Vendégszerzőnk, Borbás Barnabás írása
Kétségtelen: nehéz a nagy sietségtől egyre szűkebb látószögön kívül eső lényegre, a bennünket megtartó értékekre figyelni. A hétköznapok beszédét más tölti ki, médiafelületeinket más foglalja le - például fajsúlyos közéleti kérdések. Jóllehet csak néhány óráig fajsúlyosak, mert utána elsodorja a pörgés (jönnek újabbak), meg a tény, hogy általában párperc-emberek alakítják őket. Kétségtelen tehát: ebben a baromi csatazajban nehéz meghallani, ha valami tényleg fontos enyészik csendben, méltatlanul.
Ám amint még egyszer hagyjuk Puskás Ferenc alakját és emlékét közönybe fulladni, alkalmassá válunk minden, régen még felelőtlen, önostorozó képzelgésként felmerült ítéletre.
Emlékezetvesztés?
Jelen sorok írója nem focirajongó; az viszont minden kétséget kizáróan rá nézve is szégyen, hogy a március 12-én, az egész világ által ismert magyar klasszisról bemutatott Puskás Hungary c. dokumentumfilmről ott ordít a hír a legnagyobb hírportálokon: Rosszul indult a Puskás-film, hogy "1944 fizetett nézővel csak a 16. helyre került az indítóhétvégén, a nézettségi listán". (Jennifer Aniston új filmjét ugyaneddig 18 000-en látták.) De ne álljunk meg itt.
Tegnap, április elsején lett volna 82 éves minden idők tízese, ebből az alkalomból misét és jótékonysági koncertet tartottak a Szent István Bazilikában. Későesti híradó-fogyasztónként vártam volna néhány szót. Egy vágóképet. - Lement a sportszerkesztőség stáblistája is egy hang nélkül. A közszolgálatin is, kereskedelmin is.
Ne álltassuk magunkat, több van ezekben az apró jelekben, mint elsőre hinnénk. Benne az, hogy nincs ma miért valódi focirajongónak lenni Magyarországon, és az is, hogy nem nagyon tudunk felemelkedni a padlószintről, hogy bármit is kezdjünk a hőseinkkel.
Jellem és magyarság
Futballakadémia, stadion, érmek, utcák és kitüntetések számos országban Spanyolországtól Ausztráliáig, valamint a 82656-os sorszámú kisbolygó - néhány dolog, ami őrzi a legismertebb magyar nevét. Aki válogatottként 85 mérkőzésen 84 gólt szerzett, de utána ugyanúgy támasztotta a pesti kocsmapultot a Honvédes drukkerekkel, mint bárki más - a vászonra kívánkozó egyéniséget Almási Tamás szép, egyenes dokumentumfilmen örökítette meg. Giccsek nélkül, izgalmasan, naprakész technikával, mélységes alázattal. A Puskás Hungary éppen ezért olyan film, amilyenből bárki erőt meríthet. Mert Puskás Ferenc nem csak kiváló sportoló és hatásos személyiség volt, de olyan ember, akit Rákosi Mátyás Magyarországáról Francisco Franco Spanyolországába, majd Görögországon át Stroessner paraguayi diktatúrájába sodorta az élete, de a XX. századi történelem gerincpróbáló helyzeteiből egyenes derékkal tudott kijönni.
Nehéz mély lélegzetek nélkül szembenézni filmjében azzal, ahogy az ünnepelt nemzetközi sztárként is egyszerű életet kedvelő Puskás Öcsi, akiről emigrációja idején hazaárulóként nyitnak aktát hazájában, a kabátját is ajándékba adja az utcán egy magyar szóért, hogy 1981-es első hazatérésekor könnyeivel küszködik, és a repülőtéren összeboruló egykori csapattagok önfeledt ölelkezéséből éppen csak kihallatszik: "de jó együtt, basszameg".
És hogy állunk mostanság Puskás színe előtt? Először 2006-ban, halálakor tehettük fel ezt a kérdést. Bár távol álljon tőlem, hogy bárkin is számon kérjem, de én mély fájdalmat éreztem: ott állt a ravatal, a róla elnevezett stadionban. Kétharmadig üresen. Életében nem akadt egy alkalom, hogy teltház nélkül lépett volna pályára - halálakor pedig, a tévés közvetítésen minden panorámaképet görcsösen kapnak el, mert látszik az üres lelátó. Feszengtem, mert velem is kevesebb volt az a stadion.
Éppen akkor, 2006 végén történt ez. Pont azokban a hetekben, amikor az országnak példára és hősökre lett volna szüksége. Meg lehetett volna mutatni, hogy bár van száz dolog, ami miatt széthúzó és utálkozó a magyar, de ha eljön az idő a tiszteletnek valaki számára, akinek sokat köszönhet, akkor nincs kérdés. Meg lehetett volna mutatni egy zsúfolásig telt stadionban, hogy ez a néhánymillió ember tud még örülni annak, hogy volt egy klasszis, akit az egész Föld ismer, és ismeri, hogy ide, hozzánk tartozik. Majd leadhatják utána ezt is a BBC-n, ország-világ előtt, nem csak a beindított tankot, az ostromlott televíziót, meg a gumibottal ájultra vert tizenéves gyereket. De nem. Ott állt az üres stadion, minden idők legnagyobb játékosának temetésén.
Nos, én ezt nem akarom még egyszer átélni. Nem tehetjük meg. Számolatlanul lehetne sorolni a veszteségeket, és számolatlanul az olyan sebeket, mint amikor az világít a szemünkbe a hírekből, hogy jogdíjvitákon csúszik a róla szóló film, hogy tolvajok rabolták ki a ravatalát, hogy megrongálták a szegedi szobrát, hogy nincs pénz a róla elnevezett stadion felújítására.
Elegem van, nem akarom újra átélni. Úgyhogy most nincs kifogás, nincs mellébeszélés. Egy mozijegy és egy rövid este vagy délután. Ennyibe kerül, bárkinek, aki itt él. Utána pedig gondolkodni, beszélgetni, továbbadni.
Mert nem az a kérdés, hogy vannak-e még hőseink. Az a kérdés, hogy megérdemeljük-e őket.
A szerző az IGEN munkatársa.
Az írás eredetileg a Fontolva haladó blogon jelent meg.
