajdaságban. Így hát időről-időre találkozom rokonokkal, a Vajdaságban, Erdélyben és Budapesten, és ilyenkor néha érintőlegesen szóba kerül a politika, a kisebbségi helyzet is. Ezért informatikus létemre van némi affinitásom a kisebbségi kérdések iránt.
Bauer Tamás gondolatmenete mindenesetre évek óta zárt, egységes rendszert alkot. Nincs rés a falon, amelyen bármilyen rendszeridegen gondolat bejuthatna. Írásai önmagában a kettéosztott és egyre polarizálódó ország szimbólumai, ahol még gondolatmorzsák sem juthatnak át a közéleti táborok között húzódó határvonalakon. Bauer Tamás elemzései rendre a futballhuligánok, a közel nyolc éve ellenzékben lévő Orbán Viktor, valamint a harmincas évek és a dualizmuskorabeli magyar nacionalizmus koordinátarendszerében mozognak. A világ bajaiért általában a magyar nacionalizmus a felelős. Ha kivételesen mégsem, akkor a magyar nacionalizmussal rokon, azzal egy tőről fakadó másik nacionalizmus a ludas.
Politika és kultúra
A végkifejlet pedig rendre az, hogy tegyünk már végre különbséget a politikai és a kulturális nemzet között. Értsük már meg végre, hogy a határon túli magyarok nem részei a magyar politikai közösségnek, és, hogy rendkívül sértő a többségi nemzetekre, ha magyar állami ünnepeket a magyar kisebbségek is megünneplik. Az pedig már végképp Európa félreértése, ha egy ilyen ünnepen még egy magyar közjogi méltóság is megjelenik.
Az elmélet a politikai és kulturális nemzet szétválasztásáról kétségkívül tetszetős. Egy apró bökkenő mégis van. Ez a szétválasztás nem tehető meg olyan sterilen, mint ahogy azt Bauer Tamás szeretné. Szimbólumaiban, ünnepeiben, kulturális emlékezetében legalábbis lehetetlen kivitelezni a javasolt sebészi beavatkozást. Egész egyszerűen arról van szó – s ez már Marx Károlynak is feltűnt az 1848-as forradalmak kapcsán –, hogy a magyar államalkotó nemzet. Vagyis a magyar nemzet politikai és kulturális létezése kibogozhatatlanul összefonódik. Kulturális emlékezete a kezdetektől magában foglalja politikai tapasztalatait is. István király egyszerre része a magyar kultúrának és a magyar történelemnek.
Nem világos, hogy mit várt volna el Bauer Tamás Sólyom Lászlótól és a komáromiaktól. Azt, hogy a komáromiak ne emlékezzenek tovább Szent Istvánra, annak ellenére, hogy ezer évig megőrizték emlékezetükben? Csak azért, mert István király alapította a magyar államot? Azt, hogy ne emlékezzenek a komáromi vár védőinek leszármazottai a ’48-as magyar szabadságharcra? Csak azért, mert március 15. magyar állami ünnep lett? Talán csárdást kellett volna járnia Komáromban a köztársasági elnöknek? Ez a csárdás valóban megnyugtatóan jelezte volna a szlovák félnek, hogy látogatása tisztán kulturális alapokon áll? Vagy Kapanyányimonyókról, a hírhedt népmesei hősről kellett volna elmélkednie (általa) el nem mondott beszédében? Így talán mindenki számára valóban világossá tette volna, hogy idegen tőle a „lakossági irredentizmusnak” még a gondolata is?
Az analógia erőltetése
A másik bosszantó momentum az, hogy Bauer nem a „dolgot, őt magát nézi”, hanem olyan tágabb összefüggésrendszerbe helyezi a meghiúsult elnöki látogatást, ami nem szolgálja sem a helyzet megértését, sem a konszolidációhoz vezető lépések megtervezését. A szerző érthetetlen okból a nyelvtörvény mellé helyezi a státustörvényt, és a kettős állampolgárság ügyét. Mintegy azt sugallva, hogy a nyolc éve ellenzékben lévő Orbán Viktor sem jobb Ficonál. Tehát Orbán Viktor megdorgálása ismét időszerű és ezzel a gesztussal is egyértelműen javítottunk a szlovákiai magyarok helyzetén.
