Jegeces lehelet igazgat

Sir Humphrey I 2008.12.24. 09:03

Már negyedik napja kelt ugyanazzal a rossz szájízzel. Nem is kelt, inkább kidobta az ágy, nem tudott tovább álmot erőltetni magára. Izzadságban fürödve nézett a vekkerre. Fél öt. Egy röpke tekintet Klárára – még alszik, meg sem érintette férje zaklatottsága. Nem is baj, ez a mai is ballábas nap lesz. „Futni kéne egy jót, az mindig rendbe rak…” – gondolta magában, bár ebben ő sem hitt igazán. Mert ezen az érzésen, ami négy napja ette, marcangolta, tépte, semmi sem segíthetett. A reggeli rutinok sem működtek már egy ideje: nincs meg a fogkefe, most is félrecsúszik a borotva…halkan szisszent, majd ügyetlenkedve vattát nyomott a sebhez. És a tükörben ekkor meglátta azt, aki már negyedik napja rátelepedett. Bár inkább látni szerette volna, egy villanás volt az egész, egy semmiség, de mégis megfagyott benne a vér. Bénultan markolta meg a mosdó szélét. „Megint kezdődik…” – gondolta magában – „…de most nem kap el…” – szorította össze fogait, és úgy gondolta most kifog démonján.

„Előbb a Rézmál felé teszünk egy félkört!” – vetette oda Kálmánnak, a testőrnek, utalva arra, hogy a ma reggeli kocogás új koreográfiát nyert. Kálmán megadóan bólintott; hiába, pár napja nagyon más a főnök, eltűnt az addigi magabiztosság, a lendület…mintha rettegne valamitől. A futása is darabos, összeszedetlen. Itt valami baj van.

Persze F. azt hitte ezt nem látja rajta senki. Nyugalmat erőltetett az arcára és határozottan tekintett maga elé. Mint az első napon, amikor hivatalba lépett, amikor először kocogott be az irodába. „Ó, igen” – emlékezett vissza – „ kellemes őszi nap volt, csak úgy harapni lehetett a levegőt…”. Úgy érezte magát akkor, mint a dolgában biztos maratonfutó, aki nyugodtan halad a megérdemelt győzelem felé. És most újra elöntötte ez a melegség, miért is ne, hiszen zsebben van a költségvetés, biztos a nyereg, nyugi van a Pártban is, mi kell még…A Margit-híd felé közeledve már egy halvány mosoly is megjelent az arcán, amely csak szélesebb lett, ahogy tekintete találkozott a Parlament sziluettjével. Ám az üdítően vöröslő hajnalt hirtelen vészjósló sötétség váltotta fel, és izzadt tarkóját jéghideg fuvallat csapta meg. Ijedten kapott szeméhez, ami úgy égett, mintha egy marék üvegszilánkot szórtak volna bele. De nem az izzadságtól. F. megtorpant és a híd korlátjához dőlve, minden erejét megfeszítve próbálta kidörzsölni, kiűzni szemhéjából a fájdalmat. „…Már itt is, rohadjon meg…” – ismételgette görcsösen küszködve, nem is foglalkozva rémült testőrével aki jobb híján a kezében lévő ásványvízzel szerette volna enyhíteni főnöke kínjait. „Ne, Kálmán, hagyd, mindjárt vége, semmiség, volt már ilyen, az irodában van szemcsepp, az lesz erre jó…” – intett F., értetlenül hadarva a szavakat, tágra nyitva könnyben ázó szemeit. Lassan vette csak föl újra a tempót, bár inkább csak sétált a maradék úton. Nem hagyta nyugodni a gondolat, hogy ez a kísértet, vagy akármi, ennyire magáévá teszi. Szavakba sem tudta önteni amit érez, mert ez a valami csak úgy jön, aztán megy, de minden alkalommal tovább tart. Orvosnak el se merné mondani, jobb esetben kiröhögné, vagy csak általános idegfáradságot állapítana meg, arra pedig F. nem kíváncsi, hogy ki és mikor küldené őt el Mátraházára a szanatóriumba. „Sokan inkább máshova küldenének…” – mosolyodott el önkéntelenül, miközben odabiccentett a tisztelgő kormányőrnek.

