Különös fintora a sorsnak, hogy alig két héttel azután, hogy jól belekötöttem az IMF-be, találtam egy olyan cikket az IMF-es közgazdász Simon Johnsontól, melynek számos kijelentésevel nagyon is egyetértek.
Sok mindenről esik szó benne, de ami számunkra igazán érdekes, az az, hogy tökéletes éleslátással írja le azt, ami az elmúlt talán 20 évben Magyarországon is történt, annak ellenére, hogy nem rólunk ír, hanem a "feltörekvő piacokról" (Indonéziától Oroszországig) úgy általában: "a valódi reformok feltétele a pénzügyi oligarchia hatalmának megtörése".
Nem fogom az egész cikket lefordítani, de legalább néhány bekezdést igen, a legfontosabbakat:
Ezekben az országokban a kormányzat és magánszektorbeli szövetségeseik általában egy szorosan összefonódott és többnyire uralkodó oligarchiát alkotnak, profitorientált cégként üzemeltetik az országot, amelynek ők a főrészvényesei.
Oroszországban például a magánszektor most komoly bajban van, mert az elmúlt olyan öt évben 490 milliárd dollárnyi hitelt vett fel globális bankoktól és nemzetközi befektetőktől, arra a feltételezésre alapozva, hogy az energiaszektor által generált bevételek képesek fenntartani a fogyasztás folyamatos növekedését. Ahogy az orosz oligarchák elköltötték ezt a tőkét, megvásárolva más cégeket és ambíciózus új befektetéseket eszközölve, úgy váltak egyre fontosabbá a politikai elit számára. A növekvő politikai támogatás zsíros állami megrendeléseket jelentett, adókedvezményeket és támogatásokat. És természetesen a külföldi, nemzetközi befektetők is elégedettek voltak: ha minden más tényező egyforma, akkor alapvetően olyanoknak szeretnek pénzt hitelezni, akiket mögött ott van a saját nemzeti kormányuk támogatása, még ha kissé korrupciószagú is a dolog.
Ám ezek az oligarchák elkerülhetetlenül tovább nyújtóznak annál, ameddig a takarójuk ér: elpazarolják a pénzt és hitelhegyekre építenek hatalmas üzleti birodalmakat. A hazai bankok, időnként kormányzati nyomás hatására, túlságosan is sok hitelt nyújtanak az elitnek és azoknak, akik tőlük függenek. És a túlzott eladósodás mindig rosszul végződik, a magánszemélyek, cégek és országok számára egyaránt. Előbb-utóbb a hitelfeltételek keményebbé válnak és többé senki sem hajlandó elfogadható feltételek mentén hitelezni.
Az ezután következő spirál feltűnően gyorsan pörög lefele. Hatalmas cégek ingadoznak a csőd szélén, és a hazai bankok, akik hiteleztek nekik, bedőlnek. A tegnap "közszféra és magánszféra közös projektjeit" ma már haverkapitalizmusnak, korrupciónak nevezik. Hitel hiányában a gazdaság megbénul, és a feltételek egyre rosszabbá és rosszabbá válnak. A kormányzatnak a devizatartalékokból kell támogatnia az importot, törleszteni az államadósságot, és megsegítenie a magánszféra adósait. De ezek a tartalékok előbb-utóbb elfogynak. Ha egy ország nem tudja még előtte rendbeszedni magát, akkor bekövetkezik az államcsőd, és nemzetközi gazdasági páriává válik az ország. A kormányzat, a "vérzés" elállítása érdekében, általában kénytelen néhány ilyen nagy hazai vállalkozót bukni hagyni és újrastrukturálni a csúnyán megborult bankrendszert. Azaz, más szavakkal: megszorításokat kell alkalmaznia az oligarchákon. A probléma ott van, hogy ezekben az országokban ritkán alkalmaznak megszorításokat az oligarchiákon. Általában az ellenkezője történik: a krízis elején pontosan az oligarchák kapnak extra támogatásokat a kormányzattól, mint például további devizákat, adókedvezményt, vagy pedig - klasszikus orosz bailout-technika - azt, hogy az állam kifizeti a tartozásaikat. Válsághelyzetben a tűzközeli haverok iránti "nagylelkűség" sokféle innovatív formát ölt. Eközben, mivel valakit mégiscsak muszáj megszorítani, a megszorításokat a hétköznapi embereket, munkavállalókon kezdik - legalábbis addig, amíg az utcai zavargások túlzottan naggyá nem válnak.