Persze lehet szeretni, vagy nem szeretni Orbán Viktort. Lehet párhuzamot vonni a magyar kisebbségeket kirekesztő lépések és az irányukba tett pozitív gesztusok között. De ettől még sajnos nem értjük meg a szlovák nacionalizmus rétegződését, politikai mozgásterét, és Fico elnök mozgatórugói sem lesznek világosabbak. Egészen egyszerűen esetünkben nem tartozik a tárgyhoz a magyar jobboldal tevékenysége. És hiába kormányoznak Magyarországon közel nyolc esztendeje a jámbor szocialisták és szabaddemokraták, a nacionalista démon az ő regnálásuk végén szabadult el Szlovákiában.
Természetesen az önkritika fontos dolog, és nem kívánom mentegetni a Köztársasági Elnöki Hivatal munkatársait sem. Ők is követtek el hibákat a rendezvény szervezésében, és egy ilyen kiélezett helyzetben ezek a hibák sokkal jobban exponálódnak, mint normális körülmények között. Jobban hangsúlyozhatták volna, hogy próbálták ugyan meghívni a szlovák köztársasági elnököt a szoboravatóra, de az nem ért rá. Vagy legalább megpróbálhattak volna meghívni valakit, aki helyettesíti a szabadságon lévő szlovák elnököt, hogy a szlovák államot is képviselje valaki a rendezvényen. A probléma gyökere azonban mégsem a Köztársasági Elnöki Hivatal tevékenységében keresendő: a szlovák belpolitikai mozgások belső logikája alapján egy szokatlanul nacionalista kormány került hatalomra Szlovákiában, amely romaellenes, és a magyarokat súlyosan szankcionáló nyelvtörvényt vezet be saját állami ünnepén.
Furcsa semlegesség
Bauer dolgozatában látszólag a semleges tibeti elemző nézőpontjából tekint a magyar és a szlovák nacionalizmusra, de valahogy mégis mindig a magyarok bűneit ecseteli sötétebb színekkel. A monarchia idején például Bauer szerint a magyarok mindent megtettek a nemzetiségek asszimilációja érdekében. És valóban: különösen a városokban élő német polgárság körében gyors asszimilációs folyamatok zajlottak le, és bizonyos pozíciók elérésékor a magyar származás előny volt.
Persze, nehéz igazi bűntudatot érezni ezért, olyan kisebbségi tapasztalatokkal, amely középpontjában nagyipari módszerekkel történő milliós betelepítések és százezres kitelepítések állnak. Nagyszeben és Brassó belvárosában önkéntelenül is elfogja a látogatót az érzés, hogy ezeket a városokat még a szászok építették valamikor, milyen kár, hogy mutatóba is alig maradt közülük. Vagy itt van például a kis vajdasági zsákfalu, Tamásfalva, ahol apám gyerekként felnőtt. Egyetlen szerb család sem lakott benne a második világháborúig. Ma már ők alkotják a többséget.
A tanyáktól a nagyvárosokig mindenütt drámaian megváltoztatták a lakosság etnikai arányait a magyarok kárára. Vajon melyik külföldi hinné el ma, hogy a kincses Kolozsvár valaha a magyar kultúra egyik fellegvára volt, hogy itt épült az első magyar színház és a második magyar egyetem? Persze, vannak szigetek, ahol még megmaradt a magyar többség. Ilyen például Zenta is. Talán ezért tartotta fontosnak a demokratikus szerb közigazgatás, hogy az addig megyeközpontként funkcionáló Zenta ilyen típusú jogosítványát elvegye, és a szinte tisztán szerb Nagykikindának adja.
Biztos, hogy még mindig a vezeklés ideje van itt? Nem a józan cselekvésre kellene ma már koncentrálunk?
