Caracalla
I 2009.06.04. 19:45
1989. június negyedike két, az egész világot formáló esemény napja is volt, amelyek azonban teljesen ellentétes előjelűek: míg az egyik reményt adott a szabadság híveinek, és bíztatást, hogy a kommunista elnyomásnak egyszer vége szakad, a másik éppen ellenkezőleg: egy őrült, a saját állampolgárainak sem életét, sem emberi méltóságát nem tisztelő, erőszakos kommunista rendszer mindenre hajlandóságát bizonyította.
1989 - amelyet a történészek az ún. rövid huszadik század (1918-1989) záróakkordjának is szoktak nevezni - mindenképpen méltó az emlékezésre.
A kínai hatalom - hasonlóan a magyar kommunista hatalomhoz - bizonyos reformok bevezetésével próbálta megtalálni a kommunizmus és a fejlődő stabilitás közötti nem létező középutat. Ami azután az akkori vezető lemondatásához vezetett, továbbá az itthon is jól ismert kifejezéssel önkritika gyakorlására kényszerítették.
Ennek nyomán meggyengült a kommunista államhatalom és elnyomás, ugyanakkor a kínai társadalom nem rendelkezik a szabadság azon hagyományaival, amelyek térségünkben lehetővé tették a társadalom nagyobb részének felsorakozását a kommunizmus megdöntése mellett.
Voltaképpen nemcsak az 1989. június negyedikének tragédiája, hogy meghalt néhányezer ember, hanem, hogy mennyire közel kerültek a kínai nép ahhoz, hogy alakíthassa saját sorsát, de mégsem sikerült, alapvetően a szervezetlenség miatt.
Természetesen sok minden változott azóta, de szépen mutatja az elnyomás fennállását az, hogy az évfordulóra a Twitter, a Hotmail, a Wordpress és minden más olyan eszköz elérhetőségét akadályozzák, amely alkalmas lehetne a rendszer elleni ellenállás megszervezésére. Viszont a remény továbbra is fennáll, sőt ahogy Kína egyre komolyabb szerephez jut a világgazdaságban és világpolitikában, kölcsönösen hatnak egymásra az országok (ami viszont számunkra, a nyugati világ tagjai számára komoly veszély, különösen a sok kis Chamberlain vezetése alatt - jól példázza ezt, hogy merre tart a Kínával egyre szorosabb kapcsolatokat ápoló Ausztrália).
Ennél sokkal könnyebb szívvel gondolhatunk az 1989-es lengyel választásokra, amikor is 1920 óta az első, nyomokban demokratikus választáson a Szolidaritás elverte a kommunistákat mint jég a határt. Bár csak az újonnan létrehozott Szenátus helyeiről lehetett teljes mértékben szavazni, míg a Szejm helyeinek 65%-át a kommunisták kapták meg automatikusan, és csak a helyek 35%-ától döntöttek a választók, a Szolidaritás egy-egy helytől eltekintve mind a Szenátusban, mind a Szejmben besöpörte az elnyerhető helyeket. Azóta persze a Szolidaritás mint mozgalom többé-kevésbé feloszlott, de a kommunisták is eltűntek.
Szemben ugye Magyarországgal, ahol a demokratikus ellenzék nagyon rövid időn belül szétszakadt, a tévéből pedig még mindig az MSZMP és körei (KISZ stb.) második-harmadik vonala mosolyog ránk.