A reggeli élménytől keserű szájízzel vette fel zakóját. Titkárnője, látva F. feldúltságát, lábujjhegyen hozta be a kávét. „Egy reggeli erős fekete, m. úr…” – kezdte reggeli köszöntőjét, ám F. azonnal rámordult. „Köszönöm, már megvolt! Most nincs időm reggeli rituálékra, Magdika, küldje be hozzám Dávidot, fontos dologról lenne szó!” – pattogtak szavai, és Magdika bizony tudta, most nincs apelláta. „ Fekete…” – dörmögte magában némi undorral, kiskanállal kotorászva a csészében. A kávé sötét örvénylése hányingert keltő volt. „Hihetetlen” – dohogott félhangosan – „már mindenről ez jut az eszembe, ez a szemét fekete mumus, köd az agyamon, persze pont karácsony előtt, a kurva any…”. Itt hirtelen megakadt F-ben a szó, mert friss, olaszos lazasággal és széles mosollyal betoppant hozzá Dávid, a jobbkéz. „Szervusz, ülj le, nézzük át a mai napot…” – kezdte monoton hangon F. az eligazítást, majd hirtelen hangszínt váltott – „…de előbb lenne itt egy dolog…”. Szavait mély sóhaj követte. „Ne haragudj F., de a mosott szar hozzád képest karácsonyfa…mi a baj?” – előzte meg főnökét Dávid, aggodalmaskodó arccal. „Mindig szerettem az őszinteségedet.” – válaszolt gúnyos mosollyal F. – „De ez most komoly. Emlékszel arra, amikor tegnapelőtt azt mondtam, hogy milyen nyavalyásul érzem magam? Emlékszel?”. Dávid hevesen bólogatott. „Na ez most már annál is rosszabb lett. Ez kezelhetetlen. Ugyanaz a borzongató érzés, csak még hidegebb, ugyanaz a hányinger, ugyanazok az árnyak, csak mind erősebb és erősebb, érted? Körülvesz, megfojt, bazdmeg, és semmi sem segít! És tudod, hogy mióta? Az Alkotmánybírósági döntés óta! Mióta a „bírák” a levesbe köptek! Máshoz nem is értenek, taláros majmok gyülekezete. Most majd örülhetnek a papok, meg az összes ködös jobbos, gratulálok…”. F-ben egyre csak gyűrűzött tovább a szenvedély, és Dávid egyszer csak észrevette magán, hogy e mondatok közben nyakig belesüllyedt a fotelba. Régen látta ilyennek a főnököt, pedig volt már egy-két kemény etapjuk. „Ezek jönnek, Dávid, egyre csak jönnek, egymás után, és mindent kilőnek alólunk! Azt hiszik, hogy mi csak légvárakat építünk?”.

A beszélgetés nem tartott sokáig. F. és Dávid is tudta: csak le kellett vezetni a feszültséget. De az mégis ott maradt F. napjának minden pillanatában. A kormányülésen, az Országgyűlésben, a választmányi gyűlésen, ebéd és újságolvasás közben, a nagyköveti találkozón, a nyugdíjasklubban, a lakossági fórumon, az óvodaavatáson, a sajtótájékoztatón, mindenhol, mint az árnyék ott volt, követte őt ez a jeges lehelet, ez a gyomorforgató érzés, ez a sötét démon és F. egész nap borzongott. Választ akart és nem tudta honnan kaphatja meg. Kétségbeesése végül ahhoz az emberhez vezette, akinek tudásában sohasem csalatkozott.