Tennivalók
Bauer Tamással ellentétben azt gondolom, hogy a kisebbségi magyar politika legnagyobb rákfenéje nem a többséggel való konszenzusos vagy konfliktusos viszony. Ha egy politikai csoportosulásnak céljai vannak, természetes, hogy a célok elérése érdekében konfliktusokat kell vállalnia. Leginkább azt hiányolom, hogy nincs a legitim kisebbségi magyar szervezeteknek egy, az adott államra és a helyi magyar kisebbségre vonatkozó átfogó stratégiai tervük. Olyan tervük, amelyeket a legitim kisebbségi szervezetek egymással és a magyar parlament pártjaival való egyeztetés után kormányzati ciklusokon átívelve támogatnának, vállvetve a magyar állammal. Továbbá hiányolok egy olyan kampánystratégiát, amely garantálná, hogy ne maradjon pusztába kiáltott szó a megalkotott stratégiai cél. Folyamatosan szövetségeket keresve, kisebb lépésekben vagy nagyobb konfliktusok árán mindig közelednünk kellene ehhez a célhoz, és amikor az előrelépés lehetetlen, legalább napirenden kellene tartani az ügyet.
Még Dél-Tirolban is évtizedek munkája volt a területi autonómia kivívása. Mi sem érhetünk el gyors eredményt. De ha még a deklarált célokat sem sikerült kitűznünk húsz év alatt, akkor végképp nem remélhetünk gyors eredményt. Céltalan hajósnak ritkán kedvez a szél. Jómagam a területi autonómia híve vagyok – ahol ez egyáltalán lehetséges –, mert a tapasztalatok szerint ez biztosítja leginkább a kisebbségek megmaradását. Ezt azonban nem nekem kell eldöntenem, hanem a helyi kisebbségi szervezeteknek. Az biztos, hogy a kettős állampolgárság és az autonómia egymásnak ellentmondó célok. Nem lehet mindkettővel egyszerre kampányolni.
És pont az írásom elején leírtakból látszik, hogy a határon túli magyar közösségek egyértelműen kötődnek Magyarországhoz, ami egyértelműen hátrányt jelent az előzmények és tapasztalatok nélküli autonómián alapuló megoldások számára. Nem véletlen, hogy az amúgy is gyors megoldást kínáló, speciális magyar-magyar viszonyon alapuló ötletek kerültek előtérbe idáig. Kérdés, hogy a kudarcok ellenére tovább folytatódik-e ez az irány? Kidolgoznak-e egy részletes autonómia-tervrendszert a többségi nemzetek nyomása ellenére, vagy továbbra is kis lépésekben haladunk majd általában előre, néha hátra? Ha Magyarországban lenne egy egészséges önzés, akkor törődne azzal, hogy maradjon hosszútávon a térségben kétmillió barátja.
Végezetül pedig álljon itt egy személyes anekdota. Bauer Tamás felzaklatva írja, hogy micsoda dráma egy szomszédos állambeli magyar sportoló számára, ha a magyar csapattal kell játszania, a magyar jobboldali nyomásnak köszönhetően. A himnusz eléneklésétől a mindenhol hasonló felkészültségű szurkolók zaklatásáig állítólag óriási feszültséget élnek át ezek a játékosok. Nos, ez távolról sincs mindig így. Olimpiai bajnok röplabdázó unokatestvéremnek például ez nem jelentett semmilyen problémát. Természetesen elénekelte a magyar himnuszt is szerb válogatottként, majd mindent beleadott a játékba és nyertek. Később még szóvá is tette Havas Henrik egyik reggeli TV-műsorában, hogy jé, ez a Mester Gyula elénekelte a magyar himnuszt a magyar-szerb meccsen.
Ami nem bonyolult, azt fölösleges elbonyolítani.
Kapcsolódó írások:
Birkózás a történelemmel. Szent István király névnapjára
Versailles, Nagy-Trianon palota, 1920. június 4.
Kettős állampolgárság akkor és ma
