A magyar államvasutakkal messzi időbe visszanyúló kapcsolatomból néhány emlékezetes pillanat ugrik be.
Az első, amikor a Vácról induló utolsó személyvonatról lekésve, leintettem egy Pest felé készülődő olajjal megrakott 50 ezer tonnás tehervonatot. Mivel a masiniszta jófej volt, és messziről talán megfelelő unaloműzőnek látszottam, felengedett a mozdonyra. Köszönés után gyorsan tisztázta a mozdonyon belüli közlekedés alapszabályait; ütközés esetén én a jobb ő a baloldali oldalfolyosóra menekül. Ahhoz képest, hogy 30 kilóméteren belül két vasúti átkelő lámpája jelzett egyszerre szabadot nekünk és a keresztforgalomnak, ezt az alaki gyakorlatot nem kellett kipróbálnom.
A második emlékezetes pillanat az a felfedezés volt, mennyire szórakoztató is tud lenni, a Nyugati-pályaudvaron több száz millió adóforintból felépített biztonsági kapuk mellett unatkozó jegyellenőrök tesztelése. Ugye ők azok, akik a minden vonaton dolgozó kalauz munkáját ellenőrzik elméletben, meg szűrik a sunyi utasokat, akik a MÁV szerint tízmilliárd forintokat bliccelnek ki a vasúti vezetés és a szakszervezet zsebéből. Az elképzelés annyira gyönyörű, hogy azt csak a valóság múlja felül. A korlát mellett ácsorgó sárgadzsekis logisztikai menedzserek, az első pár hét után leszoktak az utasok vegzálásáról, ami nem nagy csoda lévén egyszerre több száz ideges, rohanó és egyébként már egyszer ellenőrzött utast kéne egy két méteres kapuban tök fölöslegesen baszogatni. A lustaság és a praktische Vernunft kombinációja hatásosan igazítja ki mindazt, amit a vezetés elbaszott. Hogy a dolognak és a munkájuknak legyen valami értelme is, a legkülönfélébb papírfecniket mutogatom nekik jegy helyett, lejárt kondibérlet, megsárgult horgászigazolvány, eddig egyedül a könyvtári tagságim szúrt szemet egyiküknek, de azt is legyintéssel nyugtázta.
Engem a vasutas ismerősöktől összeszedett ilyen korrupciós, olyan miniszteriumból megvalósított vonatbeszerzéses történetek már nem izgatnak túlságosan. Bár igen masszív információk pletykák vannak arról, mennyibe is fájt a Bombardiernek és a Stadlernek pártpénzügyileg az elővárosi motorvonattender, a korrupció az az ár, amit a civilizációért fizetünk, mondaná Oliver Wendell Holmes, ha ma közlekedési államtitkár lenne. Ez egy ilyen ország. Viszont ennek is lehetnek előnyei, ha ez elsőre nyilván nem is egyértelmű.
Magyarország államformája ma a szocializmus és a korrupcionizmus eseti keveréke. Valódi piacgazdaság a.k.a kapitalizmus legfeljebb részterületeken lelhető fel benne, mert ahol az egyik multi korrupciós keretet tart fenn a másik multi alsóvezetőjének megkenésére is, ott a MÁV, amely a szocializmus legbiztosabb bástyája, logikusan csak és kizárólag szocializmusból és korrupcióból állhat, nagyjából a nemes 70-30% arányának megfelelően. Az amit ma a vasútnál látunk, természetfilm a javából, politikai, felsővezetői és szakszervezeti hiénák mindennapi utolsó vacsorája, és a koncot lassan húsz éve szállítja nekik megbízhatóan egy tanácstalan-köztársaság.
Apró, a sajtóban alig látható, de annál beszédesebb epizódja volt mindennek Magyar Vasúti Hivatal megszüntetése, amely jelentőségétől függetlenül tökéletesen szimbolizálja mindazt, ami ma az állam szerepével történik Magyarországon. A szabályozó, ellenőrző szerep leépülése a közpénzek egyre átláthatatlanabb egyre vastagabb patakokban szétfolyó áradatában.
Az egyszeri vasúti dolgozó pedig érdekből, lustaságból, fásultságból vagy csupán napi megélhetésért asszisztál ehhez, míg teheti. Ezek a tökéletesen értelmetlen sztrájkok ugyanis a VDSZSZ pozíciójának látszólagos erősítésén kívül csak egyre alkalmasak: egyre több ember számára viílágítja meg a pénzéből finanszírozott vasúti mauzóleum élő abszurditását és előbb utóbb eljön a pillanat, amikor a status quo felrobbantása már több politikai hasznot hoz, mint amennyi áldozattal jár (mára kikopott az emlékezetből, de a Fidesz kormány egyik legnépszerűbb intézkedése a 90-es évek egyik legméretesebb pénznyelőjének bedeszkázása volt). Az állam mindenható segítségébe vetett hit oszladozik, és ennek a folyamatnak egyik jelentős katalizátora ma a Magyar Államvasutak.
Tudomásul kell vennünk, az állam képtelen meggyógyítani a vasutat. Sem energiája, sem akarata, sem ereje nincs hozzá. Ha akarná sem tudná, az elhatározás belefulladna az érdekek nagy és büdös mocsarába. Ami itt megoldás lehet, az (ó, hogy pont itt) a vasúti vezetés jakobinus terrorral, macchiavellista technikákkal kivitelezett feldarabolása, néhány belsős keresztapa perbe fogása, a belső kapcsolatrendszerek könyörtelen szétszakítása. Igen. Káros lesz. Az óhatatlanul, a legjobb menedzsment mellett is bekövetkező káosz néhány évig talán a szocialista korrupcionizmusnál is súlyosabb károkat okoz majd. Dühönghetünk az ostoba hibákon, a dilettantizmuson, de más kiút hosszú távon ma már nem létezik.