„Gyuri, te mit gondolsz erről?” – tette föl a kérdést, egyenesen Györgynek szegezve, miközben fejét oldalra hajtva, magára nyugalmat erőltetve várta a választ. De csak egy nagy kacajt kapott az arcába. „Hülye vagy F.! El se hiszem…Téged még csak most ért utol? Én már régóta együtt élek vele, megszokod, kész! Hahaha! Figyelj, megmondom mi van: most lettél igazi baloldali! A fóbia a jóbarátod, ezt meg kell értened! Olyan mint a mindennapi kenyér…érted? Nem lehetsz meg nélküle! Veled van, te élteted, és ő táplál téged. Belőle merítesz erőt! Azt hitted ez csak kampányfogás? Hogy félni kell tőlük? Hát nem, bazdmeg! Ez az igazság! Törődj bele, F., törődj bele…” – vonogatta vállát György, szinte eszelősen ismételgetve az utolsó szavakat, nevetése először hisztérikussá vált, majd hirtelen elhallgatott.

„…Mert ezek mindenhol ott vannak, régóta figyeljük a jeleket, a csillagok állását, Péter két tucat grafológiai vizsgálatot csinált, indigógyerekek írják le naponta a látomásaikat, a béljósok túlórában dolgoznak, F., komolyan mondom, itt készül valami, nem szabad szarozni…”. De F. már nem őt hallgatta, lefoglalták saját gondolatai (többek közt az is, milyen kár, hogy György már nem kancelláriaminiszter). Faramuci módon végül neki kellett volt miniszterét megnyugtatnia, de még elválásuk után is hallotta György hangját, ahogy saját szellemeivel viaskodott. „Kár érte…” – mondta magában F., lassan ballagva a Parlament folyosóin.

F. egyedül maradt. Csak a titkárnő serénykedett az akták között, fenntartva a munka látszatát az utolsó félórában. „Magdika, mivel is kezdünk holnap?” – tette fel két ásítás között a kérdést F. „Egy korai interjúja lesz m. úrnak, a Népszabadságtól jönnek, most beszéltük le, fél 8-kor már itt is lesznek” – válaszolt kötelességtudóan Magdika. „Népszabi, Népszabi…” – dünnyögte magában F. Kekeckedő társaságnak tartotta őket, de legalább hosszú interjúkat adhatott nekik. Legalább. És ekkor elmosolyodott. „Fóbia, mi?” Majd lassan becsukta irodája vaskos ajtaját…


A bejegyzés trackback címe:

https://konzervatorium.blog.hu/api/trackback/id/tr20838401

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Grift · http://gozdom.blogspot.com/ 2008.12.24. 10:38:44

:)))) látom, neked is meg van a rémülettől tágult szemű ferenc...

Sir Humphrey · http://konzervatorium.blog.hu 2008.12.24. 11:15:03

a tragédia az tragédia...:)

remélhetőleg folytatódik a saga, persze nem ferenccel, őt hagyjuk pihenni az ünnepekre...:)

peterman 2008.12.24. 12:14:20

Elődje jutott eszembe - "Egyedül vagyunk, Tibor!"

Czelder Orbán 2008.12.24. 21:02:23

Istenem, ilyenkor sajnálom, hogy a vén Gyufakirály meg a mumus Kovácslaci már nem játszanak a mezőnyben. Vajon az ő lelküket is megérintette a rémséges Démon szelleme?

Kettes · http://orulunkvincent.blog.hu 2008.12.25. 08:59:13

Kegyelemben teljes karácsonyi gyurcsányozást kívánunk minden konzervatív olvasónknak. :-)))

br · http://www.szalaiannamaria.net 2008.12.27. 06:18:06

A sikoly csak annyiban emlékeztet Gyurcsányra, hogy annak is köze volt a lopáshoz.

Később megkerült.

OLVASÓK SZÁMA

AKTUÁLIS TÉMÁINK

MANDINER

Nincs megjeleníthető elem

JOBBKLIKK

Nincs megjeleníthető elem

CREATIVE COMMONS

Creative Commons Licenc
süti beállítások módosítása