„Ahhoz, hogy megőrizze hatalmát, arra kényszerül, hogy minden olyan tevékenységet elnyomjon, amely az emberekben kétségeket ébresztene az univerzális és homogén állam alapvető helyességét illetően."
(Leo Strauss)
Az Egyesült Államokban vége a Bush-érának. Talán nem túlzás azt mondani, hogy régen volt olyan politikai vezető, aki annyi kritika, sőt gyűlölet tárgya lett volna, mint George W. Bush. Annak ellenére, hogy a „Bush is a Nazi", és hasonlóan elmés szlogenekkel, valamint a „9/11 was an inner job" felütéssel induló, összeesküvés-elméleteket gyártó honlapok garmadájával nem tudunk mit kezdeni, mégis ki kell, hogy mondjuk: Bush kormányzása teli volt kudarcokkal, és legalább néhány évre komoly akadályokat fektetett az amerikai konzervativizmus újjáéledésének útjába.
Vajon mik az elmúlt nyolc év eredményei, amit a leköszönő elnök a magáénak mondhat? Nagyjából semmi. Ha kicsit elnézőbben fogalmazzuk meg: nem sok.
Az 1960-as évek jobbra forduló baloldali értelmisége még új erővel töltötte föl az amerikai konzervatívokat, és hosszú idő után először lehetett „konzervatív ébredésről" beszélni a 80-as években, főleg a Reagan-korszak idején. Ez az „első generáció" (ahogy Békés Márton nevezi) még Amerika konzervatív hagyományaiból merített: hangsúlyozni kezdték újra a valláserkölcsöt, az amerikai forradalom örökségének fontosságát, a szabad piacot, és mindezek együttesét. Ám nem a felsorolásban rejlik a siker oka, hanem abban, hogy a neokonzervatívok első generációja, illetve Reaganék még képesek voltak megragadni azt, ami nélkül a politika világában nem érhető el komoly siker: a prudenciát.
Ezek a konzervatívok még képesek voltak egyensúlyt találni külpolitikai szerep, és belpolitikai szerep között, tudták, mikor, hogyan kell reagálni egy-egy adott kérdésre (márpedig kérdés volt bőven, már csak annak okán is, hogy a Szovjetunió még valós fenyegetést jelentett). A 70-es, 80-as évek konzervativizmusában volt intellektuális háttér, think-tankek halmaza, megfontolt érvelés, és volt helyes politika. Ezek mind azok, amik a Bush-érából hiányoztak.
A korábbi neokonzervativizmus reakciós volt; s mint ilyen, képes volt konzervatív szemszögből indítani szemlélődését. Ez annyit jelent, hogy elfogadja az ember és az emberi világ tökéletlen voltát, és csak apró, óvatos javításokban gondolkodik. Ez pedig szükségszerűen jelenti azt is, hogy nem próbálkozik meg valamiféle „ideális világrendet” felépíteni.
A probléma az, hogy George W. Bush „konzervativizmusa” közelebb van Woodrow Wilson idealizmusához, mint Irving Kristolék neokonzervatív iskolájához. A wilsoni idealizmus nyomdokain haladva („making the world safe for democracy”) Bush külpolitikája ugyanúgy csak romokat volt képes hagyni maga után, mint ahogyan szellemi elődje is. Wilson idealizmusa romba döntötte Európát, kiterítette a vörös szőnyeget Hitler és a Szovjetunió elé, és sikeresen hozzájárult a II. világháború kirobbanásához. Pat Buchanannek igaza van: a Nyugat pokol felé vezető útja jószándékkal volt kikövezve. Az elmúlt nyolc év amerikai külpolitikája nem hogy csökkentette volna a (valóban létező) terrorizmus veszélyét, hanem elérte, hogy az kiterjedjen, és radikalizálódjon. Irakba beragadtak, az afganisztáni akció sem nevezhető éppen „sikeresnek”, és a politikai manőverekkel sikerült egyre radikálisabb csoportokat hatalomra juttatni a Közel-Keleten, hovatovább, korábban úgy-ahogy meglévő felekezeteket és irányzatokat sikerült egymás ellen fordítani. A jelenlegi amerikai vezetésnek nincs megfontolt és jól artikulált véleménye, ha közel-keleti konfliktusokról van szó. Ha elfogadjuk azt, hogy a nyugati baloldal zsigeri Izrael-ellenessége ostobaság, akkor nem tudom, miért kéne az amerikai vezetés „mindenáron” Izrael-barátságát jobbnak tartanunk. Jó példa erre a hajdanán remek National Review szenvedélyes felhívása egy Izrael-párti tüntetésre.
A hit ugyanaz: a liberális demokrácia világméretűvé tétele. Ez két feltételezést tesz magáévá: azt, hogy a történelem, és azt, hogy a filozófia véget ért; ahogyan azt Fukuyama vagy Kojéve elképzelték korábban. A történelem folyamatos haladással elérte, hogy a legjobb rendről való filozofálás már nem puszta elmélkedés, hanem látható, tapintható, szagolható valóság, egyetlen dolga a zsarnoknak/politikusnak, hogy azt elterjessze (Kojéve esetében az „elterjesztendő” történeti esemény a francia forradalom volt). Noha kérdés marad, hogy valóban politikai idealizmusról van-e szó, vagy egyszerű Machtpolitikről…
A belpolitika terén sem könyvelhet el jelentős sikereket a Bush-adminisztráció. Bush „compassionate conservative”-agendája jelentősen eltér a korábbi, tradicionálisan amerikai konzervatív irányzattól. A „szociálisan érzékeny” „konzervativizmus” legalábbis részeit elfogadta annak, amivel szemben a neokonzervatív kritika korábban megfogalmazódott. De még ha nem is növelték olyan borzalmas módon a jóléti államot, mint ahogy azt általában a demokraták teszik, mégis maximum annyit értek el, hogy a kiadások növekedését szemlélve átkeresztelhetjük a Welfare State-et Warfare State-re. Mindeközben megfeledkeztek a kulturális konzervativizmusról, amely az amerikai konzervativizmus gerincében az egyik legfontosabb csigolya (amúgy: melyikében nem?). Ami maradt, az a liberális demokrácia világméretűvé tételének projektje, és a Big Business iránti elkötelezettség – az amerikai konzervatív politika vérszegény lett Bushék alatt. (Az újfajta, kultúra és hagyományok iránt érzéketlen „konzervativizmusra” adott egyik frappáns válasz a Crunchy Conservatives-részleg.) És még ha a gazdasági válság nem is a Bush-adminisztráció hibája, akkor minimum annyiban hibások, hogy nem tudták kellőképpen megakadályozni, hogy a Clinton-érából ott maradt jóléti szörnyeteg elviselhetetlen méretűvé duzzadjon. Azt érték el, hogy az amerikai konzervativizmus komoly muníció híján kénytelen háttérbe szorulni, és összeszedni magát, hogy szembe tudjon szállni a demokratákkal és Barack Obamával. Leghamarabb négy év múlva.
A Bush-éra röviden az expanzionista világdemokrácia kísérletének, és a legrosszabb baloldali-liberális idealista elképzelések elfogadásának az ötvözete. Az az elképzelés, hogy elértük a történelem végét, és a legjobb rend, a liberális demokrácia, csak arra vár, hogy azt mindenki számára elhozzuk, olyasvalami, amitől a neokonzervatívok számára legfőbb szellemi inspirációt adó Leo Strauss-t a hideg is kirázta volna.
Ők megtagadták az örökségüket – hagytak viszont nekünk egy másikat.
