A cím természetesen Woody Allen Vicky Cristina Barcelona című filmjére szeretne utalni, melyet volt szerencsém megtekinteni az egyik hazai moziban. Nem rossz film, tulajdonképpen bárkinek tudnám ajánlani, aki nem éppen élete filmjét szeretné megnézni, viszont szórakozna.
Ezen írás nem is a filmről szeretne szólni, hanem inkább annak apropóján. Pusztán csak az érthetőség kapcsán mondanék el annyit, hogy az alapszituáció a következő: két amerikai lány érkezik Barcelonába, hogy a nyár két hónapját Európában töltsék. Ott aztán egy izgalmas szerelmi kalandban keverednek, és ennek ürügyén láthatunk egy Woody Allen-féle filmet. Ami engem igazán a mozizás után elgondoltatott, az volt, hogy vajon ez a film, amely próbál Barcelonára, illetve Spanyolországra építeni, mint egy amerikai szemszögből misztikus helyszínre, hol játszódhatna még? Most tekintsünk el attól, hogy milyen okokra hivatkozott a rendező. Keressünk egy olyan európai nagyvárost, melynek Amerikától elütő jellege van (lényegében ez minden európai városra igaz, tehát még csak az óceánon jöttünk át). Aztán szükségünk van valami szép fekvésre, kellemes időjárásra. Elengedhetetlen, hogy a városnak (legalábbis a belvárosának) legyen egyfajta atmoszférája, történetisége, amely megfoghatja az átlag-amerikaiakat. Szükségünk van még néhány kiváló építészeti alkotásra, valamint helyi művészeti kincsekkel felszerelt múzeumokra. Jó volna, ha a helynek, ahova megyünk, lenne valamiféle jellegzetes gasztronómiája. Esetleg tengerpart sem ártana, de azt hiszem ezt egy tó, vagy folyó is pótolhatja, főleg akkor, ha a város rendelkezik, szebbnél szebb fürdőkkel.
Gondolom sokaknak eszébe jutott, hogy ez a város talán Budapest is lehetne. Van itt, kérem szépen, kiváló fekvés, liget, sziget, hegy, és egy impozáns folyó. A belvárosnak van egy századfordulós jellege, amit kiegészít a budai Várhegy. Rengeteg fürdő és építészeti remekmű található a városban, melyek adott esetben kiváló színhelyek lehetnek egy ilyen típusú filmben. Képzeljünk el egy olyan jelenetet, melyben a művészettörténet-szakos lány kijön a Műcsarnokból, találkozik a festővel a Hősök terén és átsétálnak a Városligetbe; akár ideális is lehetne a város egy ilyen film díszletének.
Azonban nem az. Mert talán a graffitis, félig romos, olykor golyó lyukasztotta házak, a rengeteg szemét, kutyapiszok, a végtelenül sok és agresszívan közlekedő autó, a lépten-nyomon felbukkanó kéregetők és hajléktalanok a belvárosban ezt nem teszik lehetővé. (Persze ezek eltűntethetők a filmről, de minek bajlódni velük, ha máshol nem kell.) A rohadó építészeti örökség (talán a legfájóbb számomra a Várkert, mivel ezt túl gyakran van szerencsém megtekinteni), pedig egyenesen elriasztóvá is válhat. Szó sincs róla, hogy más európai nagyvárosokban a fenti problémák nem állnának fent. De valahogy Budapest mintha tobzódna ezekben. Gondoljunk csak arra, hogyan érkeznek meg a szerényebb turisták Budapestre messzi országokból. Leszállnak a repülőjükről, felszállnak a reptéri buszra, és megérkeznek a hova is? Inkább jobb nem is beszélni róla, hogy mivel fogadja őket Budapest. Persze a város így is tökéletes helyszín, például a Roncsfilm-típusú filmekhez (szó se róla, ezek is kiválóak, sőt nekem jobban is tetszett a Roncsfilm a Vicky Cristina Barcelonáról, de itt persze most nem a filmművészet a téma).
Egyáltalán nem a filmesek és turisták miatt kellene kitataroznunk fővárosunkat. Elsősorban magunk miatt kellene, hogy mi jól érezzük benne magunkat, hogy a mi szemünk gyönyörködjön benne. Mi kaptuk, mi örököltük, a mi felelősségünk, hogy vigyázzunk rá, és megóvjuk, ne engedjük meg magunknak azt a luxust, hogy a drágán és sok erőfeszítéssel felépített, és oly sok mindent megélt várost a saját kicsinyes önzőségünk szétrohassza. És ha nem is költünk óriási összegeket a renoválásokra, de legalább nem lepjük el szeméttel, nem okozunk még több sérülést a patinás épületeken, nem építjük be szemét épületekkel a belvárost. Budapest, mint turistacélpont egy óriási lehetőség, melyet ha valóban ki akarunk használni, akkor azért tenni kell érte. Budapest Magyarország egyik legnagyobb öröksége, mely ellen tenni nem más, mint botorság.
Mindazonáltal ne álljunk meg Budapesten. Nem csak a város miatt nem lenne érdemes egy amerikainak idehoznia egy ilyen filmet. Ugyanis szükség van egy európai kultúrára is, egy olyan kultúrára, mely barátságos, vonzó, titokzatos. Nem kell minden embernek ilyennek lennie az adott helyen, sőt ez csak egy sztereotípia, azonban ez nagyon fontos, mivel enélkül hogy mehetnénk külföldre, nem végezhetünk komoly kutatásokat arról az országról, ahova menni szeretnénk, hiszen az tanulmányúttá változtatna mindent, mi pedig nyaralni akartunk, ezért ezek a sztereotípiák nagyon is fontosak. Gondoljunk most arra, hogy vajon milyen kép alakulhat ki rólunk magyarokról. Egyáltalán nekünk milyen képünk van önmagunkról? Mert az valószínűsíthető, hogy a saját magunkról kifelé sugárzott kép nagyban függ az önképtől. Nehéz úgy eladhatóvá tenni a magyar kultúrát, ha mi mások kultúrájáért rajongunk, és ami magyar, azt egy kézlegyintéssel elintézzük. Ez most nem nacionaliznus, hanem üzlet, nem azért kell szeretni a magyar terméket, mert fajelméletek keringenek a fejekben, hanem hogy hitelessé tegyem a saját munkám. Persze ez is csak mímelés, sokkal inkább arról lenne szó, hogy ne érezzük úgy magunkat, mint az Üldözött („Szerte nézett, s nem lelé Honját a hazában”). Nem jó se az öngyűlölet, se az önlebecslés, még akkor sem, ha nemzetekről van szó.
Mindezeket végig gondolva végül is arra a megállapításra jutottam, hogy habár lehetne Budapest egy ilyen film egyik szereplője, de az biztos, hogy nem a jelenlegi Budapest. Pedig…
Hogy ez baj vagy sem, azt döntse el mindenki maga